HÍRÜGYNÖKSÉGEK EGYKOR ÉS MA

A sokak szerint 1989-ben befejeződött 20. század kétségkívül műfajteremtő kor volt. A fotográfia, talán éppen a fotóriport műfajával, ekkor lett nagykorúvá. S lehet, ma már aggkorba lépett. A képi dramaturgia sűrítésének klasszikus eszköztárát az utóbbi évtizedek televíziós hír-klipjei kikezdték. Még nem dőlt el, hogy a képriport híradó műfajú eszközei generálnak-e új, innovatív kifejezésmódokat az ,,ósdi állóképek’’ emblematikus világa számára. És ha igen, akkor mennyire lesz képes a hagyományos fotográfia mediális függetlenségének megőrzésére. A kérdés felvetésére – a maradéktalan válaszadás szándéka nélkül – a három magyar történelmi korszakot átfogó három MTI-kötet egykorú képeit vetem össze a mai Magnum fotósainak – az új uniós államokat ,,feltérképező’’ – vándorkiállításán (Pompidou Center/LUMÚ) látott képeivel.

1. Három MTI-album

Az MTI 2004-ben – alapításának közelgő 125. évfordulójára – fényképalbum-sorozatot indított. Képeinek digitalizálása közepette az MTI felismerte ,,bölcs életkorának’’ jelentőségét. A nemzeti hírügynökség Magyarországra vonatkozó képanyagának közzétételeként megjelent albumok évről évre kronologikus válogatást kínálnak a digitalizált történelmi fotók özönéből. Ahol lehetett, MTI (ill. jogelőd) gyártású vagy az archívumhoz vásárolt, összesen mintegy 12 millió fotóból merítettek. Az első kötet az 1945–47 közötti, történelmi szempontból is sorsdöntő esztendőkkel foglalkozott. 2002–2004 között 30 ezer, erre a három esztendőre vonatkozó fotóból indult a szerkesztés. Végül Féner Tamás 200, jórészt ismeretlen fotót válogatott: a kor jellegzetes eseményeiről, szereplőiről, a gyász és a túlélés életpillanatairól, jórészt kronologikus sorrendben, de fejezetekbe rendezetten. A képek mellé fejezetnyitóként három-négy MTI- vagy egykorú újsághír került, mintegy aláfestő hangulati elemként. Maguk a fejezetcímek (könnyű)zenei és irodalmi idézetek, szóviccek. A megoldás találó (ha nem is túl eredeti – mert pl. párhuzamosan átütő sikerű a Pintér Béla Társulat hasonló szövegekre épülő Gyevuska című előadása, és a posztmodern irodalmi gesztus honi darabjai közül így állt össze Tompa Gábor erdélyi színházcsináló/költő egyik verse). A hatásmechanizmus valóban színházi, összművészeti mintát mímel: az érzéki emlékezés biztos pontjaihoz – bevésett politikai jelszavak, slágerek, indulók, vicc-poénok – társítani a még nem látott képet: a megélt, túlélt történéshez a más által látott dokumentumot. A déja vu-höz a ,,rejtettet’’. Susan Sontag ezt így írja le: ,,megmutatni valamit, megmutatni bármit – a fényképész szempontjából ez egyet jelent azzal: megmutatni, hogy el van rejtve.’’ Rényi András épp e mondatot idézi mottóul a második kötet előszavában. Később mégis vitázik e tétellel: Roland Barthes Világoskamrá-jából a punctum-ra is hivatkozik. Azaz, a képbe véletlenül került mozzanat, idegen tárgy, (írás)jel viszont éppen azért válhat emlékezetessé, mert képes megállítani a rutintekintetet.

Hozzáteszem, a tanult szem ,,már láttam’’ felületessége helyett az (újra)felismerés ,,termékeny pillanata’’ (G. E. Lessing) hat a fotó nézőjére – s talán már a kép készítőjét is a punctum-tárgy motiválta az exponáló gomb lenyomására – bárha tudat alatt. A fenti két, egymással többnyire ellentétes eredetű narratív lehetőség mégis egyszerre szolgálhatja az emlékezés mélyrétegeit, személyes hálóvá szövődését. A tanulttal, a sulykolttal gyakran ellentétes, vagy épp elhallgatott esemény, a közömbös exteriőr pont így tud interiorizálódni a mai képnézőben.

