FÉNYKÉPEK A MÚLTBÓL III. (BEFEJEZŐ) RÉSZ

Sorozatunkban megpróbáltunk valamiféle leltárt készíteni: milyen fényképi hagyatékot kaptunk elődeinktől, mi az, amit éppen most kellene átvennünk, és tovább hagyományoznunk utódainkra? S miközben a „régi” fénykép nyomába eredtünk, kénytelenségből az újjal is foglalkoznunk kellett. A digitális kép ugyanolyan lenyomata-e a korának, mint a hagyományos? A digitális információáramlás megkönnyíti, vagy éppen ellenkezőleg, megnehezíti a régi és újabb technikával készült képek megőrzését és megismerését?

Előző írásainkban beszámoltunk a Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, a Néprajzi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, a Hadtörténeti Múzeum, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum fotógyűjteménye, a Magyar Állami Földtani Intézet Országos Földtani Múzeuma, a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívum, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és az Index internetes portál fényképgyűjteményeinek állapotáról. Beszélgettünk Kardos Sándor operatőrrel, a legnagyobb magángyűjtemény, a Hórusz gazdájával.

Sorozatunk záró részének megírása előtt ellátogattunk két speciális profilú gyűjteménybe, megnéztük az Iparművészeti Múzeumban őrzött, de nem igazán megnyugtató helyzetben lévő kollekciót, és igyekeztünk a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal számra is tekintélyes fotóanyagát legalább felületesen áttekinteni. Találtunk érdekes fényképeket olyan helyen, ahol nem is gondolná az ember, és próbáltuk számba venni, mi az, ami jobb esetben lappang, kallódik, rosszabb esetben el is pusztulhatott már. Újra megostromoltuk a világ nagy fényképkinccsekkel rendelkező közgyűjteményeit New Yorktól, Párizson át Moszkváig, a jelentős képügynökségek vezetőit, hogy információkat szerezzünk tőlük témánkban. Csekély sikerrel. S végül, egyre erősödő, nem túl jó érzéseinket az összegzés során megosztottuk György Péter esztétával. Ám ő sem vigasztalt meg bennünket.

Sanyarú helyzet az „Iparnál”

Ács Piroska, az Iparművészeti Múzeum főosztályvezetője ottjártamkor (tavaly ősszel) éppen az 1956-os ünnepségekhez kapcsolódó, érdekes tárlaton mutatott néhányat a múzeum fotókincsei közül. Abból a csaknem nyolcvan eredeti fényképből állítottak ki majdnem félszázat, amelyet az intézmény akkori fotósa, Kárász Judit és egyik munkatársa, Fehérvári Géza készítettek a harcok során megsérült épületről. A fotók elég megrendítő képet mutatnak a pusztulásról: a kupolán egyetlen cserép sem maradt, több helyen a födém is beszakadt, az üvegcsarnok tetején az összes üveg betört. Tárgyak is megsérültek. A nagy pusztításban szerepet játszott az épület amúgy is lepusztult állapota, hiszen a világháború után – egyébként máig – nem zajlott az Üllői úton alapos rekonstrukció. Pedig a Lechner tervezte épülettel igazán büszkélkedhetünk.

A múzeum fotóanyagát döntően az Adattárban helyezték el, ennek saját műtárgy gyűjteménye és úgynevezett segédgyűjteménye is van. A műtárgy gyűjtemény legnagyobb számú egysége a fotókollekció. A fényképek mellett kéziratokat, kézirajzokat, terveket, festményeket, műlapokat (nyomdai sokszorosítással készült munkákat) őriznek. Archív fotóból több mint 26 ezret. Ezek között nagyon sok olyan van, amelyik a Magyar Iparművészet című szaklap számára készült. Ez az Országos Magyar Iparművészeti Társulat szaklapjaként indult, s a múzeum épületében működött, így a múzeum minden fontosabb megmozdulásáról hírt adott: kiállításokról, tárgyvásárlásokról, de bemutatott kortárs művészeket s a szakterület szempontjából érdekes lakásbelsőket is. A Magyar Iparművészet 1897-ben indult (egy évvel a Lechner-féle épület átadása után), s kisebb kihagyásokkal azóta is folyamatosan létezik, s azóta is a múzeum épületében tevékenykedik. A folyóiratban a kezdetektől közöltek fotókat, s a lap fényképésze nem kisebb név volt, mint Weimwurm Antal.

Ennek köszönhetően őriznek a korai időkből csaknem négyezer üvegnegatívot, ezek között még a múzeum építéséről is vannak felvételek. A kollekció amúgy is meglehetősen változatos tematikájú, a műtárgyfotóktól a kiállítási enteriőrökön át az izgalmas lakásbelsőkig sok minden megtalálható: városi paloták, kastélyok, polgárlakások, amelyek iparművészeti szempontból érdekesnek számítottak. Ezek a képek adják a kollekció zömét, de érdekes egységet képez az Esterházy-gyűjteményről készült dokumentációs fotóanyag is. A világháború előtt a család először a múzeumban helyezte el letétben a gyűjteményt, s akkor az intézmény fotódokumentációt készíttetett róla. Később Esterházyék a műkincseket inkább felvitték a Várba, ahol, sajnos, a harcok során megsérültek. Az eredeti archív fotók segítettek a tárgyak későbbi restaurálásában is.

