FOTÓGYŰJTEMÉNYEK A MÚLTBÓL 2. RÉSZ

Sorozatunkban megpróbálunk valamiféle leltárt készíteni: milyen fényképi hagyatékot kaptunk őseinktől, mi az, amit éppen most kellene átvennünk és tovább hagyományoznunk utódainkra? Hiszen a digitális korszakváltás idején érdemes szemügyre venni, mennyi és milyen állapotú képünk van az „ortodox technikák” korszakából? Ismerjük-e egyáltalán ezt a hatalmas vizuális univerzumot, kiválogattuk-e belőle az értéket? S miközben az, úgymond, régi fényképek nyomába eredünk, kénytelenségből az újjal is foglalkoznunk kell. Hiszen újabb kérdések sorába ütközünk: a digitális kép ugyanolyan lenyomata-e a korának, mint a hagyományos, mit kezdünk vele, hogyan gyűjtjük, tároljuk, dolgozzuk fel? A digitális információáramlás megkönnyíti, vagy éppen ellenkezőleg, megnehezíti a régi és újabb technikával készült képek megőrzését és megismerését?

Előző írásunkban beszámoltunk a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívum, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap fényképgyűjteményeinek állapotáról. Vizsgálódásainkat szélesebb körben folytattuk tovább. Több fontos központi, Budapesten található gyűjtemény mellett meglátogattunk vidéki múzeumot, szóba elegyedtünk magángyűjtővel, megnéztük, hogyan archiválnak az internetes sajtóban, és igyekeztünk képet kapni kisebb, de különleges fotóarchívumokról is.

Ez az utolsó pillanat – Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára

Hárman is az asztal köré ültek, hogy gondolataikat a Fotóművészet olvasóival megosszák a nagy múltú, tekintélyes fotógyűjteményről, valamint a fénykép szerepének, helyének megváltozásáról. A Fényképtár volt vezetője, Stemlerné Balog Ilona, jelenlegi irányítója, Cs. Lengyel Beatrix és helyettese, Baji Etelka szavai olyan tökéletesen egészítették ki egymást, hogy nem látszott indokoltnak külön-külön közölni az amúgy is kerekasztal-beszélgetéssé alakuló eszmecseréjükben elhangzottakat. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára az ország legtágabb profilú gyűjteménye. A magyar történelem egésze szempontjából fontos fényképeket őriznek és gyűjtenek, a nagypolitikától a mindennapi élet eseményeiig, de fontosnak tartják a magyar és egyetemes fényképezés históriájának emlékeit is.

A Fényképtár munkatársai nem hatalmas összegeket ugyan, de valamennyit folyamatosan fordíthatnak képvásárlásokra. A fő gond az, hogy nehéz tervezniük, mert az összegek évről évre változnak, és a múzeum költségvetéséből egyébként is csak a kisebb vásárlásokra futja, a nagyobbakra pályázni szoktak. A keret általában arra elég, hogy egy-egy kisebb, de fontos tételt azonnal be lehessen szerezni. Pedig a szakemberek úgy látják, hogy manapság talán a műtárgyvásárlás volna a legfontosabb. Ma még megszerezhetnék a fontos fényképeket a különböző gyűjtemények. Ez az utolsó pillanat. Rövid időn belül alig lesznek műtárgyak (hagyományos vintage kópiák), és ami egyáltalában elérhető marad, csillagászati árakon kel majd el. Az aukciókon és némely antikváriumban, régiségkereskedésben egyébként már ma is elképesztő, a reálistól teljesen elrugaszkodott árakat képeznek. A muzeológusok úgy látják, azokon a szinteken, ahol a döntéseket hozzák, nem érzékelik, hogy a kultúrára szánt kevés forrásból olyan dolgokra is kell időnként nagyobb pénzeket adni, amelyek nem rögtön mutatnak látványos eredményt. A fotográfiában éppen most alakult ki különleges helyzet, ezért ennek a területnek kiemelt szerepet kellene kapnia, egy ideig legalább.

A Fényképtár szakemberei két éve munkálkodnak azon, hogy az egyik legjelentősebb magyar magángyűjteményt, az autóbalesetben tragikusan elhunyt Novomeszky János több tízezres kollekcióját áttekintve, védetté nyilváníttassák belőle a legfontosabb, egyébként majdnem kétezer műtárgyat, s meg is vásárolhassák a kollekciót. Több millió forintos vásárlásról van szó. Külső forrásokat is kell találniuk, hogy a legfontosabb értékeket megszerezhessék belőle.

