SZÁLLNI, MINT A MADÁR...

A földhöz – vagy rosszabb esetben ágyhoz – kötött ember atavisztikus csodálattal figyeli mindazt, ami a tömegvonzásra fittyet hányva a levegőeget szeli. Hosszan néz a faágról hirtelen elrugaszkodó, ismeretlen nevű énekesmadár után, miközben gondolatait igyekszik elterelni a tömegkommunikáció által gyakorta emlegetett új kórról. Fejét már fel sem kapja, ha valahonnan fentről, közeledő vagy távolodó, sajátos zajt hall, és tekintetével csak ritkán követi a különböző felségjeleket viselő repülő eszközöket. Ha nagyritkán feljut egyik-másik fedélzetére, bosszankodik, hogy az indulás előtt órákkal előbb kell jelentkeznie – a fel- és leszállás közötti időben pedig unatkozva bámul ki az ablakon a felhőkre.

Talán a gyerekek… Ők még romlatlan csodálkozással, de kevéssé tevékenyen nézik mindezt; papírsárkány-eregetést réges rég nem láttam. Tíz éves koromban megkaptam Apor Dezső–Nagy Béla Híres feltalálók című könyvének második kiadását Apámtól, a fotókkal és rajzokkal bőségesen illusztrált album megjelenésekor ugyanannyi idős volt ő is.

Az újra felfedezés örömével nézegetem az ismerős képeket és olvasgatom a szöveget; a könyv 67 oldalon ismerteti a repüléssel kapcsolatos hírességeket, fontosabb találmányokat: a magyarokat a korszellemnek megfelelően, illő túlzással felnagyítva.

1783. szeptember 19-én szállt fel Versailles-ban a Montgolfier testvérek léghajóján az első három élőlény (nem Lajka kutya, az egy másik történet), azaz három háziállat. Október 21-én pedig Y. Rozier és Armand márki emelkedett a levegőbe. Előbbit a felemelkedés és utazás során tapasztaltak úgy felbátorították, hogy az egyik későbbi repülésekor lezuhant, így a krónikák az első áldozatként tartják számon.

Aporék könyve szerint az első magyar légiutas a két Lehmann testvér volt, akik százötven évvel ezelőtt, 1857 júniusában szálltak fel hőlégballonjukkal Pesten. A következő évben, azaz 1858-ban pedig Géant nevű ballonjából Felix Nadar (1820–1910) elkészítette az első légi fényképeket.

Nadar a Párizstól délnyugatra fekvő kisváros, Bičvres melletti mezőről emelkedett fel, ma ezt a helyet emlékkő jelöli. A városkában működő fotómúzeumot 1960-ban a magyar származású Jean Fage, illetve fia, André Fage alapította. Bičvres minden évben egyszer (június első vasárnapján) a világ fotó-fővárosává válik. Az autósokat ilyenkor kitessékelik, és az egész városban mindenütt szabadtéri kiállításokat, előadásokat, workshopokat tartanak. A börzére pedig, mely elmondhatatlan nagyságú és terebélyes, a világ minden tájáról érkeznek az eladni és vásárolni vagy csak bámészkodni szándékozók.

Jövőre minden bizonnyal nem csak Bičvresben, hanem másutt is megemlékeznek Nadar felszállásáról; a Fotóhónap jó néhány tárlata kapcsolódik majd az évfordulóhoz. Valószínűleg ez járt a svájci kisvárosban, Veveyben működő Musee Suisse de l’ Appareil Photographique kurátorainak is a fejében, mert ők már az idei nagy, szeptember 17-éig nyitva tartó kiállításuk vezérmotívumaként is a légi fényképezést választották. Aki ellátogat a Genfi-tó partján fekvő kisváros két épületből álló, több emeletes fotómúzeumába, a termekben igazi különlegességeket láthat. A Mont Blanc gleccseréről Eduard Spleterini 1909-ben készített légi felvételt, a műfaj svájci úttörőjének 18x24 centiméteres üveglemezeit ma a Közlekedési Múzeumban, Luzernben őrzik. Egy másik képen a 811-es lajstromjelű, kétfedeles, nyitott repülőgépből kihajolva fényképez a Svájci Térképészeti Hivatal munkatársa. Nem lehetett könnyű dolog a 20x25 centiméteres képméretű kamerával a megkívánt pontossággal a témára tartani és exponálni…

Méltóságteljesen siklik az LZ–127-es Zeppelin a Genfi-tó felett – éppen Veveynél. (Számtalan fotót láthattunk már a Zeppelinről, jómagam is őrzök egy negatívot, melyen budapesti látogatása alkalmából a Víziváros felett vonul el, de ezek a repülő szivart szinte mindig alulról mutatták.) Heerbruggban, a Wild cég gyártotta azt a 13x13 centiméteres képméretű kézi kamerát, amellyel a fotós felülről „kapta le” a Zeppelint.

Sok könyvben, újságcikkben írtak már az első világháború körüli években készített miniatűr fényképezőgépekről, amelyeket postagalambokra szereltek, így próbálván az ellenséges állásokról fényképekhez jutni. A tökéletes ebben a műfajban is Svájcban készült, Waldéban, a Michel család manufaktúrájában. 16 mm-es filmre dolgozott a kisméretű, rugómotoros továbbítású kamera, amit a galamb hasa alá illesztettek. Valószínűleg egy kutya hátára szíjazott zárt kosarakban szállították volna a galambokat a helyszínre, amelyek néhány kör megtétele után visszarepültek a kutya mellett várakozó gazdához. A tárlat sajtóanyagában – igazi szenzációként – négy galamb-légi felvétel is látható, melyek megcsodálásakor csak sajnálhatjuk, hogy az 1930-as évek elejére elkészült fényképező eszköz prototípusban maradt…

*

A fényképészeti eszközök történetében különleges helyet foglalnak el a légi fényképezésre, megfigyelésre, térképészeti pontosságú felvételek készítésére alkalmas kamerák. Annak ellenére, hogy ezekből sokkal kevesebb készült, mint az átlagos célra használatos gépekből, kevesen gyűjtik az ilyen műszaki emlékeket.

