FÉNYKÉPEK A MÚLTBÓL 1. RÉSZ

A váltás igazán stílszerűnek mondható. Új évezred, új technika. A világon mindenütt (nálunk is) a fotó számos területén az ezredfordulóra tehető a nagy szakmai és kulturális paradigmaváltás, a digitális képkészítésre és felhasználásra való áttérés. Rohamosan fogy, s hamarosan szinte teljességgel eltűnik a hagyományos, kézbe fogható fénykép. Művészek és műkedvelők eszköze marad, ha megmarad egyáltalán. Sok más mellett ebből az is következik, hogy a világon eddig készített fénykép, negatív és dia, bár hallatlanul nagy mennyiséget jelent, elvileg véges halmazzá vált. Afféle fotográfiai kincsestár, amelyik nagyon sok mindent mutathat, ha avatott szem pillant bele. Érdemesnek látszik valamiféle leltárt készíteni: milyen fényképi hagyatékot kaptunk őseinktől, mi az, amit éppen most kellene átvennünk, és tovább hagyományoznunk utódainkra? Hány, milyen, milyen állapotú képünk van az ,,ortodox’’ technikák korszakából? Ismerjük-e egyáltalán ezt a hatalmas vizuális univerzumot, kiválogattuk-e belőle az értéket? S miközben az úgymond régi fényképek nyomába eredünk, kénytelenségből az újjal is foglalkoznunk kell. Hiszen újabb kérdések sorába ütközünk: a digitális kép ugyanolyan lenyomata-e a korának, mint a hagyományos; mit kezdünk vele, hogyan gyűjtjük, tároljuk, dolgozzuk fel? A digitális információáramlás megkönnyíti, vagy éppen ellenkezőleg, megnehezíti a régi és újabb technikával készült képek megőrzését és megismerését?

Nem törekedhettünk a teljességre, a megismerni kívánt anyag mennyisége grandiózus, s igazából csak sejtéseink vannak arról, hogy valójában mekkora is. A nagyvilágra éppen csak kipillantani volt módunk, a hazai helyzetet igyekeztünk alaposabban föltárni. Elsősorban a köz- és magángyűjteményekben, a médiában, a tudományos intézményekben, ügynökségeknél fellelhető képkollekciók sorsát próbáltuk követni, s pillanatnyi helyzetüket rögzíteni.

A kultúra költsége mint kidobott pénz

A legtöbb múzeumban és gyűjteményben a fénykép köztes állapotban van, ahogy az egyik múzeum munkatársa fogalmazott: most zajlik a fénykép polgáriasodása. Azzal szerencsére már viszonylag ritkán szembesülhet az érdeklődő, hogy a fotóarchívumoknak semmiféle, a szűken vett szakmai dokumentáción túlmutató értéket ne tulajdonítsanak. Valamelyest szinte mindenütt érvényesülnek a fotótörténeti szempontok is. Régi fényképet laza csuklómozdulattal ma már ritkábban és nehezebben dobnak ki, mint akár a rendszerváltozás környékén, amikor szemrebbenés nélkül vasvillára hánytak jelentős archívumokat. Az is igaz, amit a minisztérium munkatársa a Fotóművészetnek állított: a gyűjtemények kezelői nagyjából tisztában vannak azzal, mit kellene tenniük a birtokukban lévő fényképekkel, hogy azok ne pusztuljanak tovább, a kutatói és érdeklődő közönség számára hozzáférhetők legyenek. Ám az, hogy akarják-e, és képesek-e megtenni a szükséges lépéseket, sok mindenen múlik.

