ATELIER MANASSÉ

Hans-Michael Koetzle, a Das Lexikon der Fotografen szerkesztője ötszázharminc életrajzba sűrítette bele a huszadik század fotótörténetét. Első olvasásra meglehetősen meglepő volt az (Atelier) Manassé szócikk, ami egy Bécsben tevékenykedő magyar házaspár működéséről szól. A ,,Manassé’’ műteremnév ismerősnek tűnt, régi fényképekkel foglalkozó kereskedőknél láttam is néhány képet tőlük, de a házaspárról nem találtam hazai publikációt. A lexikon bibliográfiájában a szerkesztő, Mo-nika Faber osztrák fotótörténész, az Albertina fotógyűjteményének vezetője két könyvére hivatkozik. Nekem az 1998-ban megjelent Die Frau, wie Du willst-et sikerült Bécsben megvenni, a későbbiekben – ha más-ként nem jelzem – mindig erre hivatkozom.

Sokszor elmondtam és leírtam: fontosnak tartom, hogy Koetzle mely szerzőkből állította össze a klasszikusok jegyzékét. Úgy véltem, a magyar házaspár életútját, munkáit a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé kell tennem. Először Monika Faber segítségét kértem, akit az Európai Fotótörténeti Társaságból ismertem. Ő bemutatott könyve kiadójának, dr. Christian Brandstätternek, akinek gyűjteményéből az illusztrációk túlnyomó többségét válogatta. A bécsi műgyűjtői viszonyokat egy kissé megzavarhattam, mert amikor barátomnak, Peter Coelnnek, a WestLicht tulajdonosának elmondtam, hogy miben sántikálok, elárulta: a Manassé-hagyaték másik része az ő tulajdona… Természetesen azonnal arra kértem Peter Coelnt, hogy engedélyezze az anyag megvizsgálását, amit ő meg is ígért.

A Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti szakmai kollégiumánál kutatási, alkotói támogatást kértem és kaptam a témára, amelynek segítségével felmértem, és ezúton ismertetem a bécsi WestLichtben található anyag érdekesebb részét.

A Wlassics család

Wlassics Károly Vízkeleten született, 1859. július 7-én. Felesége, Szabady Róza 1871. augusztus 30-án látta meg a napvilágot Devecseren. Veszprémben házasodtak össze 1892. július 23-án. Rózának két fia született, Adorján és Ákos. Történetünk egyik főszereplője, Wlassics Adorján 1893. április 27-én született Veszprémben. Amikor a királyi eljárásbíró atyát 1895. május 27-én törvényszéki bíróvá nevezték ki, a család Temesvárra költözött.

A hivatalos iratokon túl fennmaradtak Wlassicsné terjedelmes, kézírásos feljegyzései, amelyben a fontosabb eseményeket írta le. 1906-ban például két súlyos csapás érte: június 30-án férje, majd novemberben 12 éves fia, Ákos hunyt el. Az özvegy nagyobbik fiával Szegedre költözött. Családi sírboltot vásárolt, és Temesvárról áthozatta a szegedi temetőbe férjét és fiát.Wlassics Adorján a piaristákhoz járt gimnáziumba, ott is érettségizett. Tehetségesnek mutatkozott a rajzolásban, és egy festményével díjat nyert a Tisza-parti városban egy képkiállításon. Úgy gondolta: a fővárosban kell képeznie magát, ezért jelentkezett és – édesanyja feljegyzései szerint – fel is vették a budapesti Mintarajz- és Festészeti Iskolába. A szegedi piaristáktól érkezett ifjúnak nem tetszett a fővárosi festőiskolában uralkodó bohém szellem, ezért két hét után felvételizett a Ludovikára. Három évi tanulás után, 1914 júniusában hadnaggyá avatták, és azonnal a frontra vezényelték, ahol szakaszparancsnokként, szinte a vonatról lelépve, harcba kellett bocsátkoznia az ellenséggel. Huszonkét hónapig harcolt az első vonalakban. Az olasz harctéren leesett egy hegyről(!), majd tífuszt kapott és Klagenfurtba szállították. Nem sokkal később ismét visszavezényelték az első vonalakba, kiütésesen, gránátnyomástól félig bénultan is harcolt. Három kitüntetéssel, átvérzett kötésekkel a testén érkezett haza.

Az Anschluss után, 1939-ben levélben kérte meg a Magyar Királyi Hadilevéltártól katonai iratainak másolatait. Ezek szerint 1914. augusztus 1-jén léptették elő hadnaggyá, 1915. május 13-án bronz katonai érdemérmet, 1916. június 24-én ezüst katonai érdemérmet, 1916. szeptember 29-én 3. osztályú érdemkeresztet kapott.