Azok közül a kamerák közül, amelyek valamilyen értelemben kapcsolatba hozhatók e témakörrel, véleményem szerint az egyik legérdekesebb a szovjet Leica-másolat, a TSVVS.

1990-ben jelentette meg két francia: egy nyomdász és egy fotós, Patrice-Hervé Pont és Jean Loup Princelle a 300 Leica Copies című, fekete-fehér fényképekkel bőségesen illusztrált szakkönyvét. Ebben – mint az a címből is kiderül – azt a háromszáz fényképezőgép-típust mutatták be, amelyek konstruktőre szerintük a Leica fényképezőgép valamely típusán alkalmazott műszaki megoldásból indult ki. Ezek közül a leglátványosabbak a külsőleges hasonlóságok, a legfontosabbak a csereszabatosságot biztosítók. (Így például az objektívfoglalat 39 milliméteres átmérője, illetve külső szélének távolsága a filmsíktól: 28,8 milliméter.)

1994-ben publikálta egy névtelenségbe burkolózó szakíró, bizonyos H.P.R. a Leica Copies című, angol nyelvű könyvét (Classic Collection, London), amelynek adatait a mértékadó angol árverési házak jobban elfogadtak, mint a két franciáét. Kis nép vagyunk, de elterjedt – szokták mondani. Ezúttal jelenik meg a hazai szaksajtóban először az az adat, miszerint H.P.R. úrban egykori hazánkfiát, a Hamburgban lakó Hans P. Rajnert tisztelhetjük…

Mindkét említett könyv ismerteti a TSVVS-t, de a részletesebb leírásra 1995-ig kellett várni, amíg Princelle megjelentette a szovjet fényképezőgépekről szóló könyvének első kiadását. (The Authentic Guide to Russian and Soviet Cameras, Made in USSR, 200 Soviet Cameras, St.Helier, Jersey. Chanell Island, 1995.)

Ma már tudjuk, hogy a franciák forrása egy belga szakíró, Dieter Scheiba közlése volt, ő adott át nekik tanulmányozásra két fényképezőgépet, ezek fotója jelent meg könyvükben. Meg is indult a gyűjtői roham, ennek hatására pedig a hamisítás! (Ezért is fontosak az első, autentikus képeket közlő források, amelyek alapján a hamisítók is „dolgoznak”.) A Classic Collector nevű londoni üzlet 7-es számú, körülbelül 1995-ben megjelent árjegyzékének 15. oldalán kínálnak egy TSVVS-t 2195 angol fontért, ugyanez oldalon egy új Leica M6 1985 font. Használt, csavarmenetes Leicát 199-től 1395 fontig, bajonettest 379-től 1250-ig ajánlanak.

Az elmúlt években valamennyi említett szakíróval többször, személyesen találkoztam, némelyikükkel „egy csónakban evezek”, így nekik illetve Dr. Milos Mladeknek köszönhetően jó pár TSVVS-t láttam, egy nem túl hiteles, több különböző darabból összeállított példányt pedig egy az USA-ból hazatelepült ismerősömtől kaptam kölcsön fényképezésre.

A kissé hosszú bevezető után lássuk a medvét! Mi is ez a valóban különleges fényképezőgép? A kamera 1948–1950 között készült a Szovjet Hadsereg Légi fényképező és Térképészeti Szolgálatánál. (Oroszul, fonetikus átírásban: Topograficseszkaja Szluzsba Vojenno-Vozduzsnyih Szil.) A gép külseje a FED-re emlékeztet, és így természetesen a távmérős, csavarmenetes objektívcsatlakozású Leica II-re is; hosszú idők exponálása nélküli redőnyzárszerkezete 1/20 és 1/500 között működik. A gép tetején egy ötágú csillag, benne sarló-kalapács, alatta évszám –legnagyobbrészt 1949 vagy 1950 –, a csillag körül pedig a TCBBC cirill nagybetűk láthatók. Jobbra három számjegyű gyártási szám található, melyből a 901-es a pillanatnyilag legmagasabb regisztrált gyűjtői példány. (Meg kell hagyni, rendkívül dekoratív a gép teteje, majdnem olyan, mintha kifejezetten nyugati, pénzes gyűjtőknek találták volna ki.)

A TSVVS legnagyobb különlegessége az, hogy a gépvázhoz a gyártó hozzáillesztett egy gyűrűt, ennek belsejében az élességállító csavarmenetet és a bajonettfoglalatot a Contax mintájára készítette el. A filmsík és a befoglalómenet távolságát a gyűrű úgy növelte meg, hogy az a Contaxénak felel meg, így a TSVVS-ekben a Contax normál objektívjét, legnagyobbrészt az 1,5-ös fényerejű Sonnart találjuk meg. Erre a megoldásra hiteles magyarázat még nincs, találgatni sok mindent lehet. Tudjuk, hogy a korai távmérős Nikonok (I, MN, S) külső formája hasonlít a Contaxhoz, de a japánok a cserélhető objektíveknek a foglalat külsején található részét is elkészítették, így azokhoz a gépekhez a saját élességállító csavarmenettel rendelkező német Contax nagylátószögű és teleobjektíveket is rá lehet illeszteni, míg a TSVVS-re nem.