ALBERIK TEREMTÉSE

Rendkívüli személyiséggel gyarapodott a magyar fotográfia története. Az 1950-es évek eredeti képi törekvéseinek újraírásakor rövid, de önálló fejezetet érdemel majd Vass Sándor Alberik. Róla eddig még a fotótörténetben jártasak sem igen tudhattak. Neve s képei talán most válnak ismertté, hogy Korzenszky Richárd gondozásában, a Tihanyi Bencés Apátság kiadásában megjelent a Bevégeztetett című könyv.

Szerény kiállítású kötet, alig közöl adatot a képekről s a fotók készítőjéről, mégis: az oldalakat lapozva egyes képeknél meg-megakad, hosszan elidőz az értő szem, olyan értékeket fedezve föl, melyek különösen tiszták, erősek, merészek a maguk korában.

Dr. Vass Sándor Alberik (1911–1992) a Kőszeg melletti Bükön született. Bencés szerzetes lett, teológiai doktor, 1936-ban szentelték pappá. 1937 és 1962 között Tihanyban tevékenykedett lelkipásztorként, majd Búcsúszentlászlón, Pápán, Balatongyörökön szolgált. Amatőr fotográfus volt, mint a bencések közül számosan; szenvedélyes képkészítő időszaka tihanyi működéséhez köthető.

A Bevégeztetett című kötet a teljes ismert, ezres nagyságrendű fotóhagyatékból válogat. A szerkesztő rövid, lírai bevezetője után nagyjából száz, vegyes témájú fekete-fehér felvétel következik; majd még 28, egy zárt ciklus, a tihanyi kálvária ,,kálváriája’’, 1960-as lerombolása, Alberik atya drámai naplórészleteivel kísérve.

A könyvben a reprodukciók meglehetősen szürkék, ,,döglöttek’’ – ahogy Alberik vintage kópiái közül is sok viseli a házilagos előállítás jegyeit. A hagyatékban található azonban pár tucat káprázatos nagyítás, arra utalva, milyen értékeket hordozhatnak negatívjai. Nem egy esetben – legutóbb Tibolddaróc zseniális krónikása, Soltész István képei kapcsán – vált egyértelművé, a ,,vintage kultusza’’ fontos, ugyanakkor parciális gyakorlat a fotó értékeinek kutatása során. Soltész esetében fia nagyításai révén fénylettek fel az eredeti negatívról készült nagyítások: képileg gazdaggá, izgalmassá, teljessé váltak. Csak sejthető, hogy Alberik képeiről a publikálás révén nem tudtunk meg még mindent.

Ám nem csak a kópiák és a nyomtatás minősége okán van ez így. Alberik atyát, a fotográfust még ,,meg kell csinálni’’. A fotótörténetet tanulmányozva tapasztalhatjuk, annak kánonja még esetlegesebb, még esendőbb, mint más művészeti ágaké. Egy-két jó fotót szinte bárki készíthet, Hórusz szelleme köztünk jár. A fotótörténetbe az arra érdemeseknek betagozódni tipikusan sok évi aktív jelenléttel, albumokkal, kiállítási gyakorlatokkal, sajtómegjelenésekkel, kurátorkapcsolatokkal lehet; ritkábban azonban Atget vagy Lartigue módján is, akik már (lényegében) lezárt életművel, egy-egy rácsodálkozó tekintet révén kerültek be a történetbe. A bekerüléshez zsenialitásukon túl szükség volt Abbott vagy Szarkowski érzékenységére, s még valamire: a megfelelő ,,belépési pontra’’. Atget képei a szürrealista fotólátást, Lartigue-é a privát zsenialitást tették elképzeltből valóságossá. Fényképeinek kvalitásain túl Alberik atya számára is kínálkozik – épp most! – egy ilyen belépési pont: amikor arról beszélünk, lehetett-e szellemileg érintetlennek, korlátozatlannak, s ugyanakkor alkotónak maradni a Rákosi-érában, s a Kádár-kor sötétebb idején.

Így különösen fájdalmas, hogy Alberik ,,megcsinálása’’ e könyvvel nem igazán történt meg. A kötet adatolása kínosan hiányos. A szűkszavú életrajz alapján csak sejtéseink lehetnek az életútról, s még sejtéseink sem az életműről, a képek menynyiségéről, műfaji arányairól, állapotáról, őrzési helyéről, közelítőleges datálásáról. A könyvből nem tudhatjuk meg például azt a különös történetet, hogy Alberik hihetetlenül következetesen, szinte négyzetcentiről négyzetcentire kívül-belül végigfotózta a tihanyi templomot, kópiák százait nagyította le ,,a helyről’’. Így nem is érthetjük, csupán – tévesen – hangulatképként kezeljük az albumba bekerült ilyesfajta felvételeket.

A tihanyi domb, s rajta a templom a maga jellegzetes sziluettjével különösen fontos ebben az életműben. A kötetben szereplő fotók közel harmadán bukkan föl ez a karakteres látványképlet, hol főszereplőként, hol a táj elemeként, hol a kép értelmezőjeként – mindenképp olyan tengelyként tehát, amely megjelöli ennek a gondolkodásmódnak egy kitüntetett pontját.

