DOBOS SÁNDOR PANORÁMAKÉPEI

Valamikor 1972 körül, az ELTE általános és szervetlen kémiai tanszékén ezt mondta nekem Ady Endréné technikus: ,,Dobos, magának több élete van, és amikor leélte az egyiket, kezdi a következőt.’’ Mert éppen akkor fejeződött be életemnek az a szakasza, amelyikben festettem. Már 1942-ben, Kolozsvárott, a piaristáknál kiszúrt a rajztanárom, Dembitszky István, aki civil volt, nem szerzetes, és titokban feljárhattam a lakására aktot rajzolni. A rajztanulás végigkísért a gimnáziumon (tatai piaristák, esztergomi bencések), de az egyetem alatt is jártam különböző mesterekhez; köztük a legkedvesebb Endrődy György volt, aki már Esztergomban, a bencéseknél is tanított, és csodálatos egyvonalas portrékat rajzolt. Miközben a természettudományi karon a vegyész szakot végeztem, bejártam a bölcsészkarra művészettörténet órákra, meg a Képzőművészeti Főiskolára is. 1964 körül – már a kémiai tanszéken dolgozva – Képzőművész Kört alapítottam az ELTE-n, főleg fizikus hallgatókból (merthogy nekik vezettem akkor kémia laboratóriumot), de más szakról is jártak oda, például Antal Pali, aki matematikus volt, és aztán átment az Iparművészetire. Vagy két évig vezettem ezt a kört, Xantusz Gyula vette át tőlem. Aztán kiállításokat is rendeztem az Eötvös Klubban, például Dónáth Péternek, Perneczky Gézának. De állítottam ki löszbabákat és elektronmikroszkópos felvételeket bemutató egyetemi kollégákat is. 1969-ben nekem is volt ott önálló kiállításom, amit Bálint Endre nyitott meg. Bálint Endre körül csodálatos művészeket ismertem meg: Vajda Júliát, Anna Margitot (szobám egyedüli dísze ma két Anna Margit-kép), Országh Lilit, akivel nagy csatangolásokra hozott össze a véletlen 1969-ben (1970-ben?) Rómában, a Via del Babuinónak a Piazza del Popolo felőli végén rendezett, gyönyörű kiállítása idején. Egy-két avantgárd kiállításon is részt vettem, így 1969-ben azon a Derkovits Ifjúsági Otthonban rendezetten (többek között Dónáth Péterrel és Pauer Gyulával együtt), melyet a BM három nap után leszedetett.

Gyerekkoromban az életem több irányba is nyitott volt. Egyaránt vonzottak humán és műszaki-technikai pályák. Verset, novellát, sőt tizenkét éves koromban még regényt is írtam, tizenöt–tizenhat évesen önképzőköri előadást tartottam Tóth Árpádról és Kosztolányiról (,,korengedéllyel’’, mert a bencéseknél előadást csak a két utolsó osztályba járók tarthattak, az alsósok passzív résztvevők voltak). Közben pedig erősen érdekelt a fizika, kémia: nyaranta a dorogi szénlepárló vagy a nyergesújfalui Viscosa gyár laboratóriumában gyakornokoskodtam, és odahaza a pincében laboratóriumot rendeztem be. Ma is érzéki gyönyörűséget okoz egy lepárló vagy a kénhidrogén bűze. Közben vadul vágytam utazni, lakható hajót terveztem magamnak, mellyel majd a tengereket járom. Tulajdonképpen ez a csigaházas kalandozási vágy teljesült be akkor, amikor az első lakókocsimat vettem a 70-es évek közepén. De addig is csavarogtam a világban, ahogy éppen adódott. Kamasz koromban hétszámra eltűntem hazulról, vonatoztam az országban, falvakban plébánosnál, orvosnál, tanárnál szálltam meg. 30 éves korom körül autóstoppal jártam az országot, és nadrágszíjra fűztem fel a gyűjtött köcsögöket, tálakat. 1964–73 között több olajképet, grafikát adtam el nyugatiaknak. Cserébe mindig meghívólevelet (útlevelet csak úgynevezett meghívólevélre adott – ha adott – a BM) és némi dollárt kértem, így utaztam nyugatra. Persze volt, hogy rövid időre bevonták az útlevelem – ma se tudom, miért –, de az is megtörtént, hogy leszedtek a Rómába induló repülőgépről. Első nyugati utamon Bécsben és Münchenben voltam, öt dollárral a zsebemben indultam el, aztán éjszakai hólapátolásból, két grafikám eladásából harminc napot voltam kint, napi nyolc órás műszakokat húztam le a múzeumokban egy banánnal vagy egy tábla csokoládéval a zsebemben, munkásszálláson, tömegszálláson aludtam. Ezeken az utakon szisztematikusan szívtam magamba a művészettörténetet: a múzeumokban jegyzettömbbel jártam, és minden műről, mely megragadott, kompozíciós vázlatot készítettem, megjegyzéseket írtam. Pár évig az északi gótika után mentem, felfedeztem magamnak Rubenset, különösen hatalmas, sok méteres „vázlatai” bűvöltek el, melyeket rendkívül modernnek éreztem; beleszerettem Jan Brueghelbe; csupa olyan dologra nyílt rá a szemem, amit addig valahogy nem értékeltem. És közben persze mindenütt faltam a huszadik századi és a kortárs művészet. Noha pályaként a kémikusi kutatópálya mellett döntöttem, a kettős vonzalom soha nem nyugodott le bennem. Két lovon ugye nem lehet… én mégis folyton próbálkoztam.