A fotótár elhelyezése szemre imponáló; amúgy kevéssé. A negatívokat és a nagyításokat is az 1960-as években készült, beépített szekrényekben helyezték el, nem a mai kor fotóműtárgy-védelmi felfogásának megfelelően. Nincs hűtés, klímaberendezés, nem savmentesek a borítékok, vannak viszont műanyagok és szintetikus ragasztók a bútorban. A százezres nagyságrendű negatívok – együtt a nitrátosak és a többi – ugyanitt vannak. Az adattár vezetője, Ács Piroska tisztában van a szabályokkal és a követelményekkel, s rendszeresen folyamodik az intézmény vezetéséhez a kívánatos feltételek megteremtése ügyében. Egyelőre nem sok sikerrel. Az üvegnegatívok legalább fémszekrényekben vannak, de egy olyan helyiségben, amelyiken vizesstrang halad keresztül. S ami beázhat, az egyszer be is ázik. Így járt ez a helyiség is, beázott, s a falak szépen gombásodni kezdtek. A munkatársak azóta aggódva figyelik a falak állapotát, de mást eddig nem tudtak tenni. A dolog természetéből következően, ebben az intézményben sem a fotó a legfontosabb, sőt. A szakmai szempontok miatt egy-egy eredeti rajznak vagy tervrajznak nagyobb értéket tulajdonítanak, mint az eredeti fotóknak. Így aztán az amúgy sem rózsás körülmények között működő intézményben nem a fotókollekció sorsa számít a legfontosabb problémának.

Az archív fotógyűjtemény kutatható, meglehetősen népszerű is, de számítógépes nyilvántartása a többi műtárgy elsődlegessége miatt még csak a kezdeti szakaszban tart. Egyelőre leginkább a hagyományos leltárkönyvekből és a mutatókartonokról lehet tájékozódni. A képek szkennelése és számítógépes leírása azonban folyik, nagyjából a kollekció ötödével vannak készen. Így aztán még jó darabig zömmel az eredeti fotókat forgatják a kutatók. A múzeumi gyűjtemény szaporítására általában is roppant kevés a pénz, szinte elképzelhetetlen, hogy ebből éppen fotóra jusson. A főosztályvezető szerint a liberalizált védési eljárás miatt a múzeumnak szinte tehetetlenül kellett végigasszisztálnia azt, hogy kikerültek az országból a szecessziós műtárgyak, az elmúlt években pedig ugyanez a helyzet az art decóval, a még modernebbekről nem is beszélve. A fotótárban a múzeum saját fotósának munkái jelentik a gyarapodást. A digitális állomány fogadásához a technikai feltételek megteremtése az intézmény anyagi lehetőségeinek függvényében történik.

•

Meteorológiai hagyaték

Olyan helyeken is érdemes régi fényképek után érdeklődni, ahol laikusként nem is sejtenénk ilyesmit. Az Országos Meteorológiai Szolgálatnak (OMSZ) nincsen önálló fotógyűjteménye, de fényképi kincsekkel mégis rendelkeznek. Az intézmény szakkönyvtárában őrzik ugyanis a hazai csillagászat és meteorológia nagy alakja, Konkoly-Thege Miklós hagyatékát, s ebben az értékes hagyatékban több száz fényképfelvétel is található. Konkoly-Thege Jedlik Ányos tanítványaként foglalkozott a fizikával, később Berlinben csillagászatot is tanult. Ógyallai birtokán nemzetközi hírűvé vált csillagvizsgálót épített, 1890-ben pedig a Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet igazgatója lett. Ő szervezte meg az időjárás-jelentések távirati úton való országos terjesztését. Közismert, hogy jelentős fotográfiai munkásságot folytatott; fényképi hagyatékát feltárták, katalógus készült róla, s ez nyilvánosan kutatható is. Digitalizálására és publikálására azonban jelenleg – az egyre szűkösebb anyagi lehetőségek miatt – az Országos Meteorológiai Szolgálatnál gondolni sem mernek.

Konkoly-Thege, akit méltán neveztek a dualizmus kora egyik polihisztorának, nemcsak nagy tudós, európai kitekintésű szakember volt, hanem jeles és hazáját számos nagyszerű tettel szolgáló hazafi is. A ma már a Gellért-hegyen működő Uránia csillagvizsgáló távcsövét is ő állíttatta fel, s adományozta az államnak. Kricsfalussy Lászlónétól, a szakkönyvtár éppen nyugállományba vonuló vezetőjétől megtudtuk, hogy őriznek még egy érdekes fotókollekciót az 1950–60-as évekből. Ezt annak idején az intézet készíttette különböző felhőjelenségekről. Több száz fekete-fehér kópiáról van szó.

Csak remélhetjük, hogy az OMSZ izgalmas fotográfiai kollekciója túléli a mostani, nem túl könnyű időket, s egyszer majd a tágabb közönség számára is hozzáférhető lesz – interneten vagy könyv formájában.

