KÖNYVESPOLC

Hámori Gábor: Pécs madártávlatból

197 oldal 162 színes képpel, 25x23,5 cm.

Alexandra kiadó, ISBN 963 369 564 3

Örömmel vettem kézbe Hámori Gábornak, Pécs jeles fotográfusának, fotóklubja elnökének albumát, és ez az öröm el is tartott addig, amíg csak a képekre pillantottam, felületesen. Hamar kitisztult aztán a látásom, az örömöm pedig elszállt, mert a születésük pillanatában még bizonyára kiváló képek először is elszenvedték a digitális képfeldolgozásban való eszetlen tobzódást, a színek ,,feljavítását’’. Vannak dolgok, amiket akkor sem kell csinálni, ha a lehetőség megvan rá, mondjuk nem mindig isszuk meg egyszerre az egész üveg pálinkát, csak bekapunk egy felest, és a Photoshop csúszkáján is elég négy millimétert mozdítani, a lehetséges négy centiméter helyett. Így az eredmény olyan lett, mint a sötétben világító Kivi szörp, vagy mikor a cukrász beleejti a marcipánba az egész doboz ételfestéket. De ez még csak a képek megbecstelenítésének kezdete. Jött azután a ,,grafikai’’ tervezés, amitől a könyvet lapozgató szomorúsága felháborodásba csap át. Micsoda pöffeszkedő és otromba magatartás az, amikor a grafikai ,,ötlet’’ gátlás nélkül dagonyázik a képekben, ahelyett, hogy szolgálná azokat? Fekete csíkok ízléstelenkednek, mászkálnak a fotókon, bennük a negatívba forgatott képalá-(bele)írásokkal. Itt már nem egyetlen hajszál pottyan a húslevesbe, hanem az egész paróka. Nesze neked, fotográfia.

Fényképek 1956 (szerkesztette: Müller Rolf, Sümegi György)

150 oldal 119 fekete-fehér képpel, 21,5x21,5 cm.

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ISBN 963 229 860 8

Ötvenhat érdekes is meg divatos is, bár minél divatosabb, annál kevésbé érdekes. Húsz éve még úgy kapdostuk el a gimnazistákat, ki ne szökjenek felpofoztatni magukat a Bem-szoborhoz, és összenéztünk, ha jött az 56-os villamos; egy mostani (immár hivatalos, sőt kötelező) ünnepség pedig alig különbözik a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra való egykori megemlékezésektől. Ugyanúgy kopognak a frázisok, ugyanúgy csurog a lakk, ugyanúgy feszeng a hallgató, és ez ugyanúgy nem érdekli az előadót.

A képeket viszont nem teszi hamissá az igazi és még igazibb (sőt, az akkor még nem is élt) forradalmárok lihegése és az a kényszer, hogy az idei szöveg mindenképpen haladja meg az előző évi szöveget. A képek szerencsére többértelműek, alapot adnak a tézisre és az antitézisre is, láthatom a flaszteren ugyanazt a fekete kupacot rohadt ruszkinak és szerencsétlen besorozott orosz kiskatonának, vagy egyszerűen szénné égett holttestnek, és a pépéessel hadonászó tizenéves is lehet ízlés és meggyőződés szerint hős szabadságharcos, vagy csupán balhét kereső (és vesztére esetleg golyót vagy utóbb kötelet találó) kamasz. Ezen a többértelműségen, ami számomra leginkább jellemezte-jellemzi ötvenhatot, és amit a kötet képei oly plasztikusan bemutatnak, egyedül a képaláírások rontanak időnként. Mint a volt Magyar Néphadsereg Harcászati szabályzatában a ,,Hajrá, esetleg hurrá’’-t, így kellene írni, hogy ,,Népítélet, esetleg lincselés a Lenin körút és az Aradi utca sarkán október 31-én.’’

Dahmane: Erotic Sessions

200 oldal 254 fekete-fehér képpel, 22x27 cm.

