JARI SILOMÄKI: MY WEATHER DIARY

A Helsinki Iskola az utóbbi évtizedben Finnország egyik legkeresettebb kulturális exportcikkévé vált. A Helsinki Iskola az Art és Design Egyetem (TAIK) sajátos tanítási metódusának köszönheti megszületését, ahol a kreatív kritika és a csoportmunka mellett a művészetelméletek és a realizmus összehangolt alkalmazására fektetik a legnagyobb hangsúlyt, művészek generációinak adva meg a lehetőséget saját nyelvezetük kialakításához. Az Iskola tagjai közül Elina Brotherussal már megismerkedhetett a magyar közönség (Mai Manó Ház, 2004). Egy másik képviselője, Jari Silomäki fotóművész pedig 2006–2007 telén mutatkozik be Budapesten két, egymást követő kiállításon. A My Weather Diary (Azon a napon) című sorozatából a Dorottya Galéria mutat be válogatást, majd röviddel ezután a Mai Manó Házban lesz látható a Rehearsals for Adulthood (Próbák a felnőttkorhoz) sorozat(1). Mindkét munka hordozza a finn fotó alapvető ismertetőjegyeit, a természet és a táj iránti affinitást, személyes perspektívákkal átszőve.

A New York-i ikertornyok összeomlásának hírét egy budapesti villamoson utazva hallottam először. Két utas beszélgetésére kaptam fel a fejem, akik az esemény valószínűtlen részleteit vitatták meg. Jól emlékszem a közeli utcára és a napszakra is. Hazasiettem, és a televízió híradásait figyelve próbáltam információéhségemet csillapítani, fogódzót keresve a hirtelen kibillent világban. Emlékezetemben azóta is felbukkan a sárga villamos, valahányszor a füstfelhőbe borult ikertornyok képe feltűnik a médiában.

Ki ne tudná felidézni, hol érte valamelyik világrengető esemény híre, vagy arra, hol járt, mit tett éppen, amikor hírül vette egy közeli hozzátartozója elvesztését. A globális kataklizmákhoz és személyes sorsfordító eseményeinkhez földrajzi helyek kapcsolódnak memóriabankunkban, mindennek azonban rendszerint csak az eseményekre visszatekintve ébredünk tudatára.

Jari Silomäki a történelem és a privát történelem efféle kapcsolódási pontjait keresi sorozatában, de nem az emlékezet bugyraiban kutat alapanyag után, hanem az eseményekkel párhuzamosan próbálja dokumentálni azokat. 2001 óta mindennap készít egy-egy tájképet, melyekre rövid szövegeket ír. A képek és szövegek között csupán annyi az összefüggés, hogy azonos naphoz kötődnek, az idő egy kimerevített pontjának szinte esetleges lenyomatai. A kézzel írott szöveg lehet egy intim életrajzi esemény reflexiója vagy egy, a hírügynökségek aznapi anyagából kiragadott hír. Ily módon a világ eseményei a személyes narratíva részévé válnak, az életrajzi motívumok vagy a szerző egzisztenciális szorongásai pedig globális jelentőségre tesznek szert. A naplószerű formátum, a képekhez társított érzékeny, szinte költői szövegek a fotóművészet és a szépirodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak.

Silomäki csupán egyetlen szabályt követ: mindennapos tevékenységei során készíti képeit a tudatos készülődést és komponálást kiiktatva. Naponta egy-egy esetleges fotót exponál, s így hatalmas archívumot létrehozva képekké konvertálja élete napjait. A képek és a kísérőszövegek ellentétes irányba mutatnak. A fotók szenvtelensége, a szerző látszólagos kívülállása Christopher Isherwood Isten veled Berlin című regényének kezdősorait idézi:

,,Fényképezőgép vagyok, nyitott rekesszel, teljesen paszszív, felvételeket készítek, nem gondolkodom. Felvételt készítek arról a férfiról, aki a szemközti ablakban borotválkozik.’’(2)

A Silomäki által kialakított szabályrendszerben a fotós pártatlan megfigyelő, a szelekció pedig taktikai hiba. A fotók egyszerűen csak az idő egy szeletét próbálják részlehajlás nélkül dokumentálni a szerző kézjegye nélkül. Ezzel szemben a képekhez illesztett, gyakran az intimitásig személyes szövegek megfontolt választás eredményei, melyek a napló formátumát követik. A fotók véletlenszerűségét, gépies spontaneitását a kézzel írt szövegek egy másik dimenzióba billentik át, különös feszültséget teremtve. A látszólag ellentétes irányok, a kívülállás és az alámerülés szélsőségei azonban mégsem oltják ki, inkább erősítik egymást.