•

Hivatalból védett örökség – Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) Műemlékvédelmi Tudományos Intézet fotógyűjteménye

Cs. Plank Ibolya, a hosszú nevű hivatal fotógyűjteményének vezetője négyszázezres kollekcióért felel. A patinás gyűjtemény története az 1870-es évekre nyúlik vissza, a Műemlékek Országos Bizottságának megalakulása idejére. A műemléki munka az értékek országos feltérképezésével kezdődött, ennek eredményeként szaporodtak a műemlékek – eleinte inkább grafikus, majd később fotográfiai – ábrázolásai. Az archívumban őrzött képek csaknem fele XIX. századi, illetve XX. század eleji. 1902-től már saját műszaki fényképészt alkalmazták, aki elsősorban a nagyobb műemlék-helyreállítások különböző munkafázisait örökítette meg Vajdahunyadon, Kassán, Kolozsváron és másutt. A két háború közötti időből úgyszintén igen nívós kollekció gyűlt össze, ekkorra már hallatlanul megnőtt a fényképdokumentáció szerepe. A feltárások során előkerült kő- és falképtöredékekről készített, tanulmányszintű felvételek – hogy csak egy példát említsünk – a hiteles műemlék-helyreállítás kiinduló alapjaivá váltak. Ugyancsak jelentősnek mondható az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek időszaka, mert akkoriban aránylag sok pénz jutott a műemlékvédelemre. A változó nevű hivatal kiváló fényképészekkel állt kapcsolatban (Hollänzer Béla, ifj. Divald Károly, Petrás István, Seidner Zoltán, Diebold Károly, Dobos Lajos), de azok száma sem csekély, akik műemlékes szakemberként, egy-egy téma specialistájaként készítettek felvételeket (Divald Károly, Petrik Albert, Éber László, Lux Kálmán, Rados Jenő).

A KÖH fotótárának raktára klimatizált, fémpolcos. A több tízezer pozitív kópia és több százezer negatív darabonkénti átcsomagolása savmentes borítékokba a szűkös kapacitásoknak megfelelően folyik. Folyamatosan javítják raktározási feltételeiket, mivel az eredeti kép megőrzését tartják a legfontosabbnak. Ennek keretében a negyvenezer üvegnegatív közül a nagy méretű lemezek duplikálását már befejezték, a nitrátfilmek digitalizálását pedig – korábbi sikeres pályázatoknak köszönhetően – megkezdték. Sajnos, pusztulás így is tapasztalható, a XIX. századi papírképek egy része kifakult, s ennek restaurálására egyelőre nincs hatékony módszer.

Ugyanakkor igyekeznek megfelelni a számítógépes nyilvántartás iránti igénynek is, ám a több évtizedes lemaradást a jelenlegi körülmények között szinte lehetetlen behozni. A gyűjtemény képeinek katalogizálása, feltárása során arra törekednek, hogy egyre komplexebb információkkal dúsítsák, erősítsék a fotók nyújtotta élményt.

A digitális hordozón kapott anyagot elfogadják, beleltározzák, éppen a végére jutottak a digitális nyilvántartásuk felfrissítésének. Saját fotósaik vegyes technikával dolgoznak, s a kutatók zöme már az új hordozókon kéri a képeket. Ebben a gyűjteményben is szembesülnek azzal, hogy a digitális képek dömpingje csak látszólag növeli a választékot, szelektálásuk és nyilvántartásuk bonyolult és nehéz feladat.

A KÖH gyűjteménye mostanában a pesti zsidónegyed szisztematikus fényképeztetésével gyarapodik. Cs. Plank Ibolya elmondta, hogy a zsidónegyeddel kapcsolatban már 2004-ben a sajtó érdeklődésének középpontjába került a Hivatal, amikor a VII. kerületnek ezt a részét ideiglenesen levédték. E városrész átalakulása gyors és drasztikus, s ez komoly indulatokat váltott ki. Számos épületet lebontottak már, amit sem a műemlékvédelem szakemberei, sem a civil városvédők nem helyeselnek, annak ellenére, hogy a házak jó része tényleg nagyon rossz állapotba került. „Az mégsem megoldás, hogy egyszerűen eldózerolják a régi épületeket, a hajdan patinás Holló utca mára gyakorlatilag eltűnt. Az önkormányzat, persze, nehéz helyzetben van, régi házat megmenteni drágább és időigényesebb, mint a helyén újat építtetni” – mondja Cs. Plank Ibolya. A fotógyűjtemény munkatársai éppen a gyors változásokat, a napi csatározásokat látva jutottak arra az elhatározásra, hogy neki kell látni a rohamosan változó Budapest fényképeztetésének. Budapest fotózását szerény anyagi eszközökkel folytatják, a pénzeket több forrásból (pályázatok, önkormányzat) szedegetik össze. A fényképészek a Hivatal védési listája és értékleltára alapján dolgoznak. Sajnos, van olyan épület, amelyet közben már lebontottak, és csak a fotográfiákon maradt nyoma. Cs. Plank Ibolya szerint szép és nagy anyag – ötezer negatív – gyűlt össze 2004 óta. A legjobb felvételeket hagyományos fekete-fehér papírra nagyítják le. Utcákat, utcasorokat, önálló épületeket, lépcsőházakat, apró részleteket egyaránt dokumentáltak, ráadásul a programban részt vállaló 22 fotográfusnak művészi szabadságot biztosítottak. A kötelező mellett úgy fényképezték le a nekik kiosztott épületeket, ahogy ízlésük diktálta. A programot egyébként szeretnék folytatni a főváros más területein is.

A gyűjtemény vezetője úgy látja, hogy a műemléki fotózást ma már jóval komplexebben kell értelmezni, mint korábban, mert idetartozik valamelyest a városi életmód megörökítése, a közterek és az utca általános képe, vagy akár egy veszélyeztetett fasor látványa is. A jövőben a vidéki műemlékek és települések képanyagát szeretnék aktualizálni, mert amióta kevesebb pénz jut a műemlékek helyreállítására, kép is kevesebb készül róluk. A gyűjtemény a jövőben az örökségvédelem értékfeltáró munkájában – tudományos kutatások, örökségleltárak, védések – szeretne minél markánsabban jelen lenni.

Nagy ügynökségek, nagy múzeumok a nagyvilágban

Őszinte érdeklődés vezérelte e sorok íróját, amikor némely személyes kapcsolatát is igénybe véve, igyekezett a világ nagyobb sajtó- és stockfotó-ügynökségeitől, egy-két komoly sajtóorgánumtól és néhány óriási fotókincset birtokló gyűjtemény felelőseitől megtudni, hogy a világ különféle részein milyen eredményeket könyvelhetnek el, és milyen gondokkal küszködnek megcélzott témánkban. A tájékozódás eredménye több mint furcsa. A kötelező udvariaskodás után a megkérdezettek zöme elzárkózott attól, hogy érdemi felvilágosítást nyújtson. Sem az általunk megkérdezni kívánt, mérvadónak tekintett európai és észak-amerikai sajtóorgánumok, sem a nagy fotógyűjteményeket birtokló nagy világügynökségek, sem a világ legjelesebb közgyűjteményeinek felelősei nem árultak el semmilyen konkrétumot. Vagy rosszul kérdeztünk, vagy a kérdezetteknek van okuk némi titkolódzásra, mindenesetre sem a kollekciók nagyságáról, sem a hagyományos fotók digitalizálásáról, sem a digitális képek gyűjtésének és feldolgozásának mikéntjéről nem sikerült elégséges érdemi információt szereznünk. A legtöbbször annyi választ kaptunk: No info! Több helyen üzleti titokként kezelték az információkat. Egyedül a Corbis képügynökség sajtóigazgatója, Dan Perlet válaszolt készségesen a kérdéseink egy részére, s büszkélkedett el a cég hatalmas történeti fotóarchívumával.

•

A Corbis vigyáz a képeire

A világ vezető képügynökségei között az egyik óriást a Microsoft tulajdonosa, Bill Gates alapította 1989-ben. A Corbisnak három kontinensen (Ázsiában, Európában és Észak-Amerikában) 15 országban 23 irodája van. Több mint ezer embert alkalmaznak. Profiljukba nemcsak a reklám célú kortárs alkalmazott fotográfia tartozik, hanem igyekeznek megszerezni a fotográfia története szempontjából fontos régi képek közlésének jogát is, ezen túl általában a história, a kultúra és művészetek szempontjából fontos képekét, festményekét, grafikákét is.

Dan Perlet, a Corbis sajtóigazgatója válaszolt e-mailben elküldött kérdéseink egy részére. A csaknem 11 milliós történeti fotóarchívumukat a 2002-ben kifejezetten erre a célra megnyitott pennsylvaniai Bettmann Archive-ban őrzik. A majdnem ezer négyzetméteres földalatti építményben mínusz 20 fokon, 35 százalékos relatív páratartalom mellett tárolják a negatívokat (nagyobb részük, csaknem 75 százalékuk nitrátfilm), a diákat és a pozitív kópiákat. Gondoskodtak a savmentes tárolási körülményekről is. Az archívum alapját a náci Németországból 1935-ben az Egyesült Államokba menekült Otto Bettmann gyűjteménye jelenti, ez később jelentős anyagokkal egészült ki. Idekerült, többek között, az Underwood and Underwood ügynökség kollekciója és a UPI hírügynökség fotóanyaga is. A Corbis munkatársai a megőrzés mellett folyamatosan tárják fel és digitalizálják a régi fényképeket. Egyébként nemcsak az eredeti, 15 ezres Bettmann-archívumból, de már a UPI készítette múlt századi negatívokból is jó néhány pusztulni kezdett, mielőtt a Corbis megvásárolta volna. Gyakorlatilag a teljes gyűjteményről készült már digitális adatbázis, s ebből a még nem beszkennelt fotókat is ki lehet választani. Dan Perlettől megtudtuk, hogy hetente átlagosan 145 olyan fényképet kérnek a Corbistól, amelyik még nem digitalizált, ezeket a pennsylvaniai központ munkatársai keresik elő és szkennelik be a megrendelőnek. Az archívum nem nyilvános kulturális intézmény, és fizetni kell a megrendelt képekért.

Dan Perlet azt is elmondta, hogy a digitális korszak beköszöntével náluk is lényegesen megnőtt a képek száma, de képesek megbirkózni a fotók újabb áradatával is.

•

Keleti Éva fotóriporter, képszerkesztő hosszú évekig volt az Europress vezetője, s számos nagy külföldi képügynökség hazai képviselőjeként nemcsak a honi, de a határokon túli helyzetről is rendelkezik exkluzív információkkal. „A fiatalok már nem értik, hogy mit jelent a hagyományos fotográfia”, állítja Keleti Éva. Náluk, az Europressnél több millió dia található, rengeteg korábban kapott ügynökségi anyag. Amikor Keleti Éva 2005 végén átadta az ügynökség vezetését, komoly harcot kellett vívnia, hogy ne semmisítsék meg a diákat. A régi anyagokat azzal az indokkal nem akarták megtartani, hogy úgyis rajta van már minden az interneten. A képszerkesztő nem tudja elképzelni, hogy több százezernyi felvételt beszekenneltek volna az eltelt rövid időszakban. Ez technikai lehetetlenség, és sehol a világban nincs rá példa. Szerinte a dia-archívumnak óriási értéke van, őrizni és óvni kellene, nem pedig megsemmisíteni.

Keleti Éva kifejezetten kedveli a fiatalokat, egyáltalán nem ellenük beszél, de úgy látja, a manapság képekkel foglalkozók számára érthetetlen, hogy az eredeti fotónak s a kópiának magának is értéke van. A fotográfia kereskedelmi és archiválási területe mindenütt megfiatalodott. Huszonévesek foglalkoznak a fényképpel, olyanok, akiknek fogalmuk sincsen arról, mit jelent a laborban fotót készíteni, mit jelent a vintage kópia. Ők annyit tudnak, hogy oda kell ülni a számítógép elé, beírni a jelszót, s akkor áradnak az internetről a képek. Nagyjából akkor lépett ki egy korábbi generáció erről a területről, amikor tért hódított a digitális technika. A két dolog szorosan összefügg. Keleti Éva úgy tudja, a nagy nyugati ügynökségek sem őrzik meg a diáikat, hanem szelektálnak belőlük. Amit fontosnak tartanak, csak azt szkennelik be. Márpedig teljesen szubjektív, hogy kinek mi a fontos, hogy más szempontokról ne is beszéljünk. Azt senki sem tudja, hogy a mai hordozók élettartama, megbízhatósága milyen. Ész nélküli modernizálás folyik, s arra senki sem gondol, hogy egy szakmai kultúrának több évtizede veszhet el, ha elvesznek a fényképek. Sőt, nemcsak a fotográfia kincsei veszhetnek el, hanem az életünk dokumentumai is.

Közben az ügynökségi piacon elképesztő globalizáció tapasztalható. A két nagy, a Corbis és a Getty Images lassan felvásárolta a kisebb-nagyobb ügynökségeket. Ma már nagyjából elmondható, hogy az marad meg, az a hozzáférhető, ami ennek a két nagynak fontos. Márpedig az szinte esetlegesnek mondható, mit tartanak fontosnak, akik éppen döntenek a szelekcióról. Keleti Éva abban sem biztos, hogy a ma felnövekvő generációnak egyáltalán fontos lesz a múlt. Talán majd egy-két történész elbogarászik a régi dolgokon. Mond is erre egy konkrét példát. Nemrégen Bíró Lászlóról, a golyóstoll feltalálójáról rendeltek képet az Europressnél. Ez nem lehet probléma, gondolták, beírták a nevét a keresőbe, hiszen több nagyobb ügynökségnek is van önálló régifotó-archívuma. Azt hitték, azonnal találnak képet, de sehol sem volt egy sem. „Az nem létezik, mondom én, láttam róla fotót, emlékszem is rá” – idézi fel az esetet Keleti Éva. Elővették a még általa, kézzel írott régi archív-könyveket, s a Camera Pressnél meg is találták, a keresett dia a 26-os zacskóban kell, hogy legyen. Lementek a pincébe – a végül is, szerencsére, megmentett archívumba –, megtalálták a 26-os zacskót, benne volt Bíró László portréja. Senki sehol a világon nem szkennelte be a fotóját. Lehet, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy ez a név miért fontos. „Felhívtuk a Camera Presst, hogy a golyóstoll feltalálója nincs rajta az internetes kínálatukon. Köszönték, s ígérték, hogy felteszik.” Keleti Éva szerint lehetséges, hogy annak a kislánynak, aki az angoloknál válogatott a képekből, fogalma sem volt róla, hogy ki az a Bíró László. „Talán öt év múlva Magyarországon sem fogják már tudni, és akkor végső soron neki volt igaza, hogy nem szkennelte be.”

Keleti Éva is úgy gondolja, hogy a digitálisan készülő képek szelekciójánál magának a fotográfusnak nőtt meg a felelőssége, s bizony tudnánk mondani sok példát korábbról is arra, hogy egy-egy fényképész nem látta meg azonnal a jó képet valamelyik kockájában. Ha most egyetlen gombnyomásra kitörli, akkor soha nem is láthatja meg, s nem mutathatja meg másoknak, akik esetleg segítenének neki a választásban. Ráadásul, előre nem lehet tudni, hogy öt év múlva mi lesz érdekes egyik-másik fotón, s ha ma kitörlöm, mert nem érdekes, akkor elveszett mindörökre. Lehet bármennyire kulturált, tájékozott valaki, azt nem tudhatja, hogy mi válik történelemmé.

Keleti Éva szerint a digitális technika jelenti a fotó halálát. Laborban lenagyítani a kópiát, az születés, alkotás. Nemrég végigjárta az Axel Springer összes vidéki lapját, találkozott az összes fotóriporterrel. Jórészt remek munkatársak, sok a tehetséges fiatal közöttük, de a szemléletük egészen más, mint amilyen régen a fotósoké volt...

•

Kormányzati archívum

Eleddig inkább csak politikai vitákat váltott ki, holott egykor a kutatók számára is érdekes lehet az egyre duzzadó képanyag a Miniszterelnöki Hivatalban. Eddig sosem képzelt mennyiségű fénykép gyűlik össze a rendszerváltozás utáni miniszterelnökökről és kormányzati emberekről, nemcsak a hírügynökségek, a lapok és magánemberek, hanem hivatásos és hivatalos saját fotográfusok jóvoltából is. A Hivataltól megtudtuk, hogy a rendszerváltozás óta különböző magáncégek kapnak megbízást arra, hogy az állami vezetőket mindenhová elkísérjék, és fotókat készítsenek róluk. Jelenleg Déri Miklós fotográfus látja el ezt a feladatot. Ő kizárólag digitálisra fényképez. Naponta átlag 200 képet készít, ebből körülbelül húszat hoznak nyilvánosságra a www.miniszterelnok.hu internetes oldalon. Az összes elkészült képet megőrzik, s rendszerezik. A felvételek dátum és esemény szerint is visszakereshetők. Az archívumot merevlemezen és CD-ken is tárolják. A képeket szabadon, jogdíj nélkül használhatják az újságírók és kutatók.

•

Az önmagába záródó jelen

Beszélgetés György Péter esztétával a tanulságokról (ha vannak ilyenek)

– Nem számítottam sok jóra, de ehhez képest is lehangoló tapasztalatokat gyűjtöttem.

– Főként a művészeti múzeumokban nem veszik komolyan, hogy milyen fotográfiai értékeik vannak. Arról meg hiába is beszélünk, hogy a magyar állam tegyen már ez ügyben valamit. Reménytelen. A múzeumokban pedig döntően úgy gondolkoznak, hogy száz másik dolgot kellene előbb megvédeniük, mint a fotót. S ez az értéksorrend addig nem is fog megváltozni, amíg Magyarországon a műtárgykereskedelem el nem jut a fotóig. Amíg rá nem veti a tekintetét az eredeti fotográfiákra. Addig nem fogják belátni, hogy egy üvegnegatívnak önmagában is értéke van ma már. Ha majd a Kieselbach rendszeresen tart fotóaukciót, akkor kezd megváltozni a szemlélet. Nyugat-Európában már több százezer euróért cserélnek gazdát a régi fotográfiák, az óceán túlpartján millió dolláros tételeket ütnek le.

– Ehhez a közvélekedésnek is változnia kellene.

– Fájó szívvel mondom, hogy ebben az egyetemeknek is van felelősségük. Kollégáimnak be kellene illeszteniük a művészettörténet oktatásába a fotótörténetet. A médiatörténet, az archívumtörténet nálunk gyerekcipőben jár. Egyáltalán, a fénykép státusának meghatározása (eredetisége, műtárgy mivolta, antropológiai üzenetei, esztétikai vonatkozásai stb.) kezdetleges, s ez már csak azért is különös, mert Magyarország fotográfiai nagyhatalom.

– Ha valamiben, hát ebben tényleg a világ élvonalában vagyunk.

– Ha nagyon nyers akarok lenni, azt mondhatom, a magyar képzőművészet a közelében nincs a fotónak. A közönség látja is ezt, a fotókiállítások roppant népszerűek. A magyar állam remekül használhatná a fotót önreprezentációs célokra.

– Valamelyest a széttagolt fotográfiai szakma is biztosan felelős, ha van még egységes szakma egyáltalán. Nem képes hatékonyan felhívni magára a figyelmet, élni a nagy múlt lehetőségeivel. A fő baj mégis az, hogy a mindenkori kormányok nem látják a fotóban a nagy lehetőséget.

– Magyarországon nyoma sincs a szó helyes értelmében vett kultúrpolitikának. Az elmúlt években a Szépművészeti Múzeum néhány sikeres kiállítása hatására értette meg a minisztérium, hogy a múzeum nem magánügy. Egyébként az a tény, hogy a XXI. századi európai kulturális reprezentációban a képnek mekkora szerepe van, sem jutott még el hozzánk. Ez annál is különösebb, mert egy olyan országról van szó, amelyiknek a nyelvét nem beszéli senki. Az irodalmunk a német kultúrában ugyan jelen van – ami fantasztikusan nagy dolog –, de sehol másutt. A magyar fotográfia valóban minden vonatkozásban alkalmas volna az önreprezentációra.

– Ráadásul a fényképben az a nagyon jó – ha szabad ilyet mondani –, hogy különféle értékei, vonatkozásai lehetnek: azt mondhatom egy képre, hogy esztétikai értékkel bíró műalkotás, de azt is, hogy máshoz nem hasonlítható történeti dokumentum. Nekem legjobban azért szakad meg a szívem, mert pótolhatatlan múltdarabok válnak le az elpusztuló fotográfiákkal.

– Ha valaki csinálna egy utaztatható kiállítást a Reismann testvérekről, akkor az igazi attrakció volna: két olyan életet mutathatna a világnak, amilyen a földön nincs másutt. Minden bennük van: kommunistaság, zsidóság, oroszság, menekülések; s ráadásul remek fényképészek. Csakhogy minden azon múlik, hogy a politika mit akar ma. S azt hiszem, a politika nem tudja, mit akar. A zenével sem akar semmit, csakhogy Bartók akkora súllyal nyomja őket, hogy engedik valamennyire érvényesülni.

A politikának a mai napig legfeljebb az irodalomra vannak válaszai. A magyar politikusok nem értik, hogy a tér feletti uralom a legfontosabb. Ők azt hiszik, hogy mondatokat uralnak, s mondatokat intéznek jobbra és balra. Talán elnézik az olvasók, hogy egy politikai példával élek, de jól mutatja az állapotokat. Szekeres Imre magyar politikus, honvédelmi miniszter úgy gondolja, hogy el kell vinnie egy Fábry Sándor nevű egyént Irakba, és le kell fotózkodniuk együtt. Ez mostanában történt, s ebben minden benne van. Szekeres már hallott valamit arról, hogy a fotográfiai ikonok fontosak, de nagyjából annyit értett ebből, mint annak idején a jereváni rádiós viccekben, amikor a „fosztogatnak” „osztogatnak”-ként hangzott előszörre. Vagyis egyáltalán nem érti a lényegét annak, hogy a mai politika tényleg képi ikonokra épül; tavaly a magyar köztársaság ikonja az októberi tank lett az utcán. Ennyi maradt belőlünk 2006-ból.

Aki nem érti azt, hogy minden mobiltelefonban fényképezőgép van, s hogy a fényképezés egész társadalmi státusa radikálisan megváltozott, demokratizálódott, hogy egy „open society”-ben (nyitott társadalomban) tényleg a fényképek a legfontosabbak, az semmit sem ért. A magyar politikai elit mérhetetlenül, arrogánsan műveletlen. S ebben a politikai oldalak között nincsen semmi lényeges különbség. Talán annyi, hogy a jobboldalnak van valamiféle vizuális elképzelése, a balnak semmi. Lövésük sincsen róla. A jobbal az a gond, hogy ezt az elképzelést az árpádsávos zászlóval is összekötötte, és én ezt nem tartom bocsánatos bűnnek. Ahogyan Szekeresnek azonnal le kellett volna mondani Kisbarnaki Farkas rehabilitálása után, hiszen kiiratkozott a civilizált emberek köréből. Az a békés fénykép is ikonográfiai szégyen, amit Kisbarnakiról mutogatnak folyton. Nagyon csinos az egyenruhájában, tetszik is nekem, csakhogy meg kell mondanom: halálra tetszett ítéltetni Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A fényképek nagyon, nagyon érzékeny dolgok.

– Ha már szóba került a mobiltelefon s a demokratizálódás, ennek kapcsán egy másik félelmem erősödött meg a tapasztalatok gyűjtése során. Az amúgy is tömeges fényképszám a digitálissal olyan mértékben növekedett meg, hogy gyakorlatilag lehetetlenné válik az archiválás, rendszerezés. Másrészt a korábban örökéletűnek kikiáltott hordozók nagyon is efemernek bizonyulnak. Mondjuk, a magyar história elmúlt, nem túl unalmas tizenöt évének szakszerű, képi történeti dokumentációja aggályosnak mondható.

– A képi archívumok mindenütt veszélyben vannak a világon. Az egyik gond az adatkonverzió mindig is létező problémája, a régebbi technikával készült információ továbbmentése és hozzáférhetővé tétele. Van a dolognak jó oldala is, az analóg információk digitalizálása homogénné teszi a sokféleséget. Ez a jó hír. A rossz hír az, hogy a digitális technikák roppant gyorsan évülnek el, tehát a digitális adatkonverzió tempója arra kényszerítheti az archívumokat, hogy minimum három formátumban mentsenek el mindent. A NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum) nem áll másból, mint az adatkonverzió gyötrelméből. Különben tíz év múlva nem fogják tudni megnézni azt, amijük van.

A fénykép teljességgel dematerializálódott, elvesztette a tárgyiasságát, vagyis egy szoftver részeként egészen más jelentése lett. Azt kell világosan látni, hogy a digitális kép esztétikai, politikai, társadalmi státusa, jelentése tökéletesen más, mint a hagyományosé. Az értéke is egészen más lesz, ahogyan a zenéé is. Mindenki archívumot épít magának, s ezzel minden archívum tűnékennyé válik. Ez csak azért okoz nekünk problémát, mert mi ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy az archívum olyan hely, mint a múzeum; az elévülésből kivesszük a tárgyakat, és az öröklétbe helyezzük át. A You Tube jelenleg a világ legnagyobb archívuma, s az a lényege, hogy „come and go” (jön-megy benne az információ). Annak a nemzedéknek, amelyik ezt az archívumot építi és használja, a képek állandóságával szembeni elvárása egészen más, mint a miénk. Az új generációnak más a történeti tudata is.

A válasz tehát az, hogy nem lehet úgy archiválni ma, mint tizenöt éve. Gyurcsány Ferencről egy hét alatt több kép készül, mint Kádár Jánosról egész életében. Utóbbi fotóiról szinte mindent tudunk: hogyan, mikor és ki készítette, hiszen mind az MTI-ben van. Az ottani két-háromezer Kádár-fotóból lehet írni egy monográfiát. Gyurcsány rengeteg fotójából viszont nem lehetne, egészen más az archiválási szisztémája. Az egész az önmagába záródó jelenben marad.

Az archívumok pedig folyamatos metamorfózison esnek át. Ki tudja azt megmondani, hogy milyen lesz a You Tube félév múlva?

– Azért valamit mégiscsak ki kellene venni az örökkévalóság számára, nem?