1918. november 13-án IV. Károly lemondott, a Monarchia felbomlott. Azt nem tudjuk, hogy Wlassics a világháborúban találkozott-e a fényképezés gyakorlati alkalmazásával, az viszont tény, hogy 1918. december 7-én az alábbi szövegű iparigazolványt váltotta ki a IX. kerületi Iparhatóságnál: ,,Wlassics Adorján budapesti lakos kellően bejelentette, hogy Budapest Székesfőváros területén fényképész ipart szándékozik űzni. Minthogy az 1884: XVII. tc. által előírt kellékekkel igazolta azt, hogy az ipar űzésére jogosult, a nevezettet E. 124/1918 szám alatt bejegyeztük iparlajstromunkba.’’

Történetünk egyik főszereplője ugyan nem székesfővárosunk területén, hanem a szomszédos császárvárosban űzte a fényképész ipart, ott viszont vi-lágszínvonalon…

Spolarics Olly

Spolarics Vilmos 1870. március 3-án született Tolnán. Felesége is ebben a kis faluban látta meg a napvilágot 1876. augusztus 4-én. Leányuk, Spolarics Olga viszont Budapesten született 1895. május 6-án. Történetünk másik főszereplője dundi kislány volt, legalábbis az éppen száz évvel ezelőtt készített elsőáldozási fényképe alapján. Salgó Sándor aligha gondolta, hogy a műtermében térdeplő leány két évtized múlva ugyanebben a szakmában, a Monarchia fővárosának divatos fényképészeként fog dolgozni! Pedig ez történt. Spolarics Olga felcseperedett és a világ – vagy legalább a film világának – meghódítására készült.

1918-ban a Színházi Élet című folyóirat 6000 koronás pályázatot indított ,,Ki lenne a legszebb moziszínésznő?’’ címmel. Természetesen özönlöttek a szerkesztőségbe a különböző portréfényképek, amelyek közül rendre közzé is tettek néhány tucatot. A világháború és az őszirózsás forradalom idején – úgy tűnik – minden leány a mo-ziszakmában megvalósítandó karrierről álmodott. Ezen a területen történetünk másik főszereplője sokkal előbbre jutott, mint vetélytársai. A pályázatra jelentkezők bélyegkép méretű portrékon kellették magukat a lapban, Spolarics ,,Olly’’ viszont a Színházi Élet 1918/49. számának belső borítóján pompázott. A képaláírás pedig azt tudatta az olvasóval, hogy az ifjú hölgy a ,,Phőnix Filmgyár tagja’’.

Ha fellapozzuk Nemeskürty István könyvét (,,A képpé varázsolt idő’’, Magvető, Budapest, 1983), megtudhatjuk, hogy 1918-ban 109 magyar játékfilm készült. Ezeket 9 filmvállalat állította elő; a mozikkal is rendelkező Projectograph–Phőnix műterméből 1918 végéig 50 alkotás került ki. Ennek a gyártónak főrendezője Kertész Mihály (1888–1962) volt.

Kertész a színiakadémia elvégzése után Pécsett, Szegeden és Budapesten játszott, majd kapcsolatba került a filmkészítéssel. 1914-ben Kolozsváron elkészítette a Bánk bán némafilm-változatát, melyben hatszáz szereplőt mozgatott. Ennek sikere után a fővárosba szerződött a Kinoriporthoz és a Phőnixhez. 1919-ben először szerepet vállalt az új filmirányításban, majd elfogadta a Sa-scha cég ajánlatát és feleségével, a Lucy Doraine néven híressé vált Kovács Ilonkával Bécsbe költözött. A császárvárosban 1918 előtt csak néhány magyar filmes dolgozott, 1922-ben viszont már harmincnyolc, korábban nevet szerzett szakember tevékenykedett az ottani műtermekben. Kertész 1919-ben és 1920-ban két-két, 1921-ben öt osztrák filmet rendezett. Jelentős siker volt az 1922-ben, Lucy Doraine főszereplésével forgatott Sodoma és Gomorrha című filmje, melyben tizennégyezren (!) statisztáltak. Kertész 1927-ben Hollywoodba költözött, ahol 1962-ben bekövetkezett haláláig készített filmeket.