Az első kötet bevezetőjében Almási Miklós kiemel egy képet, ahol a propaganda (szerinte inkább ,,emlékezetpolitika’’) kijátszható. A Széncsata (MAFIRT, 1946 febr. I./275. oldal) szlogenjét egy újságfotó a mozgalomhoz csatlakozott bányászokkal ábrázolja, csatakosan ülnek a tárnában – a ,,riport kedvéért’’. Most az oldalpáron a Bányászcsalád otthona (szintén MAFIRT, 1946. febr., de most: Tatabánya, (I/274. o.) mutatja a ,,hős’’ családot: ,,nyomortelep, vályogból tákolt sparherd, kiéhezett gyerekek, megroppant asszony feketében. A kép a szöveg kontrasztja, a fotó igazsága győz a propaganda fölött’’ – írja Almási. Azaz a nyomor látványa beszédesebb a képaláírásnál, akinek ,,van szeme’’, képes olvasni a szlogen mögül. De mégsem ilyen egyszerű ez, bár a fotók sora így is felfejthető. Mert a képek anno nem feltétlenül így, nem együtt jelentek meg, a kommentár pedig vagy igaz, vagy nem: mert a mai konklúziót is tartalmazza. Esetünkben a gyászoló anya nem biztos, hogy Bányaszerencsétlenség halálos áldozatai (Bartos Péter, Dorog és már 1947. január 21. I/278. o.). Azaz, különbözik a hely, a bányász, a fotós és az időpont. Szilikózis miatt is özveggyé válhatott a gyászruhás riportalany. Lehet akár hadiözvegy, akinek férje egy front előtti, ,,előző széncsatában’’ is dolgozhatott. Előbb – a határrendezés mentén – tán lelkesen, a hadigazdálkodás nyomorában már kevésbé.

Mert az ,,1938–1945’’ alcímet viselő második kötetben, meglehet, az első kötetet ért kritikák hatására, bővebb szöveges felvezetés született – Romsics Ignác a Nyolc esztendő krónikájában pártatlan hangon idézi fel, hogyan is működött a hintapolitikát folytató hadtáp-társadalom; bár a hinta-jelleget Romsics tagadja. A történész a pontos dátumokhoz pontos statisztikai számokat rendel: 1943. január 12., az általános szovjet ellentámadás után a 200 ezres magyar hadseregből 40 ezer ember elesett, 35 ezer megsebesült, 28 ezer fogságba esett, a fegyverzet 80%-a odaveszett: ,,A 2. magyar hadsereg pusztulása az egész országot megrázta. A lakosság hangulatát befolyásoló másik tényező az életkörülmények lassú, de fokozatos romlása volt. Bár az ipari termelés szédületes tempóban emelkedett – 1943-ban már modern repülőgépeket, új nehézkocsikat és terepjáró teherautókat gyártottak Magyarországon –, a lakosság ebből vajmi keveset profitált…’’ Romsics krónikája szerint már Darányi 1938. március 5-i győri beszéde a totális fegyverkezés jegyében szólt. Hol kezdődik hát a széncsata mögötti nyomor?

Az 1946-os bányászcsalád képe az abból kiolvasható sorsokkal inkább következik a háborús veszteségből, mint az újjáépítés kommunista pártnak tulajdonított erőltetett tempójából. A manipulációt nem csak az eredeti szöveg, de most az oldalpárosítás is befolyásolhatja, noha a kép-pár didaxisa valóban csábító, és az ,,üres oldalaktól’’ eltekintve kikerülhetetlen lehetőség. A kor foglalata ugyan benne van a fent idézett drámai kép-sorrendben, de dokumentumerejét megtöri a megjelenés pontos helyének hiánya, itt is, másutt is. Vajon van-e ilyen regiszter az MTI-nél?

Az előzmények fotóit prezentáló, 1938–1945-ös második kötet bevezetőjében Vince Mátyás higgadtan nyugtázza az elsőt ért – meglehet: politikai hátterű – kritikát. Nem vitatja, hogy archívumuk MAFIRT fotóinak ideológiai hátterét az MKP-hez közelálló lapok közölték (ebből gondolható, van publikációs regiszter). Érthető a vállalati érdek, hogy ebből kell válogatniuk, ha az albumokkal egyben az MTI és jogelődjeinek 125 éves jubileumát is ünnepelni kívánják. Mégis, szemlátomást jóval körültekintőbb lett a másodikként kiadott kötet történelmi leckéje. Helyesen: az évfordulós apropó elmúlik, történelmünk marad.

Az invokáció után – egységesen – maga a képanyag következik. Majd az ,,érzéki’’ fejezetcímek forráslistája, egy-egy jó kronológia, végül egy szöveg-névmutató (az elsőként megjelenő kötetben még csak a képaláírásokból – később ez kiterjed a szövegekre is) és a riporterek névmutatója. A történelmi tanulságok nemzetközi megvonása érdekében minden szövegrészt idegen nyelvű blokkban is mellékelnek a kötetek végén. Külföldön rendkívüli – és jó terjesztéssel akár revelatív – szerepe is lehet az angol és német mellékleteknek. (Érdemes lenne a poliglott formát a címlapon és a ,,képalák’’-ban is tartani.)