Az alkotófolyamat első lépése, a képek exponálása egyfajta mintavétel a mindenkori jelenből, amelybe a művész belemeríti lakmuszpapír-kameráját. Ezt a megragadni kívánt valóságot kisméretű fényképekké szelídíti, mintegy kezelhetővé teszi. A képek jelenideje a szöveg-szelektálás idején már múlt, amelyhez a szerző reflektíven viszonyul. Miként Antonioni Nagyítás című filmjének fotósa, Silomäki is visszamenőleg próbálja szétszálazni az összefüggéseket, koincidenciákat keresve, így aztán egy baljós égbolt új értelmezést nyerhet az adott nap eseményeihez kötve. Antonioni főhőse egy parkban készült fotó háttérfiguráit felfedezve próbál kibogozni egy történetet egészen addig a pontig, amíg a kép szinte atomjaira hullik a sokszoros nagyítás során, s a fotós nem tud megbizonyosodni felállított teóriája helyességéről. A valóság – vagy amit annak hitt – megragadhatatlanul pereg ki ujjai közül. ,,Mindig kételkedem mindenben, amit látok, mindabban, amit egy kép mutat, mert elképzelem, mi állhat mögötte. Soha nem tudhatjuk, mit fed el egy kép.’’ – írja Antonioni(3).

Az Azon a napon című sorozat gyakran szinte azonosíthatatlan helyszíneken készült képei is nyugtalanítóan fednek el valamit, s erre éppen a szövegek hívják fel a figyelmet. Mintha Silomäki sem bízna meg fényképeiben, azokat a szó szoros értelmében felülírja, akárha naplóbejegyzés-szerű jegyzetei közelebb vinnék egy kimerevített pillanat esszenciájához.

A tájfragmentumokhoz társított mondatoknak azonban más szerepük is van, mintegy a látvány és a néző közé ékelődnek be, a kép tájképként való értelmezését ellehetetlenítve. Roland Barthes óta tudjuk, hogy a mű független életet él szerzőjétől és annak szándékaitól, a nézőnek vagy olvasónak saját tudása, tapasztalata alapján jelent mást és mást. ,,Az olvasó az a hely, amelybe az írást alkotó idézetek beleíródnak, anélkül, hogy akár egy is elvesznék közülük’’ – vallja Barthes(4), s esszéjének summázata szinte közhelyszámba megy; ahány néző, annyi olvasat, mégis kétségtelen, hogy a befogadás a személyes jelentésértelmezés mozzanatával zárul. Silomäki azonban közbeavatkozik, a képekre írt szövegekkel próbálja azokat egy bizonyos pályára állítani, olvasatukat irányítani. A személyes emlékekkel, vallomásokkal felülírt fotóknál mintegy kisajátítja a megjelenő tájat, amely ez esetben egy hangulat illusztrációjaként szolgál. A globális eseményekre utaló szövegek esetében bevonja a nézőt az emlékezésbe, valósággal az intim szféránkban turkál, s mi engedelmesen kutakodunk memóriánkban, próbáljuk felidézni az adott napot. Ezek a szövegek gyakran egy olyan ajtót tárnak ki, amelyen bezuhan a világ, s a nyugodt, már-már romantikus tájak nem idilli szigetek többé. A világ messzi szegleteit egy-egy globális esemény piciny ponttá zsugorítja össze az Azon a napon sorozat képein, mindennél szem-léletesebben kifejezve a világfaluként jellemzett kollektív klausztrofóbiát.

Az afganisztáni bombázások első napján Silomäki egy finn kisváros utcáiról készített fotót, Arthur Miller halálának napján egy londoni metrólejáratról, mégis mindkét képben érezhető a távoli események rezgése. A World Trade Center összeomlása után megörökített, Finlandia Hallt ábrázoló fényképen ott csilingel valahol egy sárga villamos is.

Csizmadia Alexa

Jegyzetek:

(1) A kiállítások és a kapcsolódó programok részleteit megtalálják a tárlatok honlapján: www.silomaki-budapest.com

(2) Christopher Isherwood: Isten veled Berlin, 1972, Budapest, Európa Könyvkiadó, ford. Réz Ádám. A regény alapján készült a Kabaré című musical.

(3) Antonioni’s Blow-Up, Kiállítási katalógus, London, Photographers’ Gallery, 2006

(4) Roland Barthes, A szerző halála (ford. Babarczy Eszter) In: A szöveg öröme, Irodalomtörténeti írások, Osiris 2001, 50–55.p5 ‘Rehearsals for adulthood’ is a photographic essay on the painful process of growing up. A young man’s struggle with the self, relationships with women or lack thereof as well as ideological identity form the main story line. Photography is the narrator’s means of choice to deal with both tragic and comical aspects of his life.