Ketten együtt

Nem tudjuk, hogy Wlassics Adorján és Spolarics Olga hol és mikor ismerkedtek meg, az mindenesetre tény, hogy sok más magyarhoz hasonlóan ők is Bécsbe költöztek, ahol 1920. november 22-én kötöttek házasságot. A házaspár a fényképezésből kívánt megélni. (Wlassics az iparigazolványáról még az esküvő előtt, 1920. október 29-én kért egy másolatot, ez maradt meg a hagyatékban.) Első műtermüket az Opernring 19. alatt nyitották meg Wlasics néven. A neveket a különböző iratokban folyamatosan másképp írták; ez az osztrák fotótörténészeket nagyon zavarja, én viszont a dolgot tudomásul veszem, és nem kommentálom.

Monika Faber szerint 1924-ben, egy folyóiratban jelent meg először műtermük második, viszonylag gyorsan fogalommá vált megnevezése, a Manassé. Én viszont a hagyatékban találtam 55 darab ,,sztárfotós’’ és más témájú, cégjelzéses képes levelezőlapot. Ezek között több, pontos dátummal ellátott, dedikált vagy postai bélyegzőt viselő is van. Lucy Doraine portréján 1922-es, Viktor Flemingén 1925-ös dátum áll, egy szecessziós hangulatot árasztó zsánerkép-sorozaton pedig 1923-as bélyegzés látható. Elképzelhető, hogy az osztrák fotótörténész könyve anyagának összeállításakor ez utóbbit nem látta.

Az Iris Verlag által sokszorosított és terjesztett képes levelezőlapok azt is bizonyítják: a magyar házaspár felhasználta a feleség korábbi ismeretségeit. Wlassicsék üzletmenetüket nem kis mértékben a bécsi mozifilmgyártó műtermekben előforduló nagyszámú sztárra és sztárjelöltre alapozták…

Ma már nem kimutatható, hogy Spolarics ,,Olly’’ hány magyar némafilmben játszott, mivel ezek a tekercsek a II. világháborúban nagyrészt megsemmisültek, és a hagyatékban sincsenek erre utaló anyagok. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy Kertészt és feleségét ismerte, és ez is közrejátszott abban, hogy Bécsbe költözött.

Az 1920-as évek elején Bécsben több jelentős műterem is igényes portréfelvételek, színészképek készítésére szakosodott. Willingerékről már írtunk e hasábokon – az anya laborált, az apa és a fiú fényképezett, az utóbbi, élete vége felé, Hollywoodban is. Hozzájuk hasonlóan a klasszikusok között emlegetik az Arthur Benda (1885–1969) és Dora Kallmus (1881–1963) házaspárt; d’Ora nevű bécsi műtermükben 1927-ig 90 000 felvétel készült.

Abban az időben a képes levelezőlapon sokszorosított színészképek készítésének már kialakult hagyományai voltak Európa-szerte. Magyarországon számos ismert és ma már elfeledett fényképész felvételeit terjesztették ily módon. Az előbbiek közé sorolható például Angelo, az utóbbiakhoz a Mészöly László–Ádám Erzsébet páros, akiknek 1918-as dátumú lapját Reinitz József adta ki, és Jurányi terjesztette. Nincs adat arról, hogy Wlassicsék milyen szinten ismerték e műfajt Bécsbe költözésük előtt, mindenesetre az 1920-as évek végére fontos tényezővé váltak a szépiparban. Műtermüket átköltöztették a belvárosi Getreidemarkt 16.-ba, majd 1930-ban a Kärntner Ring 15.-be, ahol a tekintélyes méretű lakás és atelier összefüggő egységet alkotott. A divatos berendezés háttérként szolgált, vagy kellékeket adott a társasági lapokban, így például a Wiener Magazinban, vagy a magyar Uj magazinban gyakran megjelenő pikáns, erotikus fotókhoz, korabeli szexképekhez. Fotóikat Robert Schostal képügynöksége forgalmazta, a német nyelvterületen túl Párizsban, Milánóban és Stockholmban. (Schos-talnak dolgozott a ma már szintén klasszikusnak számító Lotte Jacobi és Germaine Krull is.) A házaspár ünnepelt tagja lett a bécsi társasági életnek, több olyan kép maradt meg a hagyatékban, amelyen húsz–harminc jókedvű vendég múlatja az időt.

Kialakult egy jellegzetes, laikusok számára is könnyen felismerhető Manassé-stílus. Ehhez hozzátartozott a képen megjelenő szignó éppúgy, mint egy-két ügyesen alkalmazott szakmai trükk, műfogás. A háttérre eső árnyék néha dramaturgiai szerepet kapott, a kép hatásosságát gyakran fokozták egy-egy szimbólumként is értelmezhető kellékkel. Néhány példa: állatfigurák, baba, tüllök, fátylak, tollak, növények, virágok, egzotikus szobrok, festőállvány, ecset, pezsgősüveg és pohár.