Kor-képek I. (1945–47) és II. (1938–45)

Vince Mátyás előszavaival, Murányi Gábor és Almási Miklós, ill. Romsics Ignác, Rényi András, Holló József kísérőtanulmányaival. MTI 2004., ill. 2005. / 364. (I.) ill. 360 oldal (II.)

1938–45

Szétbontom, mégis óhatatlanul egybekapcsolva próbálom a három kötet képfolyamát megemészteni. A béke képei; Rökk Marika, Szentgyörgyi Albert, politikusok dísz(let)magyarban feszítve. Majd egy hajó jön, a Szálasit hol bezáró, hol kiengedő – mégiscsak – hintapolitika bizonyítéka: Vác, 1938. Bojár Sándor: Nyilasok a váci fegyháznál zászlólengetéssel üdvözlik szabaduló párttitkárukat (36. o.). Valójában, Szálasit előbb 1937-ben, rövid fogság után engedik ki a börtönből. Majd – a szöveges rész szerint is – 1938-ban Szálasi hat év börtönt kap, és 1940-ben, a II. bécsi döntés ,,áraként’’, Teleki kormánya amnesztiával helyezi szabadlábra. A képaláírások tehát nem mindenütt teljes értékűek. A lényeg azonban egy másik Duna-képpel teljes: Budapest, 1945. február – MNM: Kivetett holttest a Duna-parton (293. o). Bár a cím kissé eufémikus, tudnunk illik, hogy a nyilasok által a Dunába lőtt zsidó holtteste fekszik a vízben (mindenki így érti?). Híd-pár is akad, az 59. oldalon: Komárom, 1938. november – HTIM, A bevonuló magyar csapatok eltávolítják a hídon lévő csehszlovák torlaszokat. A 191. oldalon: Sztarij Oszkol, 1942. október 20. HTIM: Magyar csapatok hajóznak egy felrobbantott híd mellett. 312. és 313. oldalak: Budapest 1945. nyár MFM, szerelmespár a Lánchíd pesti feljárójánál és Budapest, 1945. HTIM: Látkép a Gellérthegyről. A Lánchíd és az Erzsébet híd csak hátterek. A szerelmespár fiúja fehér flotilla-sapkát visel vörös csillaggal, a pesti lánnyal együtt túlélők. Mosolyognak, béke van – a város azonban halott. Halott az antropomorf arcú kőoroszlán, a Gellért püspök alól égre tekintő kő ,,Tiborc’’ is. De vannak tudatos képrímek – Illyés Gyula vagy Major Tamás ,,duplázása’’ – és vannak ,,historímek’’ is…

A 173. oldaltól a 204.-ig tartó, ,,Bajtárs, előre, ma olcsó az élet, jöjjön a legszebb halál!’’ című fejezet (Erdélyi Mihály: Bajtárs, ma még talán) az 1942–43-as magyar vonatkozású háborús tragédiát villantja fel. Harminc képnyi menetelés, ebédosztás, tábori idill, előrenyomulás, istentisztelet, bombázók, magyar–német arcvonal-tájékoztató, lövészárok-figyelő, déli pihenő, sebkötözés, ellentámadás, önkéntes ápolónő (Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilona grófnő), Horthy István koporsója, kitüntetés, útépítés, tábori csendőrök, partizán kihallgatása, kivégzés (akasztás), visszavonulás. Háborús holttest: egy sem! Pedig tudjuk, hogy akkor ott negyvenezren estek el…

Ezzel a fenti ellentmondással értelmezhető a következő fejezet, mely a hátország ,,békéjével’’ foglalkozik tíz képben. A 215. oldalon Lelkesítő karácsonyi kirakat, 1942, MNM címmel. A későbbi szövetséges győzelmi jelkép, a ,,V’’ tragikomikus, korai honi változata. Rideg hazugság. Majd a bombázások képei, ezúttal halottakkal, elsősorban a főváros kezdődő agóniájával. Vidéki kép is van: Debrecen pályaudvara 1944. június – HTIM, egy félig betemetett mozdonnyal (239. o.). Ennek a fotónak is van rokonsága az albumban: a Kassa 1938. november 10. (64. o.) és Lavocsne, 1941. március 22. HTIM – a 48-as zászlók visszaadásának (127. o.) feldíszített mozdonya. És hiányzó darabja is. A ,,…hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz’’ (Malcsiner Béla–Mihályi István Hiába menekülsz c. dalából), a kissé kétes ízléssel adott fejezetcím a zsidók deportálását taglalja. Magyar pályaudvar, magyar vasút, magyar mozdony nélkül. A 600 ezer magyar – zsidónak minősített – állampolgár halálra kiszolgáltatását jelképező tömegjeleneteken mindöszsze egy magyar csendőrt és egy rendőrt talál, aki nagyon keres. Van egy kőszegi (de ,,vasút nélküli’’, HTIM jelzésű, 249. o.) és három Auschwitz-Birkenau-i pályaudvar-kép. Utóbbi témája már a ,,rámpa’’ (MTI jelzésű képeken: 252–254. o.). Az auschwitzi képek, gondolom, vásárlással kerültek az MTI archívumába – ha mégsem, az több mint szenzáció lenne: hisz’ a nemzeti hírügynökség ezzel a hírrel anno nem szolgált. A hiányok is afféle Barthes-punctumok. Csakhogy a hiány átadja helyét a mítosznak: a halálvonatok magyar masinisztáját egy játékfilm képei őrzik, George Tábori Kurázsi mama c. emlékezetes, a holokauszt és a humor első találkozását megvalósító korszakos mozijában, de a filmnek éppen ez a legdermesztőbb snittje.