Festő időszakom idején szereztem meg az egyetemi doktori címet és a kandidátusi fokozatot, ezzel elejét vettem az esetleges piszkálódásoknak. A kutatómunkát is szenvedélyesen szerettem és szenvedélyesen csináltam, ugyanúgy, mint a festést: a kettővel együtt éreztem az életet teljesnek. Nem áltatom magamat: mindkettőben valószínűleg többre jutottam volna, ha kizárólagosan csinálom, de ez csak elvi lehetőség volt számomra. A festészetet végül talán kudarccal zártam le, amennyiben kudarcnak számít az a felismerés 1970–72 körül, hogy ennyi volt bennem, nem több. Nem biztos, hogy ez így igaz. Lehet, hogy csupán új kalandokra vágytam.

Furcsán hangzik talán, de a következő kalandom a lányom volt, aki 1972-ben született. A következő tíz-tizenkét évemet neki szántam, elég idős voltam már ahhoz, hogy felismerjem: érdemes odafigyelni egy gyerekre, érdemes általa újraélni, ráérősen, alaposan, tudatosan a gyerekkort.

A nyolcvanas évek második felében a zene kezdett el foglalkoztatni. A számítógép a PC megjelenésével új lehetőségeket nyitott meg a zenében való elmélyedésre: egyszerre vált hangszerré és zeneírási munkafelületté. Éveken át tanultam az összhangzattant, Bach, Beethoven, Bartók parafrázisokat írtam. Nagyon érdekelt a blues és általában a jazz összhangzattana, zeneszerzési gyakorlatokat, improvizációkat bütyköltem, nagy gyönyörűségemre. Formatant tanulmányoztam, különösen érdekelt a barokk historikus muzsikálás, Nikolaus Harnoncourt elméletei és gyakorlati munkái. Azt hiszem, szellemileg minden foglalatosságom közül ez a kaland volt a legizgalmasabb. Ekkoriban egyre több időt töltöttem el külföldön, német, olasz és kanadai egyetemeken tanítottam, illetve kutattam. A hosszú, magányos külföldi esték nagyon sok időt adtak ezekhez a passziókhoz. Aztán a 90-es években, miközben megszereztem a kémiai tudományok doktora akadémiai fokozatot, mintegy fokozatosan átmentem a nyugdíjas létbe. A kémiától 2001-ben szakadtam el végleg. 2000-ben kezdtem el fotózni. Ez nyilvánvalóan az utolsó kalandom és egyben olyan tevékenység, mely teljesen kitölt, és teljesen eluralkodott rajtam.

,,Uomo dilettante’’. Legyek jó önmagamhoz, és tegyem hozzá: a kifejezés nemesebb értelmére gondolok, a reneszánszra kacsingatva…

