FOTO 2

H2 most kiállított munkáinak látványa (ezúttal is) megfelel a klasszikus kompozíció által teremtett esztétikai ismérveknek, hiszen az eredetik talált képek: klasszikus aktfotók. (Ezek jó részét a Fotóművészet 2005/1–2. számában két téma, egy a japán fametszetet és a korai fotót összevető, illetve egy a női test fotós ábrázolásának genealógiáját taglaló cikk illusztrációi közt „találta” az alkotó. Az utóbbiakon a pózok és hajviseletek szintén távol-keleti hatást mutatnak.) Hegedűs 2 Lászlótól hallom, hogy eme idézett lapszámban fenti cikkekkel egy blokkban szereplő Oda-Vissza/Nyugat–keleti identitások című, a Távol-Kelet multikulturális hatását a kortárs fotográfiában esettanulmányokon át bemutató írás elkerülte a figyelmét, de egy „rassz arcot” még itt is „talált”. Most az ő szemszögéből nézve megértem, hogy a témához tartozó képeken a Nyugat hatása erősebbnek bizonyult a Keletnél. Látom, Hegedűs 2 erős koncentrációval, éberen, figyelmesen néz, mérlegel. De pillantása esztétikai érzékenységű. Választása érzéki. A „rátalálás” indítja el a kreatív munka láncolatát. Ezután lép be a gondolkodó Hegedűs 2, aki az élet megértésének szentelte az utóbbi évtizedekben fotóhasználattal jellemezhető képzőművészeti munkásságát.

A gondolkodva kreatív filozofikus gesztus vagy további talált képekkel, vagy rákereső, talán tudattalanul „keresett” képekkel egyesíti az érzéki szakaszból kapott/talált csendélet és (akt)fotót. Az összeexponált motívumok: rothadó natura morta, lehullott levél, lombos fa ágstruktúrájának sziluettje, fafelületről hámló festék foltja, csipkés textília, függöny és ablakszem, fehérnemű minta vagy egy papír dekoratív „írásjelei”, gyűrődése rétegeződnek egymásra. Kopás, öregedés, végül pusztulás. Viszonylatok: idő és fény, idő és tér egymásba gabalyodása. De az olvasat sem kevésbé lesz szenvtelen, mint a képkészítő bölcsen játékos szorgalma. Esterházy Pétert idézem: „H2 radikális és kiegyensúlyozott. A mélabún átüt a játék, a mindig-játék lendülete. Rémület és vígság. Ha Hegedűs-képeket nézek, mindig jókedvem támad pedig… Pedig: szerintem ez az Ő nagysága…”

Akkor is, ha képein városát eléri az özönvíz. A tesz-vesz lendületet indokolt túlélő módszernek látni. H2 a talált képet és a hozzáadott, részlegesen transzparens „második képet” is módosítja. Talán nem változtat egyik színén sem, mégis elszínezi; a denzitáson sem, az új kép mégis már egy interferenciát hoz; a kompozíciót sem változtatja, a kettőnek mégis más lesz a súlypontja. Indokolja is ezt a visszafogott teremtő gesztust: „A vonalak mindig tökéletesek, ha jól használjuk fel őket.” Vagy: „Ezeket a képeket én nem nevezném montázsoknak, mivel lényegében nem avatkozom bele a képek realitásába, hanem a két képből készítek egyet, vagy kettőből egy harmadikat. Ahhoz, hogy a matematikában kettő legyen a végeredmény, végtelen megoldási variáció létezik. Ezeket a verziókat én vizuálisan intuitív módon végzem el, aminek eredménye a kép. A végleges formát a két kép egymásra exponálása hozza létre.”