Edition Skylight, ISBN 3-03766-491-6

Az arab-francia Dahmane képeivel sok éve, a francia Photo-ban találkoztam először, amikor az a lap még sokkal inkább kemény riportokat, mintsem bugyi nélküli lányok fotóit közölte. Persze Dahmane kivétel volt, ő mindenüket megmutogató szép lányokat fotózott már akkor is. Volt a dologban annyi csavarás, hogy a fényképezkedések nyilvános helyeken történtek, járókelők, turisták között, mégis intimen és a legkevésbé sem közönséges módon. A dologból azóta persze divat lett (Flash in Public), önfeledt közönségességgel gyártják a nyilvános meztelenkedés képeit, Dahmane viszont más. Láttam pornószínészekről és -színésznőkről készített albumait is, mi tagadás, nem a Háború és békét olvasták fel egymásnak, mégsem obszcén felvételek voltak. Ez az album a fotográfus ,,szolidabb’’ képeit mutatja, ha ennek a besorolásnak van bármi értelme (nincsen), és számomra üdítő színfolt abban a reménytelenül devalválódó dömpingben, ami az aktfotográfiának a könyvkiadásban való megjelenését jellemzi.

David LaChapelle: LACHAPELLE LAND

152 oldal 137 színes képpel, 28,5x36 cm.

Channel Photographics in assotiations with Callaway, ISBN 0-9766708-0-1

David LaChapelle 1969-ben született Connecticutban. Művészeti tanulmányai végeztével New Yorkba költözött, ahol nem kisebb mentorra talált, mint Andy Warholra. Fotográfiai munkásságában nem sokat törődik a ,,valósággal’’ – az általa teremtett világ, melynek morzsáit Disneylandtől Gilbert and George-on át számtalan helyen felfedezhetjük, kerek egésszé áll össze. Talán koromnál fogva, én úgy élvezem LaChapelle képeit, hogy az általa teremtett világban inkább turistaként mozgok, de a virtuális valóságban (rosszabb esetben kereskedelmi rádiókon és televíziókon, tehát a büszke hülyeségben, bocs) felnőtt ifjak számára ez a világ a megvalósult nirvána. Középiskolás művésznövendékeknek, akik egyébként három perc alatt voltak képesek egy vaskos André Kertész-albumot leküzdeni, megmutattam LaChapelle egyik könyvét. Szülők jöttek be az iskolába, és szerették volna látni az albumot, mert el sem tudták képzelni, mi válthatta ki gyerekükből a még otthon is napokig áradó lelkesedést.

African American Verna-cular Photography – Válogatás a Daniel Cowin-gyűjteményből

120 oldal 70 színes felvétellel, 22,3x25,4 cm.

Steidl, ISBN 3-86521-225-5

A kötet (és az ICP-ben 2005 végén nyílt kiállítás) alapjául mintegy 1600 darab, 1860 és 1960 között készült felvétel – képeslapok, sztereofelvételek, vizitkártyák, tintípiák, albumin és zselatinos ezüst kópiák szolgáltak. A gyűjtemény, melyet 1990-ben Cowin az ICP-nek adott, érdekes betekintést ad az afro-amerikaiak (abban az időben inkább niggernek hívták őket az emberi jogok bajnokai) életének abba a száz évébe. A ,,mintavétel’’ változatos, műtermi képek és ellesett pillanatok, fiatalok és öregek, jómódúak, de inkább még szegényebbek, ünnepeltek és hétköznapiak, és mindehhez a környezet, ami nemcsak afroamerikai volta miatt érdekes, hanem egyszerűen amerikai volta miatt is. Feltűnő, hogy a képeken semmi nem látszik abból, ahogyan manapság amerikai filmekben az egyszerű fekát ábrázolják, a fotókon az emberek valamennyien méltóságteljesek, láthatóan nem hullámoznak egyik lábukról a másikra, miközben nem hadonásznak a két kezükkel, nincsen keresztbe fordított bézbólsapkájuk, és nem affektálnak hangosan valami rap-nótát. Ebben a tekintetben tehát elég sokat romlott a helyzet. Ha az azóta volt (van) fekete külügyminisztert vagy vezérkari főnököt nézzük, akkor meg sokat javult.

Picturing Eden (Szerkesztette Deborah Klochko)

192 oldal 160 színes képpel, 22,2x27,9 cm.