A fotó, a fotózás igazán soha nem érdekelt, bár fotózgattam időnként korábban is. Végzés után (1955–56) két évig az Optikai és Finommechanikai Kutatólaboratóriumban dolgoztam, ahol mindenféle fényképezőgép volt a kezemben, és ahol megtanultam laborálni is. (Mellesleg itt dolgozott akkor a kiváló elméleti optikus, Újváry Imre és – tanácsadóként – Bárány Nándor. Aki ismeri a magyar optikai ipar történetét, annak mindkét név sokat mond.) De az, hogy a fotózás művészet lenne, meg sem fordult a fejemben. Pedig néhány nagyon régi és nagyon mély vizuális élményem kötődött fotóhoz. Nem felejtem, mennyire elbűvöltek egy gyerekkoromban látott, tabáni utcát ábrázoló fekete-fehér kép szürkeárnyalatai. Hónapokon át próbáltam kihozni ezeket az árnyalatokat papíron szénnel. Aztán nagy hatással volt rám egy kép, melyen a fő témát egy dömpernek a hegyoldal süppedős talajába vágott vad, körkörös keréknyomai adták. A mai napig megdobog a szívem az ilyen keréknyomokra, na meg a dömperre: 2005 tavaszán direkt ilyen dömperes–túrásos témáért mentem el Róma mellé Ostia Lidóra, és álltam meg három napra a gyémántfekete, durva szemű homokkal borított partoknál. Az összefüggések, motivációk – a témákat, azok választását illetően – legtöbbször ennyire egyszerűek, banálisak. Utólag jön az ítész, és bonyolult összefüggéseket tár fel, előszeretettel keresgélve társadalomkritikai indíttatásokat vagy más, elfogadhatóan rangos okokat. Nálam, amennyire emlékszem – és nagyon is jól emlékszem – mind a festésben, mind a fotózásban, kezdetben mindig valami egyszerű formai mag volt, ami indított, és amihez aztán makacsul kerestem a modellt. Körkörös formák, lendülő szinuszgörbék, nagy lélegzetű spirálok: ilyen látványokat kerestem és rendeztem képpé. Ehhez egyik döntő, inkább megerősítő, mint indító alapélményem volt Altdorfer Nagy Sándor csatája című, a müncheni Alte Pinakoteka-ban 1964 februárjában látott képe, melyen a két sereg sorai spirálba rendeződtek, és a körkörös kavargást lándzsák hemzsegő vektorai erősítették fel. Erre a vizuális alapélményre tudom viszszavezetni a festett képeimen is gyakran domináló hullámzó-forgó nagy formákat, és ugyaninnen eredeztethetőek a panorámafotóimon a szinuszgörbébe hajló horizontok. Ugyanilyen formai, egyben érzéki ingert jelentettek a morfológiailag gazdag felületek. Annak idején az olajképeimen és grafikáimban is kerestem a buja, organikus faktúrákat. Ma pedig fontos, hogy a panorámáim felülete olyan strukturáltsággal bírjon, mely megindítja a képzeletet, és mintegy mikroszkopikus melléktémákat kezd el mesélni. Izgat, ha a felületi morfológiának narratív szerepe van. Mint ahogy szeretem azt is, ha egy kép valahogyan történetet mesél el, melyet szinte olvasni lehet balról jobbra, jobbról balra.

És talán ezen a ponton kell szót ejteni a tartalmi indítékokról is (és most csak a máról, a fotókról beszélek). Mit, miért és hogyan akarok elmesélni?

A világot adottnak tekintem. Olyan, amilyen, a maga elképesztő bonyolultságában. Jár a fizika és kémia pályáin. Fajok születnek, járják be útjukat, és tűnnek el. Közben mindenféle formát vesznek fel, mindenféle tulajdonságot, mely egyenesen levezethető fejlődésükből. Aztán megváltoznak a feltételek, és a tehetetlenül továbbcipelt tulajdonságok már nem adekvátak velük. Az ember is ilyen. Jött, és majd – rövidesen – eltűnik. Az ember meghasonlott és önsorsrontó. A faj sorsa egyértelmű. Nem egyértelmű azonban a fajon belül az egyed sorsa. És főleg nem egyértelmű az, ahogyan az egyed ezt a sorsot szubjektíven megéli. Ez a hogyan jelenti azt a pontot, melyre hatni tudok. Felmutatok egy fotót, mely azt mondja: a világ szép – és akkor megtörténik a csoda, hogy a világot szépnek élem meg, és abban a pillanatban már élni is jó. A közömbös tárgyi valóság átlényegül szépséggé, pozitív életérzéssé, és életigenlést indukál (ha már úgy is éppen élünk). Ezt a szemléletet szeretném továbbadni úgy, hogy előbb mesélhetővé teszem, majd olvasható formába öntöm.

2000 óta évente kétszer, tavasszal és ősszel felkötöm magam mögé a lakókocsit, beparancsolom az autóba Buksi és Giara kutyámat, és öt–hat hétre elindulok fényképezni. Dél-Olaszországba, Spanyolország-ba. A mediterráneum e tájaiba, sok ezer éve lakhatónak nyilvánított, és következésképen ember által nagyon alaposan átgyúrt vidékeibe már régen beleszerettem, még amikor vegyész mivoltomban hosszabb-rövidebb időkig dolgoztam, tanítottam arrafelé. (Olaszországot második hazámnak érzem, a hetvenes, nyolcvanas években sokszor olaszul álmodtam éjjelenként.) Különösen délen minden talpalatnyi földet görög és római istenek járkáltak össze, és nem lehet az emberi és isteni között különbséget tenni. Puglia és Basilicata kanyonjai, barlangtemplomok, a Murgiák kegyetlen köves hegyei, bódult illatú és gyilkos tövisű bozótjai, szép egű tengerei, Aragónia vérrel és izzadsággal szelídített félsivatagai olyan terepet jelentenek, mely bőven szórja elém a belső víziókkal rezonáló formákat, bevetkőzött, azonnal fogyasztható modelleket. Itt az ember úgy érzi, hogy csak meg kell állni, és körbeforogva mindent pontosan lefotózni. Ilyen egyszerű azonban nem volt a dolog. Éveken át tértem vissza Magyarországra úgy, hogy nem tudtam megcsinálni, amit akartam, mígnem lassacskán, 2004-re ki nem alakult a megfelelő technika: az a panoráma, melynek gyakori fontos mozzanata az ívelő horizont és a vízszintes tengely mentén sűrített látvány. Úgy érzem, ezekben a belső és a külső kép végre egymásra talál.