Szemtelenül szenvtelen ars poetica. Eliminálja a korábbi – fent leírt kereső/találó-alkotó – fázist. Pedig H2 nemcsak önreflektív szövegeket – pl. Esterházyt – épít képeibe, de Kierkegaard-idézeteket is. A dán könyvei az ő bibliái is lehetnének akár. Mert a kierkegaardi filozófia centrumában a saját életére reflektáló egyén döntéskényszere áll, az elkerülhetetlen választás. Kierkegaard három „stádium” megélését rendeli a lét teljességéhez. Az első az ún. „esztétikai”, az ebben megtorpanón elkerülhetetlenül úrrá lesz az unalom, a szkepszis. A második az ún. „etikai szint”, amelyben az ember már individuummá vált, s szorongással tapasztalja meg tudatának szabadságát. Ezt a stádiumot a filozófus „keresztény paradoxonnak” nevezi: vagy egy isteni kinyilatkoztatásként megjelent történeti személy felé veti a hite, vagy a két „egymást kizáró egzisztencia” közül önmagát választva, a „véges dimenziójában” reked. Vagy ha mégis vállalja az „ugrást” a hitbe, a harmadik, ún. „vallási stádiumba”, és kiszabadul az időbe vetett lét szorongásából. Ebben a dimenzióban az ész a balgasággal válik egyenlővé.

A „Vagy-vagy dilemmáját”, úgy tűnik, Hegedűs 2 László minden képe létrehozásakor megszenvedi. Talán ezért nem válnak unalmassá a munkái, s talán ezért képes megfeszített erővel dolgozni.

De ha kérdezed, elbizonytalanodik. Válaszát műveivel adja meg. Ezeket – mint Kierkegaard – gyakran álnéven szignálja. Alkotói álneve vagy Hegedűs 2 László, vagy egyszerűen: H2. Jó egy éve az Ernst „2. változatlan kiadásban” jelentette meg „2” című albumát. Az album borítóján Krisztus-ikonnak exponált egykori önarckép. Az utolsó képeken keresztes lovagot, Merlint és Dürert egyszerre megidéző önportrék. A festészet önreflektív fotós apoteózisa. A magyarázat ellenére megmarad a „kétség”: ki vagyok?, (mivé leszek?) stb.

N+1-ik válaszkísérlet: a Deák Gyűjtemény jelen kiállításának záróképein a Fotóművészet 2005/1–2. számának 88. oldalán „talált” japáni fotográfiákhoz tartozó tanulmányt jegyző Bincsik Mónika Roland Barthes-nál keres feleletet: „Sok európai számára a gésa még mindig egzotikus, művészi, az érzéki örömök ígéretének szimbóluma. A fürdőző, szépítkező japán nő témája, akár realisztikusnak ható fametszeteken jelent is meg…, az európaiak számára kétszeresen is a »másikat« (a „nem egyénítettet”, a nem önazonost – Sz. Gy.) ábrázolta. Hívta fel a figyelmet arra, hogy a japán kultúra »orientalista ábrázolása« következetesen erőltette a Kelet másságát azzal, hogy az európai kultúra fogalmainak rendszerébe illesztette azt. Ezzel szemben fordítva kellett volna történnie, hogy Japán nem értelmezett »mássága« áramlik be az európai kultúrába, és az európai kulturális formákra való rákérdezést kezdeményezi.” (Éppen ezt az alapállást fejlesztette életmód- és építészetkritikai köteteivel, fotóalbumaival a hatvanas években Bernard Rudofsky osztrák építész: Csodálatos építmények ill. Építészet építészek nélkül.)

És éppen ezt teszi a Foto 2 kiállítás záróképeivel Hegedűs 2 László is. A már említett lapszám 88. oldali fürdőző japán nő félaktjának beszélő kéztartásához a festészet hagyományaiból jól ismert Mária-alak kegyelmet felkínáló gesztusát rendeli: azaz az egymásra exponált képen a japán gésa szívét látjuk, amint testbeszéddel kínálja szeretetét. H2 szívesen emel be verseket is a képbe. Térey János Interjú Anteával című versének zárósorait hívom a recenziót zárandó: „– És hogyan készül a télre? / – Krisztust, mint ruhát, magamra öltöm.”

Szegő György