Steidl & Partners, ISBN 3-86521-207-7

Harminchét fotográfus szerepel ebben a kötetben, de szerepelhetne tízezer, vagy akár millió is, hiszen mindannyiunknak megvannak azok a képei, amelyek lelepleznek valamit elvágyódásunkból, vagy legalábbis amiket nézve egy szerkesztőnek ez az érzése támadhat. A szerkesztés nem is elhanyagolható, hiszen a fotósok képei itt csak egy-egy követ, téglát adnak a válogatást végző hölgy privát édenének felépítéséhez. Vannak lírai, szép, izgalmas, közömbös és kifejezetten pszichológusért kiáltó összetevői is ennek a Paradicsomnak, és azt sem állítom, hogy valami fene nagy koherencia lenne az egyes képek között, de a végeredmény mégis érdekes ,,tematikus’’ válogatás a kortárs fotográfiának (a szerkesztő által favorizált) képviselőitől. Az ilyen albumok nem mellékesen arra jók, hogy egy-egy névre felfigyelve aztán tovább nyomuljon az ember, és próbáljon azokhoz közelebb kerülni, egyéni köteteket, kiállításokat felkutatni. A dolog nem mentes a rizikótól, vannak nagy csalódások, de vannak olyan revelációk is, ami után a megelőző állapotot már elképzelni sem tudjuk.

Jerry Spagnoli: Daguerreotypes

116 oldal 112 színes képpel, 29x29 cm.

Steidl, ISBN 3-86521-200-X

Jerry Spagnolit a világ egyik legelső dagerrotipistájaként tartják számon, de itt nem időbeni elsőségre kell gondolni: az album képei 1995 és 2004 között készültek. Hogy divatja, sőt időszerűsége, aktualitása van a régi fotográfiai technikáknak, azt jól tudjuk, de a vállalkozó kedv általában a kézzel öntött zselatinos ezüst emulziónál, a cianotípiánál és annak rokonainál, esetleg a sópapírnál megáll. Nagyobb falat az albumin, a platinotípia pedig gyakran svindli, mert készen vásárolható a mai, gyári előállítású nyersanyag is. Azt már nem is kellene említenem, hogy találkoztam olyan platinotí-piával, ami ráadásul úgy készült, hogy az 1:1 méretű kontaktolandó film be-szkennelt kisfilmről tintasugaras nyomtatóval átlátszó fóliára készült print volt.

A dagerrotípia mindenesetre más műfaj, a fotográfia kialakulásának, feltalálásának időskáláját nézve is, és egyediségét, eredetiségét tekintve is arisztokratikus. A dagerrotípiának a modern művészetbe oltása feltétlenül érdekes ötlet. Nem mellékes annak hangsúlyozása sem, hogy az archaikus technika e helyütt modern fotográfiai felfogással párosul, és itt nem elsősorban a tájképeken, városképeken fellelhető modern képelemek, mint autók, épületek, vagy éppen a WTC romjainak hangsúlyozására gondolok, hanem a közeli testrészleteket ábrázoló képekre, amik igen szépek, artisztikusak, egyáltalán nem tűnnek idegennek az alkalmazott technikától, ugyanakkor teljességgel távol állnak az ,,eredeti’’ dagerrotípiák korának képi felfogásától.

Hans van der Meer: European Fields – The Landscape of Lower League Football

176 oldal 87 színes képpel, 21x29,7 cm.

SteidlMACK, ISBN 3-86521-238-7

Nem utolsó ötlet európai városok alsóbb ligákba tartozó (jó, azért talán nem Blasz III) focicsapatairól képeket, sőt fotóalbumot csinálni. Pláne, hogy szó sincsen hagyományos értelemben vett sportfotóról, itt jó nagy totálokat látunk, a képeken rajta legalább a fél pálya és szinte az összes játékos, persze éppen ,,akció’’ közben, mintha az öszszes figura beállított lenne, pedig nem az. És a focipálya (mint nálunk falun, általában az utolsó ház után) hátterében a táj végtelenje, vagy ha onnan nézzük, akkor háttérben maga a település. Az egész mintha egy nagy képeslapgyűjtemény lenne, nem is lehet betelni vele, annyira jópofa, elöl a mindenütt egyformán igyekvő, pondró méretű focistákkal (a cél halál, az élet küzdelem…), és hátul magával az európai sokszínűséggel, mezőkkel, hegyekkel, fákkal, házakkal, mindennel. Ez az egész így többet mond a sportról, fociról és az emberről, mint a legutóbbi futballvébé az egész cirkusszal, biznisszel és lihegéssel együtt.

Tímár Péter