Egy ,,eldugott’’, most az MNM-ből kölcsönzött kép is lehet tanulságosan meglepő: egyforma horogkeresztes zászlóval takarják le az 1944. október 16-án a Vár ostromában-védelmében elesett, egymás ellen harcoló német és magyar katonák koporsói-t a (261. o.). Csöndes eső hull a képen: ,,Csendesen, feltűnés nélkül halt meg a magánügy…’’ – írta Bálint György a háború kitörésekor. (Sok millióan nemcsak magánügyüket veszítették, de ,,magánhalálukat’’ is. Bálint György halálához is tartozik egy ízes településnév: Sztarij Nyikolszkoje – és nem egyedül őhozzá. Sok ilyen dallamos nevű ukrán falu van…) A vári díszszázad koporsói előtt állók sorában, jobbról az 5. és 6. német katona nem sisakban áll, hanem posztósapkában – lévén nők… Jevgenyij Halgyej Holttestek a Váci utcában 1945. január c. (183. o.) fotóján két halott (megerőszakolt?) nő – az egyik kislány –, fekszenek holtan, kombinéban. Cipőjüket, ruhájukat még a muszka húzta le, vagy már a hullarabló. Miközben tán utóbbiak is magukban ugyanígy összegeztek az elpusztított Pest utcáira kilépve: ,,Megmaradtunk. Véletlenül’’, mint Nagy Lajos (Pincenapló, 1945) – ez a két szó az utolsó fejezetcím. Egy korábbi fejezet címe: a ,,Te büszke kozák’’ mögé sok ,,baráti szovjet’’ muszka-mundéros mosoly került…

Az utolsó kép már a korábban kijött első kötet nyitó képe is lehetne: a Szarvas téren egy német páncéllöveg roncsait játszótérként használják a gyerekek (314. o.)

1945–47

Ez a kötet azonban fotósokat ábrázol, fotóriporterek képein. A kollégának szóló mosolyban benne van a korszak levegője. ,,Lesz dolgunk, minden átalakulóban, újjászületőben van’’; a műfaj is gyarapszik. Murányi Gábor bevezető tanulmányában a Híradó mozi fölötti teremben újraindított MFI (már MAFIRT képszolgálat) tevékenységi körét is idézi: képriport szolgálat, faliújságkép és csereszolgálat, képújság-szolgálat, műtermi fényképezés (arcképre és igazolványképre kiterjedően), képarchívum szolgálat, diapozitívek készítése – a reklám és hirdetési osztályban immár propaganda céljait is szolgálva…

A második fejezet Kölcsey Himnuszát idézi: ,,Vár állott, most kőhalom’’. Első képén Reismann Marian híres, sokszor idézett, megrázó erejű riportképe: Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek népbírósági tárgyalása előtt megmutatják a romba döntött várost – 1946. február (29. o.). Rév Miklós képe hasonlóan felkavaró, de ritkán látott fotó: A budai Várpalota báltermének romos lépcsősora – 1947. július 24. (34. o.)

Faludy György egy verssora – Cellám falán akasztófákat látok – vezeti fel a háborús bűnösök perét, kivégzését dokumentáló fejezetet. Drámai kép előterében három figura, a kivégzett Baky László és Endre László – 1946 március 29., valamint valaki az ítéletvégrehajtó stábból (63. o.) A háttérben a fogházudvar nyitott ablakánál csinos frizurás, zokogó fiatalasszony a zsebkendőbe temeti arcát. Ehhez ,,illő’’ képpár: Sopronbánfalvai mártírok újratemetése a Kozma utcai zsidó temetőben – Rákoskeresztúr 1946 április 3., Bauer Sándor. (70–71. o.) Az elmúlt évek ,,véralgebra-vitája’’ jut eszembe a 600 ezres magyar zsidó ,,veszteség’’ körül. S a hír minap: az elmúlt három évben megölt irakiak száma elérte a 600 ezret… A képek elégtelen tanúsága. ,,A fényképnek sok előnye és értéke van, de a tárgyilagosság nem tartozik ezek közé (…) géppel történik, »objektív«-nek nevezett üveglencse segítségével – és mégsem a gép számít benne, hanem az ember, aki kezében tartja. Ízlés, ötlet, vérmérséklet, világnézet és pillanatnyi hangulat (…) A fényképezés nem tudomány, nem dokumentumgyűjtés, nem tényállás-felvétel, hanem művészet’’ – idézi Csuhai István a kötetekről írott kritikájában Bálint György A százéves fénykép c. írását 1939-ből. Megszámlálhatatlanok a koporsók. Bauer képén a Barthes-punctum: gyászoló fiú gimnazista sapkáján három stráf. Bő három háborús év, plusz a gyerek karján egyetlen gyász karszalag. Nem számok, ikonok. Önmagában ez a két fotó nem késztet állásfoglalásra, szemlélni lehet – ez az akkori riporter érdeme. Lassan képes hatni. Úgy tűnik, még nem általános a hatás… Kötetnyi kép sem érheti el ezt, ha erőlteti.

A hadifogságból hazaérkezett katona első találkozása gyermekével, 1947. június 22. – Kovács Géza. A dátum: a hadbalépés közelgő évfordulója apropója. Az expozíció pillanata megrendít: a csontsovány férfi a ,,hadd nézzelek’’, az ujját szájába kapó gyerek pedig a ,,jaj, ki ez a bácsi’’ gesztusával élnek. Szemkontaktusukban a riporter és gépe lencséje is benne van. A néző pedig a férfi bocskaiján ismét 3 stráfot lát: a főtörzs-rang a háborús éveket megduplázó hadifogoly évek striguláivá válik.

Az eltelt majd’ 60 év, egy emberöltő óhatatlanul szentimentális olvasatokhoz vezet, ha nem kell ítélkezni. Ujját ugyancsak szopja az a gyerek, akit Liebner bácsi játékboltja előtt, a kirakat mögül ,,lát’’ Adorján Rezső gépe (99. o.). Sokat hallom mostanában elítélő hangon: ,,érzelgősség’’, ,,önsajnálat’’, amikor a zsáner-riport nézői vagy az oral historyt távolságtartó módon hallgató kívülállók kommentálják a múltat. Félresiklott a szolidaritás szocializációja az elmúlt században minálunk. Különös, hogy a következő fejezet elpusztított hídjai, a vasroncs megrendítő jelképére nem mondjuk ki a fenti hárító, elzárkózó szentenciákat. Az élettelen anyag ,,sorsa’’ megrendítő, ,,hálás téma’’ maradt. Az is mondható: reprezentatív módon protokollképes. A végre a ,,hétköznapi’’ témák felé tolódó súlypont – ami a három album-válogatás egyik erénye – talán most az ,,elmenő generációval’’ lehet először igaz. Mert már nem akar egyetlen igazságot hitelesíteni a sokféle igazság között. A ,,kicsi’’ dolgok most válnak történelemmé. A képek szereplői és készítői már alig vannak köztünk, a szerkesztők már nem szemtanúk, s a recenzor sem az. Ami a nagyszülőknek teher volt, az nekünk, s pláne a dédunokáknak már történelem. Látom ugyan, hogy a nagymamám is ott ül, ahol a Batyuzók egy személyvonat tetején, az egykori Duna-parti pályaudvaron, MAFIRT, 1945. június (121. o. és címlap). Tudom, hogy 69 évesen a vagon tetején utazott, enni kellett. Nem kérdezem, ő-e az. A válasz: ,,nem, az a kendős néni nem a nagymama, hanem az éhező Budapest’’. Vagy vice versa?

Torokszorító azoknak a mára nagymamává lett, matyóba öltöztetett magyar telepes-lányoknak a vidámsága, akik éppen Beköltözők a kitelepített sváb lakosok házaiba. Békásmegyer, 1946. április 7. – Rózsa László (158. o.). A kép kompozíciója zseniálisan beszédes: nem a riporter kollégát és a lányokat látjuk tengelyben: a mi fotósunk eltolja a centrumot a balra, kissé feljebb, terpeszben álló csoport árnyékával. Hogy kiknek az árnyéka az, nem tudható, de sokat sejtető költői kérdés ez is. Három szereplője van A Magyar Kommunista Párt nagygyűlése a Hősök terén – MAFIRT, 1946. szeptember 28. c. képnek is: Kádár, Nagy Imre és a tömeg. A fotográfus jókor, jó helyen volt ott, de a dramaturgiai lelemény már a ,,temetetlen holtaktól’’ – a görög tragédiák óta – szabadulni képtelen mindenkori utókoré (173. o.).

Kor-Képek III. 1956

Vince Mátyás előszavával, Rainer M. János kísérőtanulmányával, MTI. 2006. 367. oldal

Az idén jelent meg a harmadik kötet, a kerek évfordulóra időzített Kor-Képek 1956. A 256, Féner Tamás által válogatott kép közül 203 az MTI archívumából származik. A hiányok itt is szembeötlőek: ,,…a forradalom idején készült fotók jelentős része eltűnt, megsemmisült. Az MTI archívumából – valószínűsíthetően 1957 elején – a Belügyminisztérium szinte a teljes 56-os negatív-állományt elvitte, s ennek az anyagnak azóta sem tudunk nyomára bukkanni’’ – írja előszavában Vince Mátyás elnök. Rainer M. János felkészült tanulmánya ezúttal nemcsak összekötő textus, hanem az ,,elveszett’’ képek szöveges hiánypótlása is. Mítoszoszlató kísérlet. Hogy még mindig nem az etalon, azt a ,,Magyar történelmi kronológia’’ fejezetcím csillag alatti jegyzete beszéli ki. Tárgyilagosan (?) állítja: ,,az 1956-os Intézet kronológiája alapján’’. (És éppen ma nyilatkozott egy magyar politikus: ,,sokak szerint 56 nem forradalom, felkelés volt…’’)

A válogatás az 1956-os év elejéről is merít. Vihar előtti csend, a válogatott fotók mintha az önkritikus ,,hazudtak…’’ kezdetű jelszó illusztrációi lennének. Bábolna, 1956. január 4. – Vigovszki Ferenc. A baromfitelep szakembere szögesdrótok gyűrűjében ,,papol’’ népének: egy feleselő csirkének (34. o.). És Budapest, 1956. március 28. – Fenyves Tamás. A Babakelengye Mintabolt portálja a felszabadulási kirakatversenyen. A háttérben plakát: ,,Éljen április 4!’’ – a Parlament sziluettjével, elől ,,Pólya – 62 Ft’’, ,,Kabát – 66 Ft’’ (67. o.). Ratkó Anna szövőnő jut eszünkbe, az első magyar női miniszter, az abortusztörvény és a ,,gyermektelen adó’’, meg az ekkoriban született egész generáció névadója. Ratkó 1956-ban már a SZOT titkára, 1975-től a Textilipari Dolgozók Szakszervezete elnöke, 1981-ig örökös tiszteletbeli elnöke. Azután egy erőszakos cselekmény képe: 1956. július 13. A Nyugat-Németországba térített Budapest–Szombathely MALÉV-gép megsérült belső tere. – Keyston (113. o.). És egy váteszi riportfotó: 1956. október 22. – Nagy Imre szüreti vendégségben Badacsonyban, Zabó gazdánál – Kotnyek Antal, 56-os Intézet (124. o.).

A forradalom egyik első fotóján: Az M. T. I. Fotóépülete a Tanács (ma Károly) körúton, 1956. október 23 – Horling Róbert – a képen az MTI-dolgozók az ablakban nemzeti szónoklatokkal üdvözlik a tüntetőket…

A következő fejezet címe, ,,Belügyminiszter – kit lövetsz?’’, Tamási Lajos versét idézi (Piros a vér a pesti utcán, Irodalmi Újság, 1956. november 2.). És 10 év után újra utcai halottak képei: Fiatal felkelő holtteste koszorúval a pesti utcán – Samai Antónia MTI fotója (166. o.). Az ikonográfia transzformációja szerint a lyukas zászló címeréből hiányzó búzakéve-koszorú (az élet jelképe) máris egy hősi halott koszorújává alakul. Figyelemre méltó tény, hogy a hadi fotográfus immár nő. Kossuth téri sortűz áldozatai – 1956. október 25, MNM (180. o.). A halottak úgy fekszenek szanaszét, mint háttérben az ,,épülő’’ metró szétdobált építőanyagai: fillért sem ér az élet.

Rendes menete ez a 20. századi budapesti létnek – a túlélőknek van mivel megtölteni

az 1938–1945–1947–1956-os MTI-albumokat. És jönnek a halottak képei, a Körúton, a Köztársaság téren, a Rákóczi úton, a 32-esek terén. Temetések Budapesten, Mosonmagyaróváron. A forradalomban elesett Varjú Sándor esztergagépe a Láng Gépgyárban, 1956. november 2. – Jármai Béla, MTI (264. o.). Halott házak, újra egy oroszok által szétlőtt Budapest: Rákóczi út és Osvát u. sarok, 1956. november 10. MTI (284. o.) és több tucat másik romhalmaz, ma is jól felismerhető topográfiával.