Túl az adatolás hiányain és az eszmei összefüggések mellőzésén, mi is értendő azon, hogy Alberik ,,megcsinálása’’ elmaradt? A hagyatékban – mint a legtöbb hagyatékban – akadnak kevésbé jelentős képek: bőbeszédű zsánerek, leíró jellegű tájképek, architekturális részletek. Az életmű java ugyanakkor autonóm formateremtőként, elmélyült képi gondolkodóként mutatja be Vass Alberiket. A ,,megcsinálásnak’’ az lehetett volna az első lépése, mint minden életmű esetén: kiemelni azon műveket, amelyeket mindenekelőtt az invenció jellemez. A többi képnek, a krónikás dokumentumoknak, a személyes jellegű vagy esztétizáló ,,blickeknek’’ a maguk kontextusában megvan a maguk szerepe, s a habitust is jól jellemzik, de ,,életmű’’ belőlük nem teremthető.

Vegyük mondjuk a tihanyi kálvária fotóit. A korai Kádár-korra jellemző epizód ez: 1960 tavaszán előbb mondvacsinált indokokkal, végül a rombolás értelmetlen barbarizmusával letarolták az ún. Károly király kálváriát, ezt a látványosan hitszervező, ugyanakkor plasztikailag is értékes szoboregyüttest. Alberik atya tehetetlenségre kényszerítve és megrendülten követi az eseményeket lélekben, írásban és képben. A fotókon a drámát a legközvetlenebb eszközökkel próbálja elmondani – a félelem szituációjában másra amúgy sem lehetett esélye –: ellenpontozva komponálja egybe a táj békéjét és az emberkéz rombolását; a keresztről letépett Krisztust pedig merev bronz helyett megkínzott élőlényként jeleníti meg. Mindezzel együtt ezen sorozata nem egyéb: kimondás és hitvallás. Képi értékei szerények. Milyen szerencsés lett volna ezt a pár képet és a naplórészletet önállóan kiadni, hitbuzgalmi könyvecskeként. Vagy tisztességesen megkutatva a témát, a szükséges történeti kiegészítésekkel. De semmiképp nem, mint itt, a képek miatt.

Ugyancsak más típusú publikálás lett volna javallott az apróbb esztétizáló észrevételek számára: ezek a képek az idő távolodtával nyilván egyre hangulatosabbakká válnak – például ,,Tihany anno’’ képeslapokként.

Az immáron leszűkített képanyagról érdemes igazán beszélni. Nád között vitorlásra látunk rá. Banális, sőt giccses beállítás ígérkezik. De nem Alberiknél. Amikor ilyen intim közelségbe kerül témájával, kibontakozik képteremtő ereje. A témát lecsupaszítja puszta szerkezetté, a tónusokat – ahol kell – redukálja, a nádból rajzolat, a vízből felület lesz. Isteni geometria.

A templom vagy a kolostor egy belső lépcsője esti fényben. Alberiknél: a kép kis felületére vetül fény – megkopott és semmibe vesző lépcsőfokok, elmúlás-metafora.

A balatoni jégen a tihanyi domb előtt korcsolyázók csoportja. Alberiknél: az elmosódott figurák csipkemintája között rajzolódik ki a templom: ami esendő és ami örök.

Olyasmit tudnak tehát Vass Alberik jó képei, amit a fotó csak erőlködve és ritkán: szigorúan a látványhoz kötődnek, és átszellemülten a képen túlra fókuszálnak. A teremtés logikájával képeznek.

Hatalmas képi ereje van ennek a néhány fotónak. Személyes példával tudom jól megvilágítani. 2006 márciusában Bogdán Melinda kollégámmal rendeztük a Regula oculorum (Fotográfiák bencés szerzetesek hagyatékából) kiállítást a Pannonhalmi Főapátságban. A százezres fotótárból vagy félezer képet válogattunk össze, nem tematikus blokkokba, hanem a képi transzcendencia létét és modusait keresve. Természetes volt számunkra, hogy Alberik képeinek falon van a helyük. Mégsem szerepeltek a kiállításon a fotói. Egyszerűen túl jók voltak. Úgy értem: bármelyik képcsoportba, bármelyik falra tettük is Alberik egy-egy képét, az ,,szétverte’’ a látványegyüttest: túl monumentálisnak bizonyult, másféle léptékkel és térszervező erővel bírt, mint Palatin Gergely, Gál Geláz vagy az anonimok halk szavú képei.

Nagyszerű tehát, hogy a Bevégeztetett kiadásával fotótörténetünk ilyen személyiséggel gazdagodott, mint Vass Sándor Alberik. És sajnálatos, hogy hozzáértő szakkiadók híján a mostanában közreadott sok-sok fotós érték többsége elsikkad, mint – feltehetőleg – Vass Sándor Alberik életműve is.

Bán András