Külön értekezés tárgya lehetne Wlassicsék montázs- és trükk-arzenálja, aminek eredményét a korabeli néző nyilván teljesen másképp értékelte, mint a vi-deoklipeken és számítógépes képernyőn edződött mai szemünk.

Ki volt Manassé?

Monika Faber egyértelműen ószövetségi alakként aposztrofálja Manassét, de bibliai forrásként meglepő módon csak Judit könyvére hivatkozik. Ebben az apokrif történetben Manassé meglehetősen passzív szerepet játszik; gyakorlatilag Judit az ő özvegye. ,,Férje, Manassé felügyelt az aratókra a mezőn és napszúrás érte. Ágynak esett és meghalt, városában, Betuniá-ban.’’ (Jud 8.2)

Anélkül, hogy elemeznénk a bibliai sorokat, megkockáztathatjuk, hogy Manassé tucatnyi többi, más helyütt történő említése sokkal pozitívabb. Az Újszövetségi Szentírásban a Jelenések Könyve Isten száznegyvennégyezer szolgáját említi, ezek közül ,,Manassé törzséből tizenkétezren (voltak.)’’ (Jel 7.6)

Az Ószövetségből Manassé származására is fény derül: ,,József két fia. A történtek után hírül vitték Józsefnek: nézd, Atyád beteg. Magával vitte két fiát Manassét és Efraimot.’’ (1Móz-Ter 48.1) A Krónikák könyve pedig feljegyzi róla: ,,Manassé tizenkét éves korában lépett a trónra és ötvenöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben.’’ (2Krón 33.1)

A labanc fotótörténettel én szembeállítanék egy saját, kuruc elméletet arról, hogy honnan kapta nevét a Wlassics házaspár műterme.

Egy romantikus regény hőse

1877-ben jelent meg Jókai Mór Egy az Isten című, az erdélyi unitáriusokról és az 1848-as szabadságharc erdélyi hadjáratairól szóló könyve. A szerző függelékként közölt jegyzetei szerint a német fordítás ,,Die nur einmal lieben’’ címmel folytatásokban is napvilágot látott egy bécsi folyóiratban, és háromszor is kiadták könyv alakban 1878 és 1889 között. Ennek a regénynek főszereplője Adorján Manassé. A szerző hosszan értekezik a magyar és a német cím fordításáról a könyv függelékében, azt viszont, hogy kiről és miről szól a mű, kitűnően jellemzi az 1901-es angol kiadás címe: ,,Ma-nassé – A romance of Transsylvania, a story of the stirring days of 1848’’. (Régebben Magyarországon gyakori volt Jókai-regényalakok nevét választani, szerénytelenül magamra, pontosabban Noémi leányomra, illetve Tímea keresztlányomra hivatkoznék.) Meggyőződésem, hogy mind Wlassicsék, mind Spolaricsék ismerték Jókainak e művét. Wlassics Károly 18 éves volt a könyv első megjelenésekor, a másik három szülő pedig az ez után következő évtizedben kezdhette ,,falni’’ a re-gényeket.

Wlassics Adorjánnak valósággal neve a sorsa, életútja, tulajdonságai Jókai Adorján Manasséjával feltűnően sok ponton találkoznak össze! A nagy mesemondó hőse is tehetséges festő, akinek foglalatosságáról szinte dicshimnuszt zengve azt írja: ,,A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt.’’ A főszereplő viszont a körülmények hatására szabályos jellemfejlődésen esik át. Bevonul katonának, és csapatával részt vesz a solferinói ütközetben, amelyben 17 000 katonája elvesztése árán III. Napóleon legyőzte a húszezer halottat hátrahagyó osztrákokat. Erről az ütközetről kapta nevét az a párizsi metróállomás, ahonnan gyalog el lehet sétálni a Musée d’ Orsay-hoz. Az öldöklés előrevetítette a hatodfél évtizeddel későbbi első világháborút, melyben Wlassics Adorján is az olasz fronton harcolt.

Jókai könyvében szerepel néhány utalás a fényképezésre is. ,,Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben, mint a camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni.’’ Másutt pedig ezt írja: ,,Abban találta gyermekes örömét, hogy a klasszikus helyekről egész emlékgyűjteményt hordott össze magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. Még akkor nem árultak úton-útfélen fényképeket.’’ Ennek divatja éppen akkor tetőzött, amikor a Wlassics házaspár sikereinek csúcsán működött Bécsben.