A média és a kutatók körében is roppant népszerű gyűjtemény munkatársai többekhez hasonlóan arra panaszkodnak, hogy a kutatószolgálati feladatok szinte elvonják őket a tényleges szakmai munkától. Mindenki gyorsan, azonnal, CD-n vagy e-mailben akarja tőlük a képet. A gyűjtemény felépítése a hetvenes-nyolcvanas években még kiválóan megfelelt a muzeológusnak és a külső felhasználóknak egyaránt, s a kutatói igényeket is tökéletesen ki tudták elégíteni. Ma azonban már sokkal többféle mutatót kellene készíteniük a megnövekedett igények miatt, de erre alig jut idejük. Ráadásul a „megtermelt” bevételt elvonják tőlük, még csak a múzeum nagy kasszájában sem maradhat teljesen ez a pénz, részben a központi kulturális keretbe kell befizetni.

A nyilvántartás és a műtárgyak digitalizálása is sok nehézséget okoz, folytonos technikai problémák adódnak, s a szakmai szempontok sincsenek kimunkálva. Hogyan, milyen felbontásban, milyen címszavakkal kerüljön be a műtárgy a véges kapacitású számítógépes rendszerbe? Szisztematikus digitalizálásra egyelőre gondolni sem lehet, pedig annak volna igazán csak értelme. Mindezt úgy kellene csinálni, hogy az esetleges több évtizedes leltári adatokat kijavítsák, frissítsék, ha szükséges. Eddig nagyjából húszezer fotót digitalizáltak, ez a négyszázezer leltározott tétel mintegy öt százaléka. Igaz, olyan képekhez lehet ma már számítógépen is hozzáférni, amelyeket a leggyakrabban és a legtöbben szokták használni; bár ez még nem a kutatószolgálat része, csak a muzeológusok munkáját segíti.

A Nemzeti Múzeum munkatársai egy majdani nemzeti digitális fotóarchívum megteremtésének elvi lehetőségét nem zárják ki ugyan, de a jelenlegi feltételek mellett szinte semmi esélyt nem látnak arra, hogy ez belátható időn belül létrejöjjön. Amúgy is kétségesnek tartják, hogy az a hatalmas szellemi és anyagi beruházás, amellyel valamilyen nagy közös adatbázist lehetne teremteni, megérné-e a befektetett energiát és pénzt. Úgy gondolják, hogy a jól használható egyedi rendszereket jobb eséllyel lehetne megteremteni, a kutató pedig végigjárná a fontos kollekciók adatbázisait.

A Fényképtár szakemberei szerint a digitalizálás fontos ugyan, de arról nem volna szabad megfeledkezni, hogy a legfontosabb feladat az eredeti műtárgy megőrzése, védelme. A digitalizálás elsősorban arra való, hogy az eredetit megkíméljük, a digitális adatsor semmilyen tekintetben nem helyettesítheti a műtárgyat. A megőrzés a múzeumi munka alapja, s ezek után kellene annak következnie, hogy a történészek, muzeológusok tanult szakmájuk szerint végezzék el a kollekció egyre alaposabb és korszerűbb feltárását, feldolgozását. A Történeti Fényképtár pályázatai a megőrzést segítő beruházásokra irányulnak. Bár a raktározási körülményeik ideálisnak mondhatók, igyekeznek még jobb feltételeket teremteni. Most azt tervezik, hogy a dagerrotípiáikat egyenként savmentes dobozokba csomagolják át, s a nitrátos filmek elhelyezését, az albumok tárolását is javítani akarják. Az elhelyezés javításával egy időben az adatok pontosítását, a műtárgyvédelmi fényképek készítését is feladatuknak tekintik.

A Magyar Nemzeti Múzeumban is nagyon tartanak attól, hogy a jelenről és a közelmúltról alig marad fenn használható történeti emlék. Nagyon nehéz helyzetben lesz az a kutató, aki a 2000 és 2010 közötti időszakot akarja majd kutatni. Csak látszólag sok a képi információ; a válogatás hiánya, az elektronikus hordozók megbízhatatlan minősége miatt a hatalmas elektronikus képhalmaz szinte használhatatlan. Élettartama pedig bizonytalan. A Fényképtár szakemberei leginkább attól tartanak, hogy a mindennapok történelme és a politikai döntések hátterének dokumentációja vész el.