– Így van, de ebből csakis az következik, hogy a digitális archívum nem technika kérdése, hanem annál átfogóbb ügy. Ez a taxonómia és a folksonómia kérdése. Taxonómia az, amit mi csinálunk, értelmiségiek. Rendszerezés, tipizálás. A folksonómia az, ami a You Tube. S annak egészen más szerződése van az idővel. Az a kérdés, hogy a nemzeti intézmények digitális kánonja hogyan tartható fenn. Létrehozhatunk olyan intézményeket, mint a NAVA, az örökklévalóságnak, de ha nem használja senki, mi lesz velük? Amikor a levéltárakat létrehozták, nem volt probléma, hogy egy darabig nem használta senki, hiszen előbb-utóbb mégis mindenki odakényszerült, ha a múlt mélységes mély (nevezzük inkább feneketlennek) kútjába akar tekinteni, ahogy Thomas Mann mondja. Ma viszont számtalan helyre lehet menni tájékozódni, és így előfordulhat, hogy a Google vagy a You Tube „leveri” a NAVA-t. Kell egy kép Sztálinról, Kádárról? Hová menjek? Az interneten több száz filmecske látható Sztálinról. Ki tette föl, miért? Nem tudjuk, de ott vannak. Ha valakiről tudni akarunk valamit, pár éve még hosszú és bonyolult köröket kellett futnunk, ma csak beírjuk a nevét a keresőbe. Van is már egy ilyen magyar kifejezés: megguglizom. Ez megállíthatatlan folyamat.

S mindebből az következik, hogy az emlékezetpolitika, az emlékezetközösség a kulcskérdés. Nemrég jelent meg erről egy remek német szociológusnak könyve. Szerinte az egyik közösséget, nemzedéket éppen ez választja el a következőtől: az emlékezetközösség. Az emlékezetközösség pedig az utalási rendszereken alapul, s minden közösség egy-egy médium által van elrendezve. Mi, ötvenesek a rádiójáték és tévéjáték nemzedéke vagyunk, a magazinkultúra fénykorában nőttünk fel, a mostani pedig a digitális környezetben építi fel a maga emlékezetközösségét.

Szerintem ez pontosan olyan méretű kulturális változás, mint amilyen a könyvnyomtatás volt. Tizenvalahány éve mondom ezt, de a kutyát sem érdekli. Most éppen vizsgáztatok itt az ELTE-n, s kizárólag olyan dolgozatokat kapok, amelyekhez csakis interneten elérhető forrásokat olvastak el. Semmi mást. Egyetlen könyvet sem olvastak el. Szövegeket igen, de könyvet nem.

– Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor mondhatom, egyelőre elképzelésünk sincs arról, mi lesz ezzel a digitális örökséggel?

– Senkinek nincsen. A folksonómia azt jelenti, hogy nincsen többé centrális prespektíva. Úgy kell elképzelni, hogy vége annak a korszaknak, amit francia kertnek hívtak, vagyis amelyikben létezik egy enyészpont, s onnan nézendő a kert. Ezzel szemben az angolkertben nincsen ilyen, az a dzsungelt imitálja. A mostani az angolkert időszaka. S ebben vannak individuális őrületek. Mindenkinek a maga komputere a saját folksonómiája, a saját reprezentációja.

– Biztosan öreg vagyok és konzervatív, de rossz érzéseim maradtak.

– Rossz hírem van: teljesen mindegy, milyenek az érzéseink. Ez az egész éppen olyan, mint a halál. Megtörténik. Tanácsos inkább megérteni belőle valamit.

– Mindenki építi a magánarchívumait, de már nem is érdeklődik annyira a másik iránt.

– Ez az aszinkronicitás vagy az eltérő kronológiák kérdése. A magánarchívumok közötti átjárhatatlanság attól függ, hogy az emberek meddig élnek azonos kronológiákban vagy szinkronidőkben, és mettől fogva válnak aszinkronikussá. Amit annak idején úgy hívtak, hogy Zeitgeist, „korszellem”, arról ma nem tudunk semmit. Mindenesetre azt feltételezi, hogy az emberek ugyanabban a korszakban élnek, és tudják, amikor egy újabb kezdődik el. Vannak nagy mediális gépezetek, amelyek fenntartják a Zeitgeistet, a You Tube is valamilyen módon ezt teszi, de egységes kommunikációs tér már nincsen. Internet ide vagy oda. Az az ember, aki Bécsben az internet cafékban olvassa a török újságokat, vagy az a magyar, aki Kanadában a Kurucinfót nézi, nem a globalizáció, hanem a kulturális szeparatizmus hőse. Homogén kulturális közegeket hozunk létre, és ezek teljesen aszinkronikusak. És hogy mi az értékes, és mi nem? Egy-egy dologról ezrével vannak képek az interneten, de senkinek nincsen holisztikus képe az egészről. Bizonyos szempontból ez jó. Végső soron pedig teljesen mindegy, hogy jó-e vagy rossz. Tudja, manapság mit hívnak Zeitgeistnek? Amit az év végén a Google feldob mint legtöbbet keresett témát.

Mindig azt szoktam mondani, olyan ez, mint a belgyógyászat. Nem szabad fintorogni. Aki saját kora kutatására adja a fejét, az nem mondhatja azt – ahogyan egy belgyógyász sem –, hogy ne haragudjon, de én ilyen gusztustalan betegséggel nem foglalkozom.

– Még csak annyit, a Zeitgeist meg a nagy történelem csak hagyján. Úgy látom, a digitális még a magántörténelmünket is veszélyezteti…

– A fiatalok a iWIW-en minden további nélkül teszik közzé a magánéletüket.

– Ugyanakkor legalább annyira illékonnyá válik az is, mint a You Tube közarchívuma…

–Teljes mértékben. A múlt politikai használata a nagy kommunikációs médiaelméleti kérdés.