A ZAVAR KÉPEI

Illés Barna a 2006. évi Fotóhónap keretében megrendezett kiállítása alkalmával egy, a korábbiaktól eltérő, új problémákat felvető anyaggal lépett a közönség elé. A művek – látszólag meglepő módon – szinte minden elemükben és részletükben elütnek azoktól a korábbi alkotásoktól, amelyek eddigi útkeresését és művészi pozícióját jellemezték. Ezek a képek látszólagos problémamentességükből adódóan leginkább talán zavarba ejtők. Megütköztet a látszólagos semmitmondás, az esetlennek tűnő szituációk, a suta mozdulatok, a mesterkélt testhelyzetek, nyilvánvalóan megkonstruált, ám jelentésüket tekintve a néző elől elzárkózó életmozzanatok, amelyek hétköznapiságukkal és trivialitásukkal tüntetnek. Azoknak, akik látták és ismerik is az alkotó korábbi műveit, akaratlanul is az az érzése támadhat, hogy itt valami nincsen rendjén, valami kibillent megszokott helyéről, elmozdult egyensúlyi állapotából. Tényként állapítható meg, hogy az előzményeket tekintve a váltás, a változás igen nagy, mi több, elementáris. Korábban jellemző volt rá a tér-idő valós relációinak zárójelbe tétele, a fikció valóságként történő megjelenítése, a valóság olyan megmutatása, amely egészen mást céloz, mint ami saját maga. Maketteket épített, amelyek olyan leképezési aránnyal kerültek rögzítésre, mintha az ember léptékének megfelelő, valóságos méretet öltenének. Majd kitalált helyzetekre utaló jeleket, nyomokat hozott létre, amelyeknek nem lehetett jelöltje, amelyek nem vonatkoztak semmire. Illés Barnától soha nem állt távol az az elgondolás, hogy a fénykép valamiképp álmaink, de legalábbis fiktív álmok kivetülései. Álomszerűek, nem valóságosak, hiszen az, amiről készülnek, rendszerint nem rekonstruálható, nem látható már többé, ezért a képnek lényegében nincsen úgymond „eredetije”. Ezért érezheti a néző is úgy, mintha saját álmainak színes és áttekinthető, ám mégis kiismerhetetlen, meghitt, ugyanakkor idegennek ható tájain járna. Ezeken a képeken a valóságosan létező apró tárgyak – autók, űrhajósok, katonák és bikák – a valóságosan is létező anyagba merülve, mégis tisztán kitalált helyzetekben jelenítenek meg valótlan történeteket.

A fényképezés egyik legnagyobb ellentmondása: egy olyan valóságot mutat, amely mégsem tekinthető annak, mégis annak hat azáltal, hogy rögzítésre kerül. Kép-mutatás, amely a kamerán keresztül már nem hat úgy. A felmutatott kép mögött felhangzó kiáltások itt már nem hallhatók. Illés Barna makett tájain ez a kép-mutatás játékká szelídül, ezzel együtt az élet rettenete is, amitől az ember folyamatosan szorongásban él. És még így is nehéz valóban szemébe nézni ezeknek a helyzeteknek, tudomásul venni, hogy álmaink, bármennyire is azok, mégis a megélhetőt teszik átélhetővé számunkra. Az üresség érzetét elénk táró, apró tájképei vagy az időtlenség homályos távlatába vetített tájai a bátorság, a merészség vagy talán az élethez nélkülözhetetlen vakmerőség fájdalmat okozó hiányából fakadó szorongást tükrözik. Ezt az űrt töltik ki makettjeinek élettelen figurái, akik számára nem létezik sem fájdalom, sem félelem, sem rettegés, de nem létezik az ismeretlen és a kiszámíthatatlan sem. Mikor már megnyugodhatnánk, rá kell döbbennünk, hogy ezeknek az álomszerű helyzeteknek mégiscsak mi vagyunk a főszereplői, még ha csak nézőként is vagyunk jelen bennük, ezáltal egy csapásra semmivé foszlik a megnyugvás hamis érzete.

Ehhez képest legújabb munkái egy teljesen más attitűdöt jelentenek. A képeiből és azok teréből korábban tudatosan távol maradó alkotó egy csapásra maga válik távoli aktorból cselekvő, bár vonakodó és gyakran rezignált főszereplővé. Ezeken a felvételeken immár nem makettek jelennek meg, nem azok nőnek a kamera segítségével olyan méretűvé, hogy a képen majd már emberléptékűnek hassanak, és az emberekkel megtörténő események képmásának látsszanak. Itt már minden valódi, ijesztően igazi, legalábbis ami a tárgyakat, az embereket illeti. De a helyzetek, a gesztusok, a mozdulatok és az arckifejezések mind elbizonytalanítanak, zavarba ejtenek. Ez immár a valóság lenne, vagy egy újabb fikció szemtanúi lehetünk? Elfogynak az alkalmas szavak és fordulatok ezeknek a helyzeteknek a leírására. Szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy Illés Barna olyan képeket alkot, amelyek a rendelkezésre álló terminológiával csupán körülírhatóak, de le nem írhatóak. Hiszen a képen minden valóságos, minden megtörtént, minden valóban úgy volt, ahogyan ott láthatóvá válik, az egész mégis színjáték. De míg a színházban a színpad megteremti a fikció terét, amelyen belül azután a játék idejére minden valóságszerűvé válhat, addig Illés Barna képeinek játékterében nincsen helye a színpadnak, így minden azonnal valósággá változik, bármennyire is kép-mutatás. Olyan megrendezett, eljátszott helyzetek, amelyek a fizikai jelenlétből következően mégiscsak valóságosak.

Elkeseredett küzdelem zajlik a van és a lehetne, a van és a volt között feszülő, el nem tüntethető, fel nem számolható különbséggel. Ebből a nyilvánvaló, mégis csak nehezen tetten érhető, megragadható differenciából ismét csak bizonytalanság, zavarodottság fakad. Hiszen a szemünk láttára válik minden lehetőség realitássá ott, ahol minden van, holott még sincs. A korábbi művek témájához képest itt minden az ellentétébe fordul. A látszatvilág valóságosnak ható megjelenése helyett a valóság válik látszattá a valóság kulisszává stilizálódó terében. Lelepleződik az élet képszerűsége, valóságszerűsége, igazságszerűsége. De az igazi zavar forrása az, hogy mi is volna, mi is lehetne a valóság, az igazság, és mi is volna a kép; meddig terjed az egyik, és hol veszi kezdetét a másik, az itt nem tisztázható a művek terén belül – és ez mintegy szándékos alkotói gesztusként épül be.

Megkérdőjeleződik a ráció, az észelvű tettek, az ésszerűségen alapuló, az ész által létrehozott rendszer, a rendszerre és rendszerességre való törekvés. A rend utáni vágy létjogosultsága, fontossága, jelentősége immár idézőjelbe tétetik. Az erre irányuló igyekezet korábban elrendezett helyzeteket, rendszerbe foglalt dolgokat, értelmet adva nekik, ugyanakkor megnyugtatva az ismeretlentől, a kiszámíthatatlantól és bizonytalantól berzenkedő énünket. Ezek az új képek most ezt a törékeny bizonyosságot repesztik meg, szétszórva darabjait a semmibe. A rend szövete – amelybe magunkat is alaposan beburkoltuk, hogy kellemes melegben tartson és szendergő álmodozásba ringasson – immár csak képzeletünk révén vetül rá a dolgokra, hogy átmenetileg elfedje a látszatvalóság felsértett mázát. A réseken keresztül pedig felsejlik az irracionális és értelmezhetetlen zűrzavar, és a repedések és hasadékok megbontják és végérvényesen elcsúfítják az általunk jól-rosszul elrendezett képet, amely a megbomlott egység következtében majd lassan elemeire hullik. Illés Barna mégsem nihilista vagy fatalista, és nem vizionál emberéleteket követelő katasztrófákat sem. Csupán láthatóvá teszi azokat a tudattalan sötétjébe beszorított félelmeket, amelyekből szorongásaink táplálkoznak.

Az általa megjelenített, abszurd helyzetekben felsejlő anomáliák látványa a modern ember számára szinte elviselhetetlen, ezért igyekszik nem tudomást venni róla. Illés Barna békésnek tűnő képei azért válnak mélyen nyomasztóvá, mert egyértelművé teszi számunkra, hogy az anomáliák kialakulásához nincsen szükség külső hatásokra, erőszaktételre, behatolásra. Nem titokzatos, felettünk álló erők és hatalmak alávaló mesterkedésének válunk áldozatává. Az okokat magunkra vezethetjük vissza, miattunk borul fel a rend, bomlik meg a rendszer, és tetteink okán válnak ingataggá a korábbi evidenciák, amikor a kérdésekre nem várt reakciók érkeznek válaszként.

Illés Barna munkái ilyen nem várt reakciókat és feleleteket vizionálnak az általa feltett, az adott helyzetekből kényszerűen fakadó kérdésekre. Meddig tartható fenn a látszat, meddig érdemes küzdeni érte? Vagy inkább fel kell vállalni a szembenézést azzal, amitől eddig félve elfordultunk, azzal, ami mögötte van? És miként kell szembenézni a látszattal annak érdekében, hogy végre meglássuk annak valós tartalmát, és észrevegyük benne azt, aminek törvényszerűen (vagy talán éppen minden törvényszerűség ellenére) lennie kéne? Az alkotó saját műveivel mintha meg is válaszolná őket: a látszat ésszerűségének megcáfolása és az ésszerűség látszatának leleplezése által. Zavarba ejtő látomásos világának ez a látszólagos titka. De valójában nem is lehet titokról beszélni, hiszen mindez ott van, látható és felfogható, csak észre kell venni. Hagyni, hogy belemerüljünk abba a világba, amit feltár előttünk, és megpróbáljuk onnan szemlélve végiggondolni a helyzeteket. Tudatára kell ébredni, és nem védekezni többé ellene, hadakozni vele, hanem elfogadni annak lehetőségét, hogy egy olyan térben járunk, amelyen belül nincs többé logikus érvelésnek, magyarázkodásnak jogosultsága, ahol a dolgok csak úgy egyszerűen vannak, és ahol fenyegetően magasodik fölénk a végső kérdés, amely a dolgok eredendő értelmét firtatja. És talán hiába is találnánk választ erre a végső kérdésre, vélhetően nem tudnánk vele mit kezdeni, értelmezhetetlen lenne számunkra, és így megint csak nem maradna más, mint belehagyatkozni jól megkonstruált látszatvilágaink szabályos, általunk eligazított rendjébe.

Illés Barna állandó küzdelmet folytat saját magával, alkotói szerepével, abból adódó pozíciójával és egyben magával a fényképezéssel. Mit jelent ma fényképet készíteni? Mi a fénykép funkciója? Milyen viszonyban van az őt létrehozó alkotóval? Ki is lényegében ez az alkotó, és mi végre hoz létre ilyen felületeket, amelyeken a különféle információhalmazok megjelennek? Hogyan válik a fényképezés a minket körülvevő egészből részeket kiragadó és rögzítő, engedelmes és alázatos eszközből öntörvényű és zabolátlan médiummá, amely néha vonakodva, néha pedig már egyáltalán nem teljesíti a vele szemben megnyilvánuló elvárásokat? Ez a helyzet ma – mint egykor, másfél évszázaddal ezelőtt – művelőjétől ismét szembenézést kíván magával a fényképezéssel és a képek áradatának, az önkényes és önkéntelen képkészítés mindent maga alá gyűrő intenzitásának tényével. Ebből a szembenézésből csupán néhány, de annál fontosabb dolog következik, akár egykor, azzal a különbséggel, hogy ma a fényképkészítőnek nem azzal a külvilággal kell megküzdenie az elfogadásért, amely felől a kétségek felmerültek. Éppen ellenkezőleg, saját magát kell legyőznie annak érdekében, hogy felvállalja tettének felelősségét és minden terhét.