Újabb háború közelít

A Manassé név jól hangzott az 1920-as években azokban az osztrák filmes körökben, ahonnan számos bibliai tárgyú némafilm került ki. Az 1930-as évek eseményeinek fényében a házaspár úgy döntött, változtat: először Manassé–Ricoll, majd A. von Wlassics néven szignálták munkáikat. Az Anschluss után eladták a műtermet Josef Cebinnek. Bukarestben majd Berlinben dolgoztak. A német hangos- és színes mozifilmgyártás jelentőségében ekkor már felülmúlta Bécset, a némafilmgyártás korábbi központját.

A német fővárosban a jól hangzó Atelier WOG rövidítést használták, mely a Wlassics (Adorján) Olga (Wlassics/Spolarics) és a Geschke nevekből állt össze. Ez utóbbi társról szinte semmit sem tudni, talán egy ismeretségekkel, összeköttetésekkel, esetleg műteremmel rendelkező helyi vállalkozó lehetett. Elgondolkodtam azon, hogy nem az Olga Wlassicsból állt-e össze a betűszó, és a férj esetleg nem is utazott Berlin-be… Az 1940. június 10-i dátumú előszót tartalmazó, nagy formátumú aktfotós album, a WOG-Mappe megjelenése körüli időben viszont mégiscsak ott tartózkodott, mert találtam a hagyatékban egy Pápáról Berlinbe neki címzett levelet, mely felmenőinek születési okmány-másolatairól szól.

Egy nagy bombázás után Wlassicsék visszatértek Ausztriába, a háború vége a fővároshoz közeli Badenben érte őket. Ez az a helység, ahová az Operától megy ki a villamos.

A háború után

Wlassicsék a Magyarországon maradt rokonaikkal folyamatosan leveleztek. Reméltem, hogy a fennmaradt iratkötegről az osztrák fotótörténészek nem készíttettek nyersfordítást, és találok valami érdekeset, de keservesen csalódtam. A semmitmondó, kizárólag családi vonatkozású, Doriannak, Dodónak, illetve Olly tántinak szóló levelek tartalmi kivonata: mennyivel jobban éltek Ti ott, mint mi itt… Az 1945 utáni levelek egyetlen érdekessége a megszálló hatóságok cenzúra-jelzése, amit természetesen nem a pesti feladáskor, hanem a Badenbe történő megérkezéskor pecsételtek a küldeményre.

Egy 1945. október 7-i dátumot viselő, ismerős küllemű, német és orosz nyelvű irat azt igazolja, hogy Adorján Wlassics, mint festő és grafikus Bécs kulturális életének újjászervezésével foglalkozik. Azok, akik kétszázhatvan kilométerrel keletre éltek ez idő tájt, jól tudják, hogy mindez egészen mást jelentett, mint a leírt szavak összessége.

Koetzle feltűnő pontossággal szerkesztett lexikona nem tartalmazza Wlassics Adorján pontos halálozási dátumát, csak egy évszámot, 1947-et tüntet fel. Monika Faber sokszor hivatkozott könyvében is az áll, hogy Wlassics 1947 elején elhunyt. A WestLichtben való kutatásom megkezdésekor szinte azonnal kezembe került a gót betűkkel szedett, német nyelvű gyászjelentés, így jelen cikkben kerül először közzétételre a pontos dátum!

A szövegben Wlassics Adorján neve után foglalkozásaként festőművész áll, valamint az, hogy 53. életévében, 1946. február 4-én, hétfőn, este 7 órakor elhunyt. A badeni temetőben helyezték örök nyugalomra, 1946. február 11-én, 14.30-kor.

Az általam megvizsgált anyagok között található egy ,,Dr. Faust Foto Mappe’’ című, az 1940-es években megjelent aktalbum. Ebben az ismert és már többször említett, híres bécsi fotóműtermekből kikerült képeken kívül szerepel egy Badenben élt és alkotott amatőr fotós és festő, Hans Rothen fotója is.