A múzeumok és gyűjtemények ügyének nem túlzottan kedvező művelődéspolitikai miliő nem segít. Beszédes gesztusa volt a parlamentbe jutásért legutóbb versengő politikai csoportosulásoknak, hogy a kultúra ügyét önmagában egyikük sem tartotta fontosnak. A kultúra a politikusoknak nem fontos téma. A különféle politikusi, kultúrpolitikusi megnyilatkozásokból az hámozható ki, hogy a kultúra általában csak viszi a pénzt, s nehezen ellenőrizhető, mire is megy el a támogatás. Ezzel szemben valamiféle technokrata szemléletnek kellene érvényesülnie. Projekteket, népszerű látványos programokat, fesztiválokat, sztárokat kellene produkálniuk a kultúra munkásainak. Ezt a leckét a jelenlegi intézményhálózat nemcsak azért nem képes megoldani, mert sok részében tényleg elavult, megkövesedett, ésszerűtlen, hanem elsősorban azért, mert a nemzeti kultúra ápolása, fejlesztése és terjesztése akkor is viszonylag sok pénzbe kerül, ha jól és korszerűen csinálják. Nagyon úgy látszik, hogy a magyar kulturális kormányzat a még több projekt felé szeretne lépni, s a – nálunk nagyon gyéren jelentkező – mecénásokra tolni a fenntartási költségek egy részét. Márpedig új polcrendszert, korszerű szkennert és plusz egy fő archívost felavatni, annak médianyilvánosságot szervezni: lehetetlennek látszó produkció. Számos intézmény mégis, mondhatni, nyakra-főre képes látványos tűzijáték-programokat készíteni, csak a háttérmunkára, felújításra, folyamatos, hétköznapi, szürke, de ugyanakkor hasznos üzemmódra nem telik neki. Ráadásul a kulturális intézmények vezetőinek újdonságként ajánlani azt, hogy projekteket gondoljanak ki, és pályázzanak a megvalósításukra, több mint provokáció, hiszen a magyar értelmiség energiáinak egyre nagyobb része a pályázatok kitalálására és megírására fecsérelődik el. Ebben a helyzetben a gyűjtemény, archívum, múzeum, a dokumentáció területe, vagyis a fényképek (legnagyobb részének) létezési tere, mondjuk, a kultúra amúgy is mostohán kezelt területén belül a musicalszínházzal vagy a filmmel szemben még inkább hátrányos helyzetben van. A fő kérdés tehát mégiscsak az, hogy a kultúrának adott támogatást kidobott pénznek, vagy a legjobb befektetésnek tartjuk-e. A választ az illetékesek még nem fogalmazták meg egyértelműen.

A tétova, pénzhiányos intézményhálózat irányítói próbálnak alkalmazkodni az új körülményekhez, s mivel a jövő képlékenynek látszik, ,,kidobni’’ egye-lőre nem akarnak egyetlen területet sem az intézményükből. Viszont a kelleténél kisebb forrás elosztását már komolyan befolyásolja, hogy egy-egy intézeten, múzeumon, vállalkozáson belül a különféle szakmai területeknek milyen az érdekérvényesítő képességük, s milyen a munkatársak s különösen a vezetők személyes érdeklődése. Ahol tehát akad olyan ember, aki szereti a fotót, s tud vele valamilyen látványosságot produkálni, ott jobb a fényképgyűjtemények helyzete, ahol nem így áll a helyzet, ott rosszabb. Szinte ugyanez igaz a sajtó területén is. Arról pedig csak nyomokban vannak információink, hogy a mennyiség szempontjából nem elhanyagolható tudományos intézeti vagy (egykori) nagyvállalati fényképgyűjteményeknek mi lett a sorsuk. Ahogyan – az egyetlen Hórusz kivételével – a magángyűjtemények kincseiről is inkább csak legendák keringenek.

Összességben az tapasztalható, hogy a hazai fotókincs őrzése, mentése, feltárása az esetek többségében egyáltalán nem szisztematikusan s korántsem a birtokolt anyag önértéke szerint folyik. Személyes érdeklődésen, sikeres pályázaton vagy ezek hiányán múlhat pótolhatatlanul fontos fotótörténeti, történeti kollekciók további sorsa. Még arról sincsen viszonylag pontos információnk, hogy mi is az az érték, amit birtoklunk akárcsak az ismertebb gyűjteményekben, archívumokban. Nem túlzás azt állítani, hogy a közeljövőben bizonyosan elvesznek és tönkremennek olyan pótolhatatlan fotók, amelyek ma még talán megmenthetők volnának. Úgy látszik, arra sem vagyunk képesek – egységes kataszter hiányában –, hogy stratégiát dolgozzunk ki valamiféle jövőbeli, egységes magyar digitális archívumra. Van olyan szakmabeli, például Sándor Tibor, a Budapest gyűjtemény vezetője, aki szerint a fotómuzeológusok irtóznak a kollekcióik nagyipari feldolgozásától, digitalizálásától. Elegánsabbnak tartják egy-egy saját monográfia, album elkészítését. Úgy vannak vele, ha ennyit dolgoztak évtizedeken át, akkor most – amikor a fotótörténeti kutatás és publikáció viszonylag kedvezőbb helyzetben van, mint, mondjuk, negyedszázada, ők szeretnék learatni a gyümölcsöket. Ha lenne is a digitalizációra elég pénz rövid időn belül, a döntési pozícióban lévők számára ez nem túl vonzó tevékenység. ,,Szerencsére’’, pénz nincs. Egyelőre, legalábbis.

Még a fotó szempontjából igényesen működő intézményekben sem folyik szisztematikus fotótörténