JARI SILOMÄKI: REHEARSALS FOR ADULTHOOD

Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy elgondolkodik: nem pontosan ez az egész élet? Próbák és felkészülések sora? Kicsiként azt hisszük, hogy a nagyok, a felnőttek valami furcsa másik világhoz tartoznak, hogy megérkeztek valahová, ahová mi éppen tartunk, és egészen biztosan meg is érkezünk majd. Aztán egyszer csak kiderül, hogy mi az a tudás, az a titok, amit ők már tudnak, és mi csak most kezdünk rájönni.

Amit kamaszéveinkben csináltunk: hogy halálosan szerelmesek lettünk tíz perc erejéig, hogy minden idegszálunkkal az igazit kerestük és vele együtt önmagunkat figyeltük, minden tettünket értékeltük, elemeztük, de közben reflexió nélkül belemerültünk az események áradatába, átadtuk magunkat a mámornak, fájdalomnak, az életet alkotó nagyszabású energiáknak, apró szabályrendszereket eszeltünk ki tapasztalataink strukturálására, kinevettük magunkat, teszteltük a világot, le-fel és széltében minden irányban bejártuk azt legbelül, a teljes bizonytalanságból semmi perc alatt estünk át a legkomolyabb magabiztosságba, és hittük, hogy vannak tiszta helyzetek – arról tudtuk, hogy örök, és azt is, hogy ugyanakkor ,,csak’’ egy út része. Akkor még nem sejtettük, hogy a gyakran véresen komolyan megélt élet-játék valóban véresen komoly – és mégis, kicsit játék. Hogy fontos és meghatározó dolgok történtek közben, ugyanakkor olyan terep és időszak, ahol – a szerencsésebbek számára – egy sor ,,felnőtt’’ dolog még csak távoli: reménység, kihívás és fenyegetés volt.

Jari Silomäki Próbák a felnőttkorhoz című fotósorozata tulajdonképpen ennek a folyamatnak naplószerű fotóesszéje. Hogy egyáltalán felmerül a naplóként való kezelés gondolata, az könnyedén adódik a tényből, miszerint Jari Silomäki saját életéből vett események, élmények jelennek meg a fotókon, saját, egyes szám első személyű kommentárjaival. S hogy mégsem nevezhetjük egyszerűen személyes naplónak a sorozatot, az a művész bevezető sorain túl(1) főként a bemutatás módjából adódik.

Mivel személyes élményekkel van dolgunk, önkéntelenül szőjük történetté a látottakat. E ,,rekonstruálásra’’, nyomozásra (mi következett mi után, ez ugyanaz a lány-e, vagy nem, most akkor szakítottak, de vajon miért stb.) két, egymásból következő ok sarkallja a nézőt: részben, mert nem egyszerűen kezelhető lineáris rendet követnek a látottak – a szereplők felbukkanásaiból, dátumozott szituációkból, állapotképekből tudunk következtetni az események, élmények, tapasztalatok körülbelüli sorrendjére. Másrészt így működünk: tulajdonképpen nekünk van szükségünk arra, hogy az egymás mellé sorolt, ugyanakkor a lebegő és egymástól eltérő típusú fotókat tartalmazó halmazban el tudjunk igazodni. Így a naplószerű szövetet valójában mi alkotjuk a többféle módon összeilleszthető elemekből. E befogadói munka végzését, a sorozat kutatását segítik a nyilvánvalóan sorrendbe illeszthető, és tágítják a vissza-visszatérő kép-, azaz élmény-típusok (például az Önarckép(ek) azzal a lánynyal, akibe ekkor meg ekkor beleszerettem, illetve az időközben megszerzett nő[k] elvesztésétől való félelmek és azok megvalósulásának különféle módozatainak) megjelenései, amely utóbbiak ellentmondanak az időrendnek, de megfelelnek ezen érzések és tapasztalatok különböző módokon való újraélésének, szabálytalan mintáinak.

A napló definíciónak az is ellentmond, hogy a sorozat a naplótól elvárt személyes narratívát, intimitást több irányba is szélesíti. Mivel a fotós legsajátabb élményeiről van szó, fontos tudni, hogy a fotók, néhol a kézzel írt szöveg közlései, illetve az esetenként kézben tartott kioldó ellenére sem önarcképek – hogy nem dokumentálással, hanem rekonstruálással van dolgunk, így már eleve megemelt, elvonatkoztatott, amit látunk. (E rekonstrukció egyben ön-reflexió is, az események utólagos elemzése egyébként a naplókészítés egyik funkciója, sajátossága(2).)

A kézzel írott szövegek, amelyek Silomäki legtöbb művén megtalálhatók, egyszerre teszik nagyon intimmé a képeket, és bontják ki metaforikus jelentésrétegeiket. Bár, mivel verbalizálják az élményt, egészen más típusú befogadói attitűdöt hívnak elő, így szűkítenek is a fotók értelmezési rétegein. Irányba helyezik a befogadást, azonban minden esetben igen tág perspektívát nyitnak meg.

A sorozat jelleget a főszereplő megjelenései jelzik elsősorban, ugyanis többféle képtípussal, közlési móddal találkozunk a szérián belül. Vannak belső minisorozattá összeálló fotók (A már említett Önarckép…-ek; vagy a helyzet dinamikáját rajzokkal és kommentárokkal megelevenítő képek); vannak képregényszerűen, szöveggel kiegészített vagy anélkül egymás mellé sorolt fotók (Háromszög-dráma, Tizenöt évnyi lemaradás), amelyek némelyikén a kezdő és/vagy az utolsó képek mintegy határjelzőként, idézőjelként nagyobbak, mint a közbülső képek; vannak szöveg nélküli, magukban álló fotók (Álmodozó. Man Ray után) egyaránt. Nyilván nem véletlen ez a változatosság: észlelésprototípusokat(3) látunk. Kimerevített, minden sejttel átélt pillanat; gondolat- vagy eseménysor; visszatérő érzések, tevékenységek rendeződnek változatos sémákba. Egészen mikrotörténésektől kezdve (,,ha Ő itt ül, és Paavo, a leghangosabb gyerek az osztályban, itt ül, akkor én itt ülök’’ – Előadás terv) konkrét szituációkon át (egy szeretkezés pillanatképei filmszerűen egymás mellé sorolva – Szerelmi jelenet, június 16., 13.14–13.45; ,,Holnap ezt szégyellni fogom’’, irdatlan berúgás reflexiója – Az este utolsó itala) egészen szimbolikus képekig (a mindössze kétszer szereplő piros enteriőr mint a vágyak helye jelenik meg, ahol különféle események zajlanak), a változó tapasztalatok többféle megélésének módozataival szembesülünk. Megjelennek a fiatal férfi vágyai, ahogy keresi a nőt, megszerzi, majd elveszíti. A technikák, amelyekkel az egyes állapotokon ,,átvitte magát’’ (a vágyott nővel legalább egy fotón való szereplés, azaz bármiféle, de közös terep megteremtése az Önarcképek…-en; vagy az önkielégítés dinamikája), vagy ahogy elérte azokat (,,Először erős voltam és magabiztos. Aztán megmutattam a könnyeimet a párnámon, és az enyém lettél’’– Cím nélkül); pillanatképek, amelyek a különféle útkeresések jelzői (,,Behunytam a szemem, elképzeltem, hogy az egész életemet a tengerben töltöm, kinyitottam a szemem’’ – A beteljesült álmok hiánya). Konfliktusok önmagával és kapcsolatával (,,Ha éjszaka megijedek a szék hátára terített ingemtől, vagy felébredek a hűtőszekrény zúgására, tudom, hogy valami baj van a kapcsolatunkkal’’ – A siker hajszolása), a féltékenység rémeinek képei.

A kis képformátum, a nagyrészt fekete-fehér világ szintén az intimitás és a nosztalgia felé visznek, ugyanakkor e fotók ereje többek között abban rejlik, hogy ezen a csöndes és korántsem provokatív módon mégis valós tapasztalatokról mesélnek, azok ragacsos, tapintható testi és abszolút megemelt, szimbólummá formált lelki rétegeinek egyidejű elénk tárásával. A fotók ma is tabunak számító tevékenységeket, jelenségeket mesélnek, s maga a fotós-modell is több képen meztelen. A felnőtt férfi kiforrott teste helyett az övé vékony, törékeny, s ennek csupasz megmutatása éppen ezeket is hivatott jelezni, ugyanakkor nem egy művön egészen közeli olvasatot is megenged: a testi meztelenség azonos a lelki védtelenséggel, kiszolgáltatottsággal.

Bár a téma és a legtöbb kép e fájdalmas folyamat tragikus aspektusairól szól, éppen úgy megjelenik ennek komikus vetülete is, Silomäki egészen finom humora áthangolja a sorozatot. Különösen a rajzokkal kiegészített képeken nyilvánvaló az (ön-) irónia.

A sorozat egyik legszebb képe az Egy öt napos buli első éjszakája, amelyen egy összesimuló párt látunk egy vízparti úton, a kép középpontjában állva. A háttér egy része füstszerűen elmosódik, mintha avart égetnének a víz partján, s a háttér foltszerű, fekete fáira a füstből nyert fehér kontúrokkal rajzolódik rá a két alak feje. A füst egyben megteremti a lehetőséget a konkrétumok (körülmények: hely, idő; jelenet jellege: valóság, álom stb.) kutatásának kiiktatására, bár a háttérben, az úton barátok sora áll. A pár intim egymás felé mozdulásában furcsa, hogy nem egymás felé néznek, nem is teljesen egymás felé fordul a testük – a lány egészen kicsavarodott, neki csak a hátát látjuk. Kezével a fiúét fogja, de tekintete a háttérre szegeződik. A fiú mosolyogva néz el mellette valahová.

A kép felirata: ,,Az öröm érzése sosem volt annyira erős, mint az elvesztésétől való félelem.’’

S talán ez az egyik kulcsszó a történetben: talán az a titka a felnőttségnek, hogy már tudjuk: ez a félelem sosem múlik el. Hogy nincs olyan, hogy megérkezünk valahová. Ahogy a dolgok súlya nő, a bizonyosság pedig csökken, és gyorsul az idő, ez az érzés egyre erősebb lesz. Hogy elveszítjük, ami olyan természetes volt, a kétségekkel együtt: az örömöt, a hitet és a katarzist. És talán az egyik, ami segíthet, ha belenyugszunk: az élet itt és most van, nem mindig máshol(4), például egy út végén.

A sorozat záróképe is ennek megfelelően egyszerű, szűkszavú, és felirata a többi kép időtlen, jövő vagy múlt idejű közléseivel ellentétben egyedül jelen idejű: hősünk lehunyt szemmel, hátát a falnak támasztva ül egy sötét, a beáradó napfénytől szabdalt szobában. Arca kiviláglik a képből, ahogy ráfolyik a napfény. A pillanat mélységesen nyugodt és csendes. ,,Ülök a napon, tavasz van.’’

Somogyi Zsófia

* A kép teljes képaláírása:

– Amikor munkanélküli voltam, reggelente elsétáltam a helyi bevásárlóközpontba. Megvártam az első gyönyörű lányt, az emlékezetembe véstem és hazamentem

– Mellettem ül, nem szólunk

– Fogja a kezem, körbesétáljuk a várost, nem beszélünk

– Visszamegyünk a lakásomba, szeretkezünk, és csendben maradunk, amíg el nem alszunk

– Felébredek, amikor elmész, mosolyogsz és becsukod az ajtót

– Maszturbálás közben azt suttogom magamnak: ,,Ha ezt most azonnal nem hagyod abba, nem fognak teljesülni az álmaid.’’ Folytatom, egészen a végéig

Jegyzetek:

(1)A Próbák a felnőttkorhoz egy fotóesszé a felnövekedés fájdalmas folyamatáról. A történet központjában egy fiatal férfi nőkkel való kapcsolatai állnak, vagy éppen e kapcsolatok hiánya az önmagával folytatott vívódás hozadékaként, csakúgy, mint az identitáskeresés problematikája. A fotó az elbeszélő választott médiuma, melynek segítségével feldolgozza ételének tragikus és komikus aspektusait.

(2) Bányai András: „Kedves Naplóm!” A napló lélektani hasznáról. Ex Symposion. Magánnapló. 2002/38.

(3) Bán András: Dorka úszik. A privátfotó keresése. Ex Symposion, Dokumentum. 2000/32.

(4) Pauliinia Pasanen: Jari Silomäki – powerful narratives of the little things in life. www.jarisilomaki.com