Képmutatás: az egyik képen Pietro Annigoni a magyarországi segélyalap javára készített karácsonyi levelezőlapot átadja London polgármesterének – London, 1956. november 30. MTI (300. o.). A következő kép már inkább Shakespeare III. Richárdjának Lord Mayorját idézi: Eisenhower elnök magyar menekülteket fogad a Fehér Ház lépcsőjén – 1956. november 28. MTI (301. o.).

Jelkép erejű a kötet zárófotója: Autóbuszon Budapestre szállítják a határon elfogott diszszidenseket – Győr, 1956. december 23. MTI (320. o.). Nekünk, a következő generációnak sokat mond az arcát a géptől elfordító apa képe (cekkerében kétkilós kenyér). ,,Most tél van és csend és hó és halál’’ – szól a Vörösmarty Mihály Előszó c. verséből ide vett fejezetcím.

Szinte mind a 700 képről elmondható: mestermunka. Mind-ez az ügynökséget is dicséri. Az ünnephez méltó kötetekhez – rezenzióm kritikáit fenntartva, sok olvasót kívánva – gratulálnom kell. Az albumok ára magas, tehát ajánlom a honlapot, de a fotókat a sulineten is elérhetik majd.

2. Eurovisions – Magnum szilánkok

Magnum fotósok a Ludwig Múzeumban

A Magnum fotóügynökség – látni fogják, itt is inkább jogutódokról van szó – a párizsi Pompidou Központtal szövetkezett egy olyan projektre, melynek témája a 2004. május 1-én az EU-hoz csatlakozott tíz új tagország. A cél: a Magnum ügynökség tíz mai fotográfusa egy-egy országot bejárva, mindenféle megkötés nélkül rögzítse, amit lát, átél. A fotón kívül videóztak és naplófélét is vezettek, meditáltak, hangdokumentumokat is készítettek. Talán az intermediális megközelítés is, de bizonyosan a terep változó állapota, a globalizálódó életmód is nehezítette az elődökhöz méltó, ,,jó fotókat’’ termelő munkát. A ,,helyek’’ egyre kevésbé kínálnak ,,markánsan megkülönböztethető jegyeket’’ – mentegetőzik az időközben a budapesti Ludwig Múzeumba érkezett vándorkiállítás hivatalos kurátori szövege.

A Magnumot 1947-ben alapító Robert Capa vagy Cartier-Bresson képeit a közelmúltban éppen a budapesti Ludwig fogadta; a legendás fotóügynökség minősége a mai magyar közönség számára is primer élménnyé vált. A Magnum soha nem volt iskola, de mégis az ,,expresszív riport’’ lett a védjegye. Úgy fogalmaznék, hogy a Magnumnak sikerült átemelnie a vizuális művészetek klasszikus képkompozíciós axiómáit a fotóriport műfajába.

Elsorolnám, amit közönségként tapasztaltam:

Peter Marlow Cipruson dolgozott. Képeit mátrixba rendezte. A négyzetrács képkockái legtöbb esetben egy ügyes kezű turista munkáit idézik. Okosan a banális képek közé rejtve egy-egy politikai tárgyú fotó: a ,,Zöld vonalra’’ (a törökök Attila-vonalnak nevezik) néző épületek homokzsákjairól, a két terület gazdasági különbségéről. A ,,zsákos kép’’ szinte az egyetlen régi Magnum-fotós minőségként értékelhető kocka. Ez került a LUMÚ szórólapjára.

Donovan Wylie Észtországot kapta. 23 várost látogatott meg. Mindnél jelzi a népességszámot, s ezzel a statisztikával igyekszik szembeállítani azt a harminc személyt, akik képei ,,hősei’’. Mindenkit azonosan komponált, egészalakos, szimmetrikusan a kamera felé tartó sétapózban mutat. Nyilvánvaló a beállítás, hiszen senki sem néz az objektívbe. A háttér különbözősége közömbös eredményre vezetett. Iskolai projektnek is kevesellném.

Patrick Zachmann Magyarországon járt. Korábban nem kötődött ide, inkább a történelem, a holocaust, a magyar származású világhírű fotósok és egy magyar emigráns élményanyaga vonzotta. Utóbbiban nem vizuális figurát keresett, inkább közvetítőt. A megközelítés, a tudatalatti, az emlékezet tévedései izgatták. Adam Biro művészeti írót és kiadót választotta, aki 15 évesen elhagyta Budapestet. Egy író ember, aki nem szerette a neki szánt ,,színész’’ szerepet. Ráadásul terhesnek érezte, hogy ő pótolja Zachmann Birkenauban elveszített nagyszüleit. Végül Biro elfogadta a játékot, a száműzött, gyökereit kereső/megtagadó figura toposzát. Vele szemben a fotósnak később igazi vezetői is lettek a ,,terepen’’. Az itteni dolgok hol megfeleltek a prekoncepciónak, hol nem. Amit nem tudott lefényképezni, azt leírta… Zachmann magyarországi képei lényegében egy belső utazást közvetítenek. ,,Fotóellenes’’ attitűdjét nemcsak a fekete-fehér vagy a Leica-kocka unalma generálta, de valami egzisztencialista spleen is. Képei szépek és unalmasak. Illusztráló szövegei jobbak, sőt egészek jók (igaz, kombinálva vannak Adam Biro profi szövegeivel).

Martine Franck Csehország hírnökeként klasszikus városalbumot csinált. Fekete-fehér víziót, ami a Charta 77 idejét idézi. Közben konstatálja, hogy a világ megváltozott 1968 óta, itt is, amint Franciaországban is. Ez nem igazi meglepetés, de a képek mégsem rosszak. Nála nem érzem azt az írásba menekülő megfutamodást, amit a ,,magyar’’ riporternél. A fikció csak kontextus.

Lise Sarfati litvániai élményanyagot kínál. De ő meg Gomb-rowicztól indul, újraolvasva a Pornográfiát. Nyolc fiatalt fényképez, akik szerinte fiatal felnőttek. A képek egy része megindító, együtt azonban erőtlen az anyag. A félközelik – legalábbis a szöveg szerint – a jövőről beszélnek. Meglehetős közhellyel: lakótelep, kantin stb. ingerszegény jelenéből vetítenek valamit, ami talán az alkotó szerint (is) éppen az európai Unió által determinált, deprimált. Legalábbis a fotográfus víziója szerint az ,,újak’’ jövő generációja nem ok nélkül nem rendelkezik a fiatal lét autentikus élményével. Koravénsége, korai időbevetettsége karmikus.

Alex Majoli Lettországa a fentiek folytatása: ,,rosszkedvünk tele’’ – zseniális a verbális sha-kespeare-i közhely, de lapos közhely a fotós képi transzformációja. Roncstelepek, üres városok és még üresebb tájképek. Egy-egy sötétségből kiszóló portré plakátszerű tömörséggel idéz valami zárt, feltörhetetlen másságot – ami ,,nem EU’’.

Mark Power Lengyelországa színes, inkább tompán színes üresség, tétje nincs diszharmónia, némi iróniával. Szóban: átfestett lakótelep, árván maradt hajógyári sólya, világító szívbe keretezett útszéli feszület. Sőt, dalmatiner a havas tájban, nercbundás modell a befagyott pool-nál. Az egész sokszorosan déja vu.

Chris Steele-Perkins Szlovákiában dolgozott. Tematikus csoportokba rendezte élményeit: tárgyak, ipar, állatok, vallás, fény, pihenés, tükröződés, emberek, portrék, utak. Faliújság-ízű képek, nehezen magyarázható, esetleges struktúrában. Pár jó képpel.

Carl de Keyser Máltát pásztázta, éppen a szlovákiai megoldással ellentétes módon: ,,hasson’’ az élmény. És akad is néhány erős képe. Ő vállaltan kívül áll a mutatós, de átgondolatlan Magnum-programon. Időt tölt, görcs nélkül szemlélődik, paszszióból fotózgat.

Martin Parr Szlovéniába került. Úgy látom, nyáridőben. Akarva-akaratlanul: egy globális jelenség, a turizmus kritikus képeit készítette el. Esztétikai megfontolásból a ,,rút szépségét’’ kereste. A téma az utcán hevert, korunk idoljai, a lokális és az internacionális fétisek keveredése, a strandolók, nyaralók testének, gyarló szenvedélyeinek, ételeik és szuvenírjeik gusztustalansága, fogyasztói szokásaik képi rögzítése ,,sikerült’’. Kedves tanárom esztétikai előadásában ezt a jelenséget 30 évvel ezelőtt – strandolók légifelvételeinek kontextusában – így fogalmazta meg: ,,az emberiség a föld bőrbetegsége’’.

*

Hogy harminc év múlva ezek a képek adják majd a ,,csatlakozás’’ imázsát? Ez a múltból persze következhetne. Mert a Magnum klasszikus képei 40–50 év távlatából is kínálják a ,,benne levés’’ érzéki drámáját. Ez a mai Magnum-csapat mintha nem itt és most járt volna, jobbára csak prekoncepcióját deklarálta – bár intellektuálisan éppen az ellenkezőjét tervezte. És a társadalomkritikai, szociálisan érzékeny újságírói motiváció meg is volna. Csak hát a fotó párhuzamosan nagyon is ,,praxis’’. Megalkotandó képi kommunikáció. A vándorkiállítás itt és most képi közhelyek gyenge elegyének tűnt – némely alkotónál legalább jó szövegtámogatással. Mintha az ügynökség szövegelő fotósai csak az intermedialitás mankójával lennének száguldó riporterek.