KÖNYVESPOLC

Andreas H. Bitesnich: Polanude

176 oldal, 226 fekete-fehér, illetve színes polaroid képpel, 27x33 cm.

teNeues Publishing Group, ISBN-10: 3-8327-9083-7

Bevallom, nem bírom szeretni Bitesnich képeit. Leltárilag pedig minden rendben volna. Kigyúrt pasik és jótestű nők pózolnak általában műteremben, de olykor azon kívül is, a világítás is ,,profi’’– számomra az egész mégsem több görcsös, üres esztétizálásnál. Bitesnich pedig – bizonyos körökben – nagy névnek számít, könyvei sora hosszú, kiállításaié még hosszabb, az én számom-ra, az én szóhasználatomban ő mégis egy sültamatőr – nem dilettáns, hiszen ami megtanulha-tó azt mind tudja, de minek, ha annak híján van, amire születni kellett volna – szóval sültamatőr, akinek a képei semmi másról, mint az esztétizálásról nem szólnak. (Nem idetartozik, csak magyarázatképpen: itt nem a ,,ha-gyományos’’ profi–amatőr szembeállításról van szó. Soltész Istvánt, az ő képeit például tiszta szívemből szeretem.) Érdekes módon Bitesnichen még a polaroid sem segít, pedig az azonnali visszacsatolás és a polaroid-feeling tud dobni a hangulaton, és gyakran visz életet, atmoszférát a képekbe. Itt se élet, se atmoszféra, és még egy ici-pici esendőség sincsen, ami emberivé tenné ezt a nagy erőlködést.

Guido Argentini: Private Rooms

256 oldal, 137 fekete-fehér, illetve színes polaroid képpel, 30x32 cm.

teNeues Publishing Group, ISBN-10: 3-8327-9088-8

Ez is egy jó nagy könyv, benne sok jó nővel és némi áthallással a sajnos már néhai Helmut Newton munkásságára. Már ha persze az annyira könnyű lenne, Newton képeire hajazó dolgokat csinálni (ha szándék volt egyáltalán), de az is lehet, hogy egyszerűen szűk a kör, amin belül ilyesmit csinálni lehet. Szép belső terek vannak és annyira szép testek, hogy már-már a tápos csirke jut az embernek eszébe róluk. Vágynánk egy kis esendőségre, de hiába. Érdekes dolog ilyen képeket abból a közegből nézni (Magyarországról, történetesen) ahol másfélszáz éven át a fotográfiai képzettség hiánya adott hozzá és vett el értékeket a fotóművészeti alkotásokhoz-alkotásoktól, és a tökéletességnek már a halvány szándéka is különös művészeti gesztustnak számított. Emitt meg, Itáliában és Los Angelesben, ahol Argentini szakmun-kálkodik, a tökéletességet majdhogynem a kettesért is elvárják. És akkor hogyan tovább, ha a tökéletes csak kettest ér? Hát igen, ahhoz kellenének a kicsinyke és jól kiszámított tökéletlenségek, az apró csavarások, a többértelműség és egyéb raffinériák. Mindamellett azért az sem lehet rossz dolog, ennyire fényképezni tudni.

Christopher Morris: My America

180 oldal, 112 színes képpel, 20x23 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-201-8

Ez is egy Amerika, éppen most a Georg W. (vagyis a gyerek) Bush elnöksége alatti ,,republikánus’’ változatban. A szerző 1958-as születésű, Robert Frank neki legfeljebb történelem, és az ötvenes évek fekete-fehér ame-rikája is az. Morris díjakkal szépen dekorált, vagyis vitán felül igen jó fotográfus, és ha valami mégsem stimmel a képeivel, valószínűleg nem benne, hanem Amerikában van a hiba. A Világ (és a képek) kiszínesedése nem segít a mélységek ábrázolásában, és még jó, ha nem arról van szó, hogy a dolgok kiszíne-sedése eleve a mélységek rovására történik. Nem a fotográfiai mélységekről beszélek, az emberi dolgok válnak egy kicsit (?) píárossá, reklámízűvé, még az olyan szituációk is, amik pedig eredendően megrendítőek, tragikusak, heroikusak lennének. Kiváncsi vagyok, mennyi idő alatt változik a Világ még annyit, hogy majd már az ezeken a színes képeken ábrázolt pillanatokat látjuk igazán megrendítőnek, igazán tragikusnak, igazán heroikusnak – vajon mihez képest? Vagy egyszerűen az kell a képek hatásának felfokozódásához, hogy az ábrázolt dolog, a lefényképezett ember a valóságban már ne legyen? Pusztán attól másként nézem a képeket, hogy a modell – a biológia törvényei szerint valószínűsíthetően – már nem él?

Saul Leiter: Early Color

176 oldal, 100 színes képpel, 20x20 cm.

STEIDL, (a Howard Greenber Gallery-vel közösen) ISBN 3-86521-139-9

Ha már az előbb odamondogattam a színeknek, itt van rögtön a hathatós válasz, ennek a könyvnek a képei ugyanis leginkább magukért a színekért készültek. Saul Leiter annak ellenére meglehetős ismeretlenségnek ,,örvend’’, hogy 1953-ban maga Edward Steichen mutatta be színes fotográfiáit a Museum of Modern Art falain. Az eredetileg festőnek készülő művész az absztrakt expresszionistákhoz csapódik, de hamar felismeri a fotográfiában rejlő kreatív lehetőségeket. Ez időben körülbelül egybeesik a ,,New York street photographer’’–nek mint fotográfusi szerepnek, attitűdnek a születésével, de Leitert érdeklődése és érzékenysége alapvetően más irányba viszi, mint amerre Robert Frank vagy William Klein jár. Noha a legkevésbé sem ,,festői’’ fotográfus, mégsem mondhatjuk, hogy gondolkodásában hűtlen lett a festészethez. Mint a kiemelkedő tehetségű művészeknek, az ő képei sem váltak az idő múlásával ,,régivé’’, avittá, sőt fél évszázad elteltével is modernek, időszerűek, ha ezek a fogalmak egyáltalán értelmezhetőek a művészetek berkeiben.

Erich Lessing: Budapest 1956 – a forradalom

248 oldal, 184 színes képpel, 31x30,5 cm. 56-os Intézet, ISBN-963-86635-5-3

Ez a könyv nem csupán ,,56-ról’’ szól, hanem bőséggel az előző időszakról és az eseményeket követő szakaszról is. Számomra főleg annyiban reveláció, hogy az utóbbi időben ugyan sok képet láttunk már azokról a napokról, de azok ha érdekesek is, a maguk módján legtöbbször nyers és dilettáns felvételek voltak. Lessing azonban nemcsak kiváló fotográfus, hanem ráadásul a világpolitika és benne a keleteurópai országok helyzetének kiváló ismerője is. Módszeresen dolgozott, ahogyan egy elsőrangú profi tudósítóhoz illik, sok helyen megfordult már akkor is, mikor még csak növekedett a gőz a fedő alatt. Megvoltak az ,,állami’’ és az informális kapcsolatai is, tevékenysége a mindenkor fontos véletlen szerencsén túl jól átgondolt, alapos és teljes volt. Az ő krónikája tehát messze túllép a primér érdekességek esetleges során, az egyes képei pedig a szó fotográfiai értelmében is prímák. A külföldi fotóriporterek közül talán eleve ő jött a legkomolyabb elhatározással, hiszen őt nem csupán a balhé, hanem az eseménytelenségeknek és az eseményeknek az egész hosszú láncolata érdekelte. Mindemellett szerencséje is volt, az ő munkáját és életét – mint Pedrazzi-niét – nem tépte ketté egy géppuska golyója.

Bognár Katalin – Felvinczi Sándor: Térbe zárt pillanat

(Epizódok a sztereo-fényképezés történetéből)

164 oldal, 154 képpel, 22x27,5 cm.

Helikon, ISBN-963 227 056 8

A sztereo kép a fényképezés egyik nagy csodája. Számtalanszor láttam elámult embereket, akiknek az első pillanatban értelmetlennek tűnő képet a megfelelő berendezéssel, szereo nézővel, vagy szemüveggel megpillantva leesett az álluk a csodálkozástól. A dolog maga pofonegyszerű: ahogyan a két szemünk két hasonló, de egymástól 6–7 centiméterre lévő nézőpontból való képet ,,lát’’, amit aztán az agyunk kombinál össze egységes, térhatású képpé, a sztereo fényképhez sem kell más, mint ez a két hasonló, de eltolt nézőpontú felvétel, és azután már csak arról kell gondoskodni, hogy egyik szemünk csak az egyik, a másik pedig csak a másik képet nézze. A két kép csupán annyiban különbözik egymástól, hogy az egymás mögött lévő tárgyak másképpen takarják egymást, egyik szemünkkel-felvételünkkel jobbról kandikálunk be az elől lévő dolgok mögé, a másikkal balról. Ez az az információ, ami a térbeli elhelyezkedés érzetét adja. Ha valaki azt hiszi, hogy a térhatású képek ,,természetesebbek’’ a síkbelieknél, az nagyon téved. A látásunknak csak az egyik jellemzője az egyszerre két nézőpontből nézés, de sokkal fontosabb a figyelés, a figyelem szükségszerű koncentrációja a látvány egy pontjára, amihez az automatikus élességállítás is társul. A sztereofelvétel (ezidáig legalábbis) ezt már nem modellezi, amiatt a mesterséges sztereo kép olyan, mintha kulisszát, babaszobát néznénk. Mindez azonban inkább hozzáad, mintsem levesz az élményből, sőt, szinte ez a feltétele annak, hogy a dolog MŰ, és ne a valóság egyszerű másolata legyen. A könyv egyébként korántsem ,,csupán’’ a sztereo fényképezésről szól. A felvonultatott képek segítségével bőséggel meríthetünk élményeket a sztereofényképezés korának társadalmi eseményeiből, háborús és békés ünnep- és hétköznapjaiból, sőt fülledt budoárjaiból is.

E. Csorba Csilla: Máté Olga fotóművész

207 oldal, 111 képpel, 16,5x20 cm.

Helikon, ISBN 96-3940-127-7

A szép kötet alcíme, bevezetője és még számos részlete hangsúlyozza Máté Olga női, asszonyi mivoltát. Pedig ha a fotótörténetet összevetjük a képzőművészetek történetével, rögtön kitűnik, hogy a képzőművészetekkel szemben a fotográfiában a nők nem ahhoz képest alkottak kiválót. A kíváncsiság, az empátia, az érzékenység, a konok kitartás, a szívósság és céltudatosság mind olyan tulajdonságok, amik egyrészt ,,nőiesek’’, másrészt nélkülözhetetlenek a fotográfiában. Meglepetést csupán az okozhatott (jó nagyot mindjárt), hogy a civilizált világ a nőktől mást, szenvelgést, finomkodást, ügyefogyottságot, butaságot, alárendeltséget várt. (A munkásnőnek, a parasztaszszonynak persze azért megbocsátották, ha halálra dolgozta magát.)

Máté Olga izgalmas korban élt, és képei sokat visszaadnak ennek a kornak levegőjéből. Portréi például, a kor kulturális hírességei és (általunk) ismeretlenek, de ugyanúgy csendéletei, városképei, épületfelvételei is. Külön érdekesség annak az időnek a hókuszpókuszáról, a mozdulat- és táncművészetről (ami szándék szerint természetesen legkevésbé sem mozdulat- és táncművészetről, sokkal inkább táncterápiáról, pszichológiáról, és a jó ég tudja, még miről szólt) készített képek sora, és az aktfelvételek, amikben óhatatlanul ott lappang egy apró kis csavarás, provokáció azáltal, hogy a meztelen női testet egy másik nő érdeklődő szemén át látjuk. Mégis, ha Máté Olga nagyszerűségét egyetlen mondattal kellene jellemezni, azt mondanám, neki (is) köszönhetjük, hogy korának kultúrája nemcsak száradt festékű táblakép, foszló kötésű verseskötet vagy regény, túlhaladott tanulmány, hanem büszke tartású, élénk pillantású, a mi szemünkbe néző, vagy azt szemérmesen elkerülő férfiak és nők, alkotó emberek sora.

Tímár Péter