Rothen a II. világháború végén, illetve az után fontos szerepet játszott a Wlassics házaspár életében. Valószínűleg ő segített Berlinből történő visszatérésük után lakást találni, valamint más, gyakorlatiasabb ügyekben. Rothen tekintélyes állású tisztviselő volt, egy 1962. december 21-én kelt, kézírásos levél pedig olyan utalást tartalmaz, ami szerint ő intézte Wlassics Adorján temetését is. Hans Rothen 1898. június 8-án született Bécsben, tehát alig három évvel volt fiatalabb az özvegynél, akit a gyászév letelte után feleségül vett. 1949 márciusában útlevelet állíttattak ki, és a pesti rokonokhoz utaztak, hogy az új férj bemutatkozzon. Spolarics Olga megtartotta első férje nevét, a hivatalos iratokban Olga Wlassics Rothenként sze-repel.

1948-ban Bécsben, az An der Hülben 4. szám alatt fotóműtermet nyitott, képeit Olga Wlassics néven szignálta. Az 1950-es években, akárcsak első és második férje, a fényképezés mellett festészettel is foglalkozott. Az Österreichisches Künstlerbund 1957. november 22-én megnyílt kiállításán hét festménnyel szerepelt, ebből egyet megvásároltak. 1958 májusában az Arbeitsgemeindschaft Österreichisches Maler kiállításán is eladott egy festményt, s ugyanabban az évben az őszi tárlaton is kiállított egy virágcsendéletet. 1969. szeptember 2-án hunyt el Bécsben – az Atelier Manassé történetének alkotó fejezetei lezárultak.

A hagyatékról

Mivel nem tudhatom, hogy tanulmányozhatja-e még egyszer magyar fotótörténész a még kiépítés alatt álló bécsi magángyűjteményt, összefoglalom, hogy miből áll Olga Wlassics anyaga. A gyűjtemény jelenlegi kezelője, Ulla-Fischer Westhauser, az Európai Fotótörténeti Társaság tagja, három csoportba rendezte a hagyatékot: iratok (nyomtatványok), negatívok, papírképek. Az iratanyag tartalmát belefoglaltam cikkem szövegébe. A papírképeket a rajtuk található eredeti archív sorszám alapján a fotómuzeológus sorba rakta, és tíz nagyobb valamint húsz kisebb csoportot képezett. A családi képek az iratanyagban maradtak. A nyomtatványok közül a már említett, az Oswald Arnold Verlag által kiadott ,,Wog Mappe I, Der Akt – eine Sinfonie in Licht und Schatten’’ a legterjedelmesebb, míg a ,,10 Stars, Serie 1, Photo Manassé’’ című leporelló a legkisebb.

A negatívok túlnyomó többsége 13x18 centiméteres síkfilm. Ezek alapján értékelhető készítőjük munkamódszere. Gyakran retusált, ezt Monika Faber külön könyvben elemezte. Viszonylag egyszerű világítást alkalmazott, a túl sötét árnyékokat időnként neucoccinnal fedte. A negatívok az eredeti, sorszámozott borítékban találhatók, az archiválás időrendi sorrendben történt. Minden személy külön borítékot kapott, ebben gyűjtötte össze a különböző időpontban készült felvételeket. Előfordult, hogy egy leányt fiatal korában egyedül, majd később már a férjével együtt fényképezett le. Sok elegáns, csinos, fiatal vagy már középkorú bécsi leány, illetve aszszony lehetett kíváncsi magára, mert Wlassics Olga rengeteg ,,privát’’ jelzésű aktot fényképezett. Voltak visszatérő modelljei is, akikről nyilvánosságra hozható képeket készített, legnagyobbrészt Manassé-stílusban.

Nem tudhatjuk, hogy első férjével hogyan dolgoztak együtt, melyikük állította be a modellt, melyikük a gépet és ki exponált, mindenesetre az 1940-es évek végére Wlassics Olga az egyébként nem könnyű nagyfilmes technikát is biztosan uralta. A cikk illusztrációi közül a mozdulat-montázs két 13x18 centiméteres síkfilm összeillesztésével készült Schwartz Alexandráról 1951-ben. Grete Helmreichet tartja kezében – egy szobrász(?). Az ördögálarc mögött Amertorfer kisasszony látható. Egyéb anyagok: görögországi tájképek, gyermekszínházi riport, Franz Arlt ruha-nagykereskedő részére készített divatfotók, tárgyfotók babákról, autók, szobabelsők.

Az iratok között található levelek kizárólag személyes jellegűek, szakmainak nevezhető ezek között nincs, úgy tűnik, a magyarországi fotósokkal nem építettek ki kapcsolatokat. Talán a nemzeti karakter lehet az oka, hogy a koponya-montázs Aszmann Ferenc és Bárány Nándor hasonló munkái mellé sorolható?

Fejér Zoltán