Ráadásul a digitális kép mint múzeumi tárgy vagy műtárgy más természetű, mint a hagyományos fotó. Ez feltehetően egy másik, újabb digitális archívumba kerül majd a múzeumon belül. A muzeológusok úgy érzik, hogy hasonlóan a több évtizede lezajlott folyamathoz, amelyikben a – döntően festményekből, grafikákból álló – Történelmi Képcsarnokból kivált, mintegy kinőtt a Történeti Fényképtár, rövidesen a digitális gyűjtemény is önálló kereteket követel magának, ezért nem utasítják vissza a digitális képeket. A fontosabb képekről anyagi erejükhöz mérten hagyományos fotográfiákat készítenek, és azt is elhelyezik a gyűjteményben. A digitális képek már egy másik fajta gyűjteményt alkotnak majd, s kialakulását legfeljebb elősegíteni képesek a mai fotógyűjtemények szakemberei.

Nem túl katonás rend – Hadtörténeti Múzeum

A múzeum hungarikum vonatkozású és katonai témájú anyagokat gyűjt a fotográfia kezdeteitől a mai digitális felvételekig. Maga az intézmény az egyik legrégebbi az országos gyűjtőkörűek közül, elődjei már a huszadik század első évtizedeiben megalakultak. Így az első időszakban főként az I. világháborús anyagokra koncentráltak, s nagyon sok érdekességet be is gyűjtöttek. Illésfalvi Péter, a fotótár vezetője szerint a feljegyzésekből és dokumentációkból tudják, hogy a gyűjtési trend folytatódott a két háború között, majd a II. világháború alatt is. Ám az anyagok, sajnos, csak töredékesen maradtak fenn, főként amiatt, hogy a II. világháború szörnyű pusztítást végzett a kollekcióban. A fotóarchívum jó részét – a többi gyűjteménnyel együtt – a háború alatt Somlóvár környékére, a Nyugat-Dunántúlra telepítették ki falvakba. Sem a fővárosban maradt, sem az elszállított anyag nem úszta meg: a hadi események is kárt tettek bennük, majd a szovjet csapatok is zsákmányoltak belőlük.

Az 1940-es évek végétől kezdve – elsősorban politikai nyomásra – olyan témákban kezdtek gyűjteni, amelyek több más közgyűjteménynek is a gyűjtőkörébe tartoztak: munkásmozgalom, Tanácsköztársaság, partizánmozgalom, spanyol polgárháború. A múzeum az egypártrendszer időszakának nagyobb részében a HM politikai főcsoportfőnökségéhez tartozott, ennek ellenére a hatvanas évektől kezdve volt királyi honvédtiszteket is felvettek a gyűjteményhez, a különböző fegyvernemekhez tartozó volt tiszteket, s ők szépen böngészgették, azonosítgatták az 1945 előtti anyagokat. Komoly és alapos munkájuknak még ma is sok nyoma látható.

Az a terem, ahol Illésfalvi úrral beszélgetünk, egyszerre raktár, kutatószoba és iroda. A falakat a hatvanas években készült, ma is imponáló, mennyezetig érő fiókrendszer borítja. A fiókokban – ma már többnyire savmentes tasakokban – a főleg 1945 előtti pozitív kópiák zömét őrzik. A fényképek egy részét még a hatvanas-hetvenes években, nem túl szakszerűen, felkasírozták kartonokra. Az, hogy ennek ellenére nem látható rajtuk komolyabb pusztulás, annak is köszönhető, hogy csirizzel ragasztottak, nem szintetikus anyagokkal. A döntően magyar témájú pozitívokat kronologikus és hadtörténeti szempontok szerint rendezték.

A teremből két, meglehetősen szűkös raktárhelyiség nyílik, az egyikben – jórészt egy házilagos kivitelű polcrendszeren – őrzik a több ezer darabos album-kollekciót. Nem mondható, hogy ideális körülmények között. Pedig, több szép régi darab mellett, az 1864-es dániai hadjárat tisztjeiről készült díszes albumot is itt őrzik. Az üvegnegatívokat még rosszabb helyzetben, nagy fadobozokban ömlesztve tárolják. Még a negatívokat befogadó raktárakat sem tudták eddig klimatizálni.

Azt, hogy egészen pontosan mekkora anyag van a Hadtörténeti Múzeum fotótárában, nem lehet tudni. Ottjártamkor 103 ezer leltározott pozitívot tartottak számon, de Illésfalvi Péter szerint csaknem hétszázezernyi fényképük lehet. Az egész gyűjtemény pedig elérheti a másfél milliót is, ha ideszámítják azt az 1945 utáni időkből való, több mint 22 ezer negatívtekercset, amiket csak részlegesen tudtak eddig átnézni. Az egykori MN Módszertani Központ fotóanyaga – az 1945–1975 közötti időszaké – ömlesztve került át hozzájuk 1988-ban. Az 1975-től máig terjedő időszak anyaga ott maradt a módszertani központ jogutódjánál. Sorsa bizonytalan. Illésfalvi úr nyugodtabb lenne, ha az 1975 után készült fényképek is felkerülnének a Várba, bár a múzeumban a közelmúlt többi fényképdokumentuma is mostoha körülmények között várja a jobb napokat. Arra sincsen kapacitás, hogy a tekercsekben tárolt negatívokat s a meglehetősen eklektikus rendben felhalmozott kópiákat legalább áttekintsék, és úgy helyezzék el, hogy az anyag ne pusztuljon tovább. Még azt sem voltak képesek felmérni, hogy mennyi a nitrátfilm, bár amúgy sincsen lehetőség az elkülönítésükre. Márpedig sok érdekes és értékes kép rejtőzködik itt a munkásőrség és az MHSZ történetéből is. Egyébként az 1945 utáni anyag feltárása még több odafigyelést igényelne, mert a muzeológus szerint ez szándékoltan forrásszegény időszaknak tekinthető, legalábbis a katonai vonatkozásokat tekintve mindenképp. Kiséri Nagy Ferenc, Szabóky Zsolt vagy Féner Tamás anyagai is megtalálhatók a külön helyiségben porosodó kollekcióban, de a képekhez csatolt információk igen szegényesek.

Az 1945 előtti gyűjteményben is sok a fotótörténet szempontjából értékes kép, őriznek szép dagerrotípiákat az itáliai légió magyar tisztjeiről, és egyéb régi technikával készült fotóik is vannak. Több nagy méretű, Gausz Sándor által készített eredeti képük van az I. világháborúból – sajnos, aggasztó állapotban –, de akadnak Balogh Rudolf-fotográfiák is. A régebbi portrék és egyéb témájú felvételek között a legjobb mesterek képei is fellelhetők (Goszleth, Jelfy, Schäffer, Brunhuber, Orelly stb.), bár a fénykép készítője szerinti rákeresés nem lehetséges a gyűjteményben. Könnyen lehet, hogy fotográfiai szempontból egyelőre nem ismert, nagy értékek lappanganak itt.

A leltározott negatívok száma 40 ezer körüli, a diáké viszont nem éri el a háromezret. Sok olyan feldolgozatlan üvegnegatívuk van viszont, főleg I. világháborúsak, amelyekről a fiókrendszerben (vagy ahogyan ők hívják: a szekrénykataszterekben) felkasírozott pozitívot őriznek. Sok képen még ma is a régi, magyar királyi leltári szám található.

Mostanában befogadnak digitálisan készült felvételeket is, elsősorban a külszolgálatokban fényképező magyarokéit. Ezzel is az a legnagyobb gond, hogy nincsen módszeres gyűjtés. A múzeumban végrehajtott drasztikus létszámcsökkentés nem kedvez a szakmai munkának. Az archívumban egyetlen tudományos főmunkatárs, Illésfalvi Péter és egy nyugdíjas, részmunkaidős állománykezelő dolgozik. A múzeum egyetlen, de egy másik részlegben dolgozó fotográfusa pedig csak alkalmilag képes részt venni az itt folyó munkában. Így aztán előfordul, hogy egy-egy behozott anyagot a tudományos főmunkatárs szkennel be, segítség híján. Komoly kutatószolgálati munkát kell végezniük, megnövekedett az intézmény által rendezett kiállítások száma is, a gyűjtemény további feldolgozására, a szisztematikus gyűjtésre gyakorlatilag nem marad kapacitás. Van ugyan minimális keretük a vásárlásra, de a bekerülő anyagok zöme adományozás útján jut hozzájuk. Holott az aktív gyűjtésre nagyon is szükség lenne, mert vannak fehér foltok a kollekcióban, példának okáért kevesebb a második világháborús képük, mint az elsőből való.

Illésfalvi Péter folyamatosan szorgalmazza a teljes gyűjtemény digitalizálását a kutathatóság megkönnyítése érdekében. Az egyéb feladatokkal történő folyamatos terhelés miatt nincs idő a digitalizálásra történő tisztességes felkészülésre. Ennek ellenére a munka egy külső cég bevonásával elkezdődött, de financiális okok miatt olyan lassú ütemben folyik, hogy a jelenlegi formájában évtizedekig eltarthat, amíg végeznek vele. Hamarosan elkészül az első pár száz darab fénykép számítógépes feldolgozása.

Dunántúli kincsek a szekrényben – a Wosinsky Mór Múzeum fotógyűjteménye

V. Kápolnás Máriának, a Tolna megyei Wosinsky Mór Múzeum történészének igazán a keze ügyében van a fotógyűjtemény. Talán a kelleténél is közelebb érezheti magához, hiszen az amúgy nagyon hangulatos Babits Emlékház (ez a megyei intézmény egyik filiáléja) melléképületeiben berendezett irodai szobák szekrényeiben őrzik a szekszárdi múzeum fotókincseit. Ottjártamkor a szép őszi napsütés dacára az irodákban már meglehetősen hideg volt, bár ennek nem a fényképek, hanem a fűtésszámla kímélése volt az oka.

A szekszárdi székhelyű múzeum több mint tízezer darabos, számos igazi fotótörténeti ritkaságot tartalmazó kollekciója megérdemelné az önálló raktárhelyiséget, a páramentes és klimatizált körülményeket. Az intézménynek nincsenek saját raktárai, emiatt a városban, sőt a megyében több helyen kénytelenek bérelni tárolóhelyeket, s ezek egy részének a minősége messze van az ideálistól. Ha komolyan vesszük, hogy a múzeumok legfőbb feladata a műtárgyak szakszerű megőrzése az utókor számára, akkor azt hihetnénk, hogy legelőször is korszerű raktárakat kell építeni egy múzeumban, de a hazai viszonyokat látva, ilyesmiket már nem hiszünk. A Szekszárdon őrzött fényképek egy része is gombásodni, pusztulni kezdett; szerencsére ezek jó részét restaurálni lehetett. S bár a szerető törődés látható a szakszerűen elhelyezett, savmentes dobozokban és borítékokban tárolt anyagon, a változó hőmérséklet, a magas páratartalom nem növeli a fotóműtárgyak élettartamát. A gyűjteményről több izgalmas tanulmányt publikált V. Kápolnás Mária autodidakta módon szerezte fotótörténeti ismereteit, amint mondja, ehhez sok segítséget kapott, többek között, a Nemzeti Múzeum munkatársaitól.

A szekszárdi gyűjteménybe már az alapító, a régész-utazó Wosinsky Mór révén is kerültek fotográfiák a XIX–XX. század fordulójától fogva. Wosinsky részt vett több régészeti-néprajzi feltáró utazáson, például az egyik ázsiai Zichy-expedíción is. Ezeken az utakon vásárolt, és maga is készített fényképeket. Igazi kincseket leltek az egyik, évekig nem bolygatott családi hagyatékban. A dobozra ugyanis az volt ráírva: ,,Zavaros gyűjtemény’’; s a munkatársakat sokáig elriasztotta ez a kétértelmű felirat. Amikor végre kinyitották a Zavaros Gyula kölesdi orvos, gyűjtő még a hetvenes években vásárolt és részben leltározatlan kollekcióját tartalmazó dobozt, több száz értékes, eredeti fotót találtak: Borsos, Doctor, Kozmata vagy Barabás műtermében készült képeket Apponyi Sándorról, Jókairól és Lisztről. Ezeken túl a szekszárdi archívumban őriznek Disdéri és Veress Ferenc készítette vizitkártyákat, színezett dagerrotípiákat, talbotípiát, gyönyörű, nagy méretű, szépen restaurált Kozmata-kromotípiát. Vannak porcelánfotóik, ferrotípiáik, néhány pannotípiájuk s két, Ferenc József

arcképével díszített tubákos szelencéjük is. Pár éve további fényképanyagot vásároltak a Zavaros családtól, s módszeresen gyűjtik a megyében működő jelesebb fotográfusok képeit, emlékeit is. Még az Ecseri piacon is találtak egy érdekes tolnai családi albumot. A szekszárdi történész-muzeológus, V. Kápolnás Mária is úgy tapasztalja, hogy a régi fényképek árai meredeken emelkednek, a ritka, egyedi, kézzel készült tárgyi emlékek felértékelődnek. (Már a kézzel írott levelek is nagyon megdrágultak.) A vásárlásra fordítható keretük szűkös, a muzeológusok hosszú évek alatt kialakított jó kapcsolatainak köszönhető, hogy a múzeum még mindig elfogadható árakon képes vásárolni. Természetesen kapnak adományokat is.

Tolna megyében is növekszik a kutatói érdeklődés, ám a gyors és egyszerű kutatószolgálati munkának Szekszárdon sincsenek meg a feltételei. Az állomány digitális feldolgozása szinte sehol sem tart, V. Kápolnás Máriának erre már végképp nem jut energiája és ideje. Márpedig a kézzel színezett üvegdiákat, a nagy méretű üvegnegatívokat, a XIX. századi technikákkal készült egyedi műtárgyakat nagyon jó volna megkímélni a mozgatástól. Az 1956 és 1963 közötti évekből való, eddig beleltározatlan, tekercsben tartott nitrátos filmeket is célszerű volna digitalizálni, de egyelőre erre sincs kapacitás. A megfelelő technikai eszközök beszerzésére mostanában kerül majd sor, s így a Tolna megyei gyűjtemény talán a digitalizálásban is előre tud lépni.

Egy nagy múltú, különleges gyűjtemény – A Magyar Állami Földtani Intézet Országos Földtani Múzeuma

Az Országos Földtani Múzeum az 1869-ben, Ferenc József rendeletére alapított Magyar Állami Földtani Intézet részeként, a budapesti Stefánia úton, a Lechner Ödön tervezte, 1900-ban felavatott, magyaros szecessziós stílusú műemlékben kapott helyet. A múzeum 23 tematikus gyűjteményében több mint 150 ezer leltározott tételt, köztük 854 fotográfiát is őriznek.

Hála József tudományos főmunkatárstól megtudom, hogy ez a csaknem ezer fotó az általuk birtokolt fényképeknek csupán a legértékesebb részét jelenti. Vannak kevésbé fontos, kevésbé jó minőségű leltározatlan képeik is, bár nem dobnak, nem selejteznek ki semmit sem. A fotóarchívum zöme egyébként helyszűke miatt nem a Stefánia úti épületben van, hanem egy bérelt külső raktárban a kerületben. Ahogyan a tudománytörténeti gyűjtemény vezetője mondja, nem XXI. századi körülmények között, de megnyugtató, jó állapotban. Azaz nincs légkondicionáló és páraszabályozó rendszerük, de a helyiség száraz, biztonságos, tágas, és rendszeresen gondoskodnak a pormentesítésről is.

A képeket tematikusan, tájegységek szerint rendszerezték. Emellett létezik a központi épületben elhelyezett, a kutatók által leginkább keresett portrégaléria a geográfiai és geológiai tudományok jeleseinek arcképeivel.

A kollekcióba már a XIX. században is bekerültek fényképek. A gyűjtemény egyik legérdekesebb része a XIX. és XX. század fordulóján végzett nagy, számos tudományágra kiterjedő Balaton-kutatás képi anyagának az a része, amelyik az intézmény gyűjtőkörébe vág. Ugyanebből az időszakból való Pálfy Móric fotóanyaga az erdélyi ércbányászatról. Szintén nagy becsben tartják – több kiállításon is bemutatták már – a nagy magyar földrajztudós, id. Lóczy Lajos fotográfiáit. Ők ketten az intézmény igazgatói is voltak.

A geológusok és földrajztudósok (különösen a múlt századfordulón, a XX. század első felében) utazásaik során számos városképet, néprajzi vagy antropológiai szempontból izgalmas felvételt is készítettek. Ilyenekből is őriznek a múzeumban több szép darabot, bár fotótörténeti ritkaságaik, különleges eljárásokkal készült felvételeik nincsenek. Az eredeti fotók megkímélése érdekében a kópiákról reprónegatívok készültek, s kutatói, publikációs célokra azokat használják.

A kollekció digitalizálása éppen csak elkezdődött. A manapság készülő digitális felvételek megőrzése, múzeumi besorolása, tárolása még nincsen napirenden, s nem is a Hála József gondozta tudománytörténeti gyűjtemény fogadja majd be az új technikával készült felvételeket. Itt a jövőben is csak a hagyományos fényképek kapnak helyet.

A Hórusz Gyűjtemény

Kardos Sándor filmoperatőr számára a digitális fényképezés elterjedése szinte lehetetlenné tette a gyűjteménye további gyarapítását. Főként azért, mert az emberek nem dobálják el a szerintük sikerületlen kópiákat. A mai kort kifejező képeket nem tudja honnan beszerezni. Kézenfekvőnek látszik a lehetőség: az internetre feltett hatalmas amatőrkép anyagból válogatni. Ám Kardos szerint ezek a fotók unalmasak, óriási mennyiségben készülnek, de nagyon egyformák, nem olyan fényképek, amilyeneket ő keres. Hiszen a digitális kamerával készült „elrontott” felvételeket az emberek azonnal kitörlik a kamerájukból. Ráadásul a digitális elsilányosodáshoz vezet, az emberek nem keresik a legjobb kompozíciót, nem nézik, hogy hol szép a fény. Ezért aztán nem is ronthatják el a fotóikat, nem is hibázhatnak úgy, hogy az a Hórusz számára igazán izgalmas lehetne. Kardos Sándor szerint ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a digitális technika rossz, legfeljebb csak azt, hogy rosszul használjuk. A hagyományos technikával készült fényképek esetleges üzleti felértékelődése viszont egyáltalán nem izgatja, mert ő olyan fotókat keres, amelyek a piac számára nem értékesek. Legfeljebb az üzleti szemlélet totális uralmának általános vonatkozásai aggaszthatják ezen a téren is, ahogyan az élet minden más részén.

Régen a Madách téren működött egy műterem (a Rátonyi Fotó), egy idős fényképész néni vezette, s nála a pulton egy kosárban ki voltak téve azok a fotók, amiket az ügyfelek visszaadtak azzal, hogy nem tetszik nekik. Ebből a selejtből lehetett szemelgetni, s olyan remek fotókat találhatott benne a kutató szem, mint amilyet az egyik ügyfél azért adott vissza, mert fényképezés közben a barátja egy újságot az arca elé emelt. Csakhogy az újságon egy éppen akkora fej volt, mint az övé. Márpedig Kardos Sándor ezeket a különös, különleges fotókat keresi, amióta egyáltalán fényképeket gyűjt.

A kollekció óriási mérete és speciális gyűjtési szempontjai miatt a feldolgozás és digitalizálás egyelőre szinte lehetetlennek látszik. Több szakember több évnyi szisztematikus munkája szükségeltetne hozzá. Kardos a fotók töredékét rendszerezte eddig, a nagyobb hányad átláthatatlan massza. Kapott már ajánlatot nagy közgyűjteménytől, ha elhelyezi náluk a képeket, akkor ők feldolgozzák a gyűjteményt, de egyelőre nemet mondott. A Hórusz speciális szemléletű gyűjtemény, amelyikben a képek egymás mellé kerülése személyes jellegű, Kardos Sándorra jellemző. Ő kicsit úgy fogja fel, mintha ezek jelentenék az ő fényképészi munkálkodásának dokumentumait, hiszen a mások által szemétre dobottban meglátni az értéket, és a látszólag különböző látványokat szubjektív szemlélet és szempontok szerint összetársítani, alkotó munka. Kardos hamar rájött, hogy az ő különleges fotográfiai ténykedése a talált fotókkal jóval izgalmasabb eredményt ad, mint amilyet saját kézzel készült fényképekkel volna képes produkálni.

A kollekció sorsa, jövője bizonytalan. Nagyjából egymilliónyi fényképről van szó. A kópiák megnyugtató őrzése sem megoldott. A kisebbik, a rendszerezett hányad a lakásban, polcokon, dossziékban található, a többségük a társasház egy bérelt tárolóhelyiségében. Zömmel ömlesztetten, dobozokban. A rendszerezett képeket a gyűjtőjük száznál több kategóriába rendezte, a készítés szándéka szerint.

Problémát jelentenek még a szerzői jogok és az ábrázolt személyek személyiségi jogai is. Ezek megoldatlansága még a publikációk ügyét is megnehezíti. Legutóbb az egyik régi gyerekfotó ma már idős modellje perelte be a gyűjtőt, mert egykori képe az egyik budapesti kulturális rendezvény plakátjára került. A magyar jog hiányossága, hogy a portréknak, az emberábrázolásoknak még művészi célú felhasználása sem lehetséges engedély nélkül.

Index – internetes hírportál

Barakonyi Szabolcs fotóriporter szerint az archiválás náluk gyerekcipőben jár, a fotós a winchesterével együtt maga az archívum. Nagyon nehéz megfelelő szoftvereket kifejleszteni, a piacon 2 és 10 millió forint között mozog az olyanok ára, amelyeket nem az egyéni felhasználó igényei szerint készítettek. A specifikus programok nyilván ennél is többe kerülnek. Úgy látja, hogy egyre inkább a piac fogja meghatározni a fotográfiának ezt a részét is. Az Index egyébként éppen megfelelő szoftvert készül vásárolni az archívum számára, s a legnehezebbnek az látszik, hogy olyan hívószavakat találjanak ki, amelyekkel a legeredményesebben lehet megkeresni a fotókat. Helyesebben képcsoportokat akarnak majd megtalálni, hogy az egy-egy eseményről készült képanyagból mindig mást és mást választhassanak ki. Barakonyi Szabolcsnak az a tapasztalata, hogy roppant nagy az igény az archív képekre. Nagyobb, mint a nyomtatott sajtóban. Hiszen egy-egy hírportálon igyekeznek a témákkal kapcsolatos összes fontos (akár korábbi, akár másutt elérhető) információt, kapcsolódó cikket összegyűjteni, így aztán a múlt jelentősége felértékelődik. A régebben készült képek jó eséllyel bekerülhetnek akár az aktuális cikkbe is, mert a képi visszautalásra igazán nagy igény van.

Egyáltalán, a képek böngészése, nézegetése az internetnek köszönhetően újra divat lett. Úgy látszik, hogy a közönségnek szinte kimeríthetetlen az igénye a képi információra. A legutóbbi parlamenti választásokkor a kattintások kétharmadát a képgalériák adták az Indexben. Valószínűleg a mainál jelentősebb szerepet fog kapni a fotó a világhálós orgánumok, hírportálok felületein is. A nyomtatott sajtóhoz hasonlóan felértékelődik a címlap szerepe, az ott elhelyezett képek minősége. Az Index arculatát az is befolyásolja, hogy a hírportál-szerep mellett egyre inkább erősödik a magazinos arculat, bizonyos tudatos elmozdulás a bulvár felé. S ebben a katasztrófák képei iránti igény még a sztárok világánál is nagyobb. Miután szinte nincsenek terjedelmi korlátok, óriási a képi dömping, s bizony gyatra fotók is rendszeresen kikerülnek a portálokra. Szerencsére az olvasók értékelik a minőséget. Ha egy-egy galériában jó fotók vannak, sokkal több kattintást tud elérni. Ugyanakkor a jó, groteszk, valamiért érdekes amatőrképekről sem mondanak le. Barakonyi Szabolcs a Hórusz Archívum varázsát említette, s azt reméli, hogy az interneten megjelenő képek között is egyre több lesz ,,az isten ujjával’’ készült, nem tudatos geg-kép. Ezeknek is feltétlenül helyet akarnak adni, vállalva a még több fotóval járó még több munkát. Sőt, az Index fotósa elképzelhetőnek tartja, hogy ezek a véletlenül elrontott, de szórakoztató, vagy nagyon is beszédes fotók a hivatásosok szemléletére is termékenyítőleg hatnak majd. Könnyen elképzelhető, hogy új stílust generálnak. Nagyon változó, hogy egy-egy napon hány kép készül, Barakonyinak két és fél év alatt (ebből hosszú hónapokat töltött fizetés nélküli szabadságon) több mint 200 GB-nyi fotója készült. Az archívum céljára vásárolt szerver kapacitása több terrabyte-ban mérhető, hiszen várhatóan hatalmas képanyagot kell tárolniuk s megmozgatniuk.

Védett műtárgy

Hosszú időn keresztül a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársai nyilváníthattak védetté egy-egy fotóműtárgyat. A védettség legfontosabb következménye az volt, hogy a tárgy nemzeti kincsnek nyilvánult, vagyis csak ideiglenesen, külön engedéllyel lehetett kivinni az országból. A tulajdonoscserékről, a tárolás változásairól a felügyelő szervet értesíteni kellett, az államnak elővásárlási joga volt, s a védett műtárgy birtokosa számíthatott arra, hogy a muzeológusok öt évenként megvizsgálják a tárolás körülményeit. A tárgyat a kutatók számára és kiállításokra is rendelkezésre kellett bocsátani. Manapság annyiban változott a helyzet, hogy bárki tehet javaslatot egy-egy műtárgy védetté nyilvánítására, de magát az eljárást a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal végzi – a fotók esetében a leggyakrabban továbbra is a Nemzeti Múzeum munkatársainak szakértői közreműködésével. A jogszabályi keretek egyébként nem változtak lényegesen. Akinek védett műtárgy van a birtokában, annak sok a kötelezettsége, s ha nem gondoskodik a megfelelő tárolásról, meg is büntethetik érte.

Fotótörténeti oktatás szívességből

Több nyugat-európai országgal ellentétben, nálunk csak elvétve és csekély óraszámban tanulhatnak fotótörténetet azok, akiknek biztosan lesz dolguk régi fényképekkel a szakmai munkájuk során. Történészek, művészettörténészek, muzeológusok, néprajzosok, tipográfusok, grafikusok stb. véletlenszerűen kerülhetnek kapcsolatba ezzel a stúdiummal. Stemlerné Balog Ilona – társadalmi munkában, önként vállalt, sőt annak idején saját maga által kezdeményezett – kollégiuma az ELTE-n minden évben roppant népszerű a történész hallgatók között, de nem képezi a kötelező tananyag részét. A többi szakon pedig legfeljebb néhány tanórában hallanak a fotótörténetről a leendő szakemberek.