KÖNYVESPOLC

Martin Schoeller: Close Up

112 oldal, 75 színes képpel, 27.6x34 cm.

teNeues Publishing Group, ISBN-10: 3-8327-9083-X

A közelfényképezés érdekességét általában is az adja, hogy dolgoknak olyan részleteit figyelhetjük meg, amik a „normális“ nézési távolságból nem láthatók. Itt emberek arcát látjuk nagyon közelről. A közel itt nem millimétereket jelent, hanem azt a távolságot, amit mondjuk az amerikai hadsereg kiképző őrmestere tart az újonctól, mikor az arcába üvölti, hogy puhány idióta. A hasonlat azért jutott eszembe, mert a kötetben közölt arcokon a részletgazdagságon túl is látszik, hogy közelre néznek, éspedig azzal a kicsit zavart pillantással, amit egy idegennel való közeli és kényszerű „szemezés“az emberből kivált. A dolog kerek és élményszerű, technikailag és lélektanilag is magas szinvonalú portrék sorozata. És nem is az „adja el“, hogy hírességeket látunk. Én mondjuk a pofák felét nem is ismerem, igaz, azokra meg a fiam vágta rá, hogy kicsodák.

Daniela Mrázková: Saudek

448 oldal, megszámlálhatatlanul sok fekete-fehér, illetve színes képpel, 28x33.5 cm.

Taschen, ISBN 978-3-8228-3020-8

Saudek nem egyszerűen kiváló fotográfus, hanem a cseh kultúrának olyan autentikus darabja, mint mondjuk Hrabal, és tudja is ugyanazt, vagyis hogy az igazi humor az, amikor képtelen dolgok úgy történnek meg, mintha a legtermészetesebbek lennének. Ezért is nem állhatom Menzel Hrabal-adaptációit, mert ott már a képtelen dolgok „viccesnek“ ábrázoltatnak, talán a félelem miatt, hátha a néző hülye lesz, és majd nem fogja tudni, hol kell nevetnie. Pedig lehet, hogy nem is kell nevetni, elég ha az ember szíve megtelik gyönyörűséggel ahogy a sok képtelenség szelíden lepereg előtte. A Saudek még Hrabalnál is többet tud, mert írni ugye „könnyű“, de ő a képtelenségeket képekbe foglalja, amihez a dolgoknak tárgyiasulniuk kell. Ehhez például olyan modelleket állít csatasorba, amilyenekre maga Fellini is csettintene, és a kitalált-megrendezett szituációk képeit kiszinezi, utólag manipulálja, elemelve egy kicsit mindent a földről.

Manapság, amikor – szavakban – olyannyira erkölcsös, vagyis hazug és megjátszós lett a világ, szinte csoda, hogy Saudekre kígyót, békát nem kiabálnak, pornográfnak és perverznek nem nevezik. Pedig nem kell sok bátorság bevallani azt, hogy valójában ő a mi álmaink szebbik felét veti (fotó)papírra, és belátni, hogy bizony a világot és fiataljaink erkölcsét a legkevésbé sem ezek a dolgok teszik tönkre. Sőt.

Ez a könyv egyébként az általam eddig látott leggazdagabb Saudek-album, életrajzi képektől a korai munkákon át gyakorlatilag az életmű maga.

Baki Péter: Kiválasztott fényképek

374 oldal, 342 fekete-fehér, illetve színes képpel, 24x31 cm.

Magyar Fotóművészek Szövetsége-Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 936 8383 61 5

Baki Péter bátor ember, amennyiben persze az ifjonti tapasztalatlanság és a bátorság összekeverhető fogalmak. A tapasztalatlanság nem a munka minőségén látszik, csupán azon, hogy belenyúlt a darázsfészekbe, és meg merte alkotni a maga – részben kortárs – fotótörténetét. A Kiválasztott fényképek megjelentetésére több dolog is apropót adott. A Magyar Fotóművészek Szövetsége ötven éve alakult. Ez a szervezet természetesen nem azonosan egyenlő a művészi magyar fotográfiával, de amióta létezik, a legkíválóbb magyar fotográfusok nem nagy számú kivételtől eltekintve a sorait erősítették. És ami talán meg ennél is fontosabb, a Szövetség szinte első pillanattól egyebek mellett azon munkálkodott, hogy a fotográfusok, a nagy elődök képeit is megóvja az enyészettől. Ez kezdetben ládákba, szekrényekbe, ágyneműtartókba való gyűjtögetést jelentett, majd múzeumalapítást, végülis pedig azt, hogy egyáltalán volt, van honnan fényképeket kiválasztani.

Nem véletlenül tartja magát a mondás, hogy a halott fotográfus a jó fotográfus: az élők közül Bakihoz kevésnek volt jó szava, annál több a reklamáció, sértődés. Pedig a hatalmas munka tiszteletreméltó, értékes gyümölcsöt termett, a maga nemében (sajnos) példa nélkülit a magyar fotóalbumok között. Egy alkalom lett volna, az 1981-es, műcsarnoki emlékezetes Ténykép kiállítás, amely a kezdetektől az akkor fiatal kortársakig egy teljességre törekvő válogatást felvállalt. Ma is hallatlanul izgalmasnak és aktuálisnak tartanám, ha valaki az akkori kiállítás katalógusában található műtárgylista alapján a teljes(!) képanyagot összeszedné, és maradéktalanul, az akkori kurátorok akkori munkáját a legapróbb részletekig tiszteletben tartva egy könyvben megjelentetné.

Pécsi József: Fényképeskönyv

162 oldal, 156 fekete-fehér képpel, 21,5x30 cm.

Magyar Fotóművészek Szövetsége-Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN-10 963-8383-63-1

Pécsi jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. A dologban némi személyes érintettségem is van, hiszen huszonnyolcadik éve azok között a falak között tanítok fotográfiát, ahol 1914 októberében – több éves küzdelem és előkészítés után – Pécsi József először állt fotográfus-növendékek elé, hogy szakmai képzésüket, és ezzel egyben a magyarországi iskolai fotográfus-képzést megkezdje.

A gazdag album Pécsi József munkásságának bemutatása mellett kor- és kultúrtörténet is egyben. A reneszánsz felé vágyódó Pécsi önarcképei, a harmincas évek atmoszféráját közvetítő reklámfelvételek, a mozdulatművészetet idéző aktok, egy önarckép 1936-ból (a kézben tartott újság szándékosan lett-e úgy hajtva, hogy olvashatóvá válik a cikk címe: A francia közvélemény és a német események) mindeközben felvonulnak a kor szellemi-kulturális hírességei Kassáktól Bartókon át Egry Józsefig, Kepes Györgyig és az akkor még Vásárhelyi Vasarely-ig. A túlélt munkaszolgálat után a történet szomorú felütést kap, egy bomba a műteremre, ami elpusztítja az életmű nagy részét, és aztán a vákuum, hogy a kort ne feledjük, egy Rákosi-portré, és azután a Tolbuchin körúti műterem ablakába tett, kartonra ragasztott igazolványképek: jól hasonlító, nyers kivitelben, RETUSálatlanul, három darab tíz forintért.

Korniss Péter: Ki népei vagytok? (A honvéd táncszínház)

112 oldal, 101 fekete-fehér, illetve színes képpel, 22x26 cm.

Helikon, ISBN 963 227 046 0

Korniss Péter munkássága során sokat fotografált színházat és táncot, mégsem nevezném, még részben sem színházi- és táncfotográfusnak. Amennyire én őt ismerem, neki a színház és a tánc nem „csinált dolgokat“ jelent, hanem magát az életet, és ott fotografálva sem tesz mást, mint amikor bárhol az élet azon pillanatait észreveszi és megörökíti, amik az adott élethelyzet nagyszerűségét a legjobban magukba sűrítik. A másik dolog, ami Kornissról rögtön eszembe jut, hogy ő sohasem kívülről fényképezi a dolgokat. Ebben a társulatban, Novák Ferenc táncosai között Korniss Péter különösen nem „utcáról betévedt“ ember, hanem évtizedek óta, szuverén alkotóként is a szellemiség elválaszthatatlan része.

Korniss Péter: Betlehemes

119 oldal, 85 fekete-fehér, illetve színes képpel, 21x28,5 cm.

Helikon, ISBN 963 227 060 6

A köny utószavát író Tari Lujza néhány mondatát másolom ide ajánlásul: „… az 1960-as évektől Korniss Péter fotóművész is felkereste azokat a helyeket, ahol a népi hagyományok még éltek, s számtalan fényképen örökítette meg a régi életmód sok-sok apró elemét, tartozékát. Nem a múltba révedő régiségkeresés vonzotta őt egy-egy népszokás lefényképezésekor, hanem az, amit kifejez s az, ami a szokás mögött van: a tágabb közösség és az egyes ember.“

A képeknek csak egy része a riport műfajába tartozó, az esemény során készített felvétel. A másik rész műteremben készült, beállított-bevilágított fotográfia, illusztráció, ami meg sem próbálja az ellesettség érzetét kelteni, ehelyett az öltözetek, az attributumok pontos ábrázolására koncentrál.

B. Müller Magda: Szindbád a halhatatlan

112 oldal, 98 fekete-fehér, illetve színes fényképpel és Huszárik Zoltán rajzaival, 24x24,5 cm.

MFFA, ISBN 963 8740 20 5

Amikor az ember átél valamit, akár egy csodálatos élményt is, még nem tudja, hogy az az élmény idővel kihullik-e az emlékezetéből, vagy búvópatakként vissza-visszajön, hogy aztán idővel egyre terebélyesedjék, és egy egész életszakasz szimbólumává váljon. A Szindbádról is tudtuk rögtön, hogy jó film, Huszárikról, Latinovitsról, Sára Sándorról, nota bene Krudyról is, hogy kicsodák, de hogy ez az életünknek ekkora része lesz, hogy önálló életre kel bennünk, ahhoz az idő kellett, hogy kiderüljön. Akkor talán, amikor a Szindbád-film készült, amikor azt a filmet néztük a moziban, még volt közös kultúránk, volt közös nyelvünk, egyáltalán, volt nyelvünk, a meleg nem homoszexuálist jelentett hanem meleget, a polgár nem fideszest hanem polgárt, a fellelhető egyetlen párt is csak ami volt és nem aki, és ugyan az egész ország a sorok között olvasott, de a sorok közül is emberi tartalmakat sikerült kiolvasni, és száz embernek sem százfélét, csak egyet. Legenda ez már csak, éppúgy, mint Szindbád legendája, amit B. Müller Magda fotói segítenek itt megidézni, és ez sem volt egyszerű dolog. Mert nem volt elég a forgatásokon a képeket elkészíteni, ez ugye kenyérkereset volt, nagy tehetséggel és hivatástudattal végezve, hanem a képeket utóbb – más filmek mások által készített képeivel együtt – meg is kellett menteni, aztán megőrizni, katalogizálni, feldolgozni, és újra és újra megmenteni. Törvényszerű-e, hogy ebbe valaki belegebedjen, vagy legyen felhőtlen az öröm, hogy legalább – és eddig – sikerült? Ez is része a Szindbád-legendának, ahogy része a magyar kultúra történetének is.

Kovács Ida: Halkan szitál a tört fény

Kosztolányi Dezső összes fényképe

144 oldal, 154 négyszínnyomású fényképpel, 16,5x23,5 cm.

Petőfi Irodalmi Múzeum, ISBN 978 963 9401 45 7

Ahogyan az előttünk álló emberek arcát kutatjuk, hogy az arcot megfejtve megismerjük magát az embert, úgy teszünk a fényképen ábrázolt arccal is. Ez adja, ha adja a portréfelvétel érdekességét, értékét – vagy éppen az értéktelenségét, ha az adott arc semmit nem mond. A „híres ember“ arca, itt például Kosztolányié nemcsak a költőhöz magához igér közelebbjutást, hanem ahhoz is, amitől az illető híres lett. Jócskán aprópénzre lett ez a dolog már váltva, mélyen le egészen a bulvárlapokig, de az arc jelentősége, az arc által tükrözött információ jelentősége annyira belénkivódott, hogy Kosztolányi arcát nézni nem kevésbé izgalmas élmény amiatt, hogy mostanában folyvást Győzike és más médiasztárok arcát dugdossák az orrunk elé.

Az iskolai magyarórák nem tértek ki rá, hogy a műelemzésnek, a mű megértésének javát szolgálja-e, ha a szerzőt magát jobban ismerjük. Nem jól megfésült életrajzi adatokra gondolok persze, hanem olyasmire, ami az akkori tankönyvből kimaradt, például egyik kedvenc versem, a Szeptemberi áhitat kapcsán, arra a magánéleti viharra ami persze intimitás, de maga a vers talán nem az? És még valami: a művet fontosabbnak gondoljuk, mint a művészt, pedig ha választani lehetne félretolnám kicsit a verses kötetét és leginkább talán egy konyakot innék meg Kosztolányival, és tudva is, hogy ártalmas, beleszippantanék a cigarettája kifújt füstjébe, és pár percig nézném az arcát, miközben hallgat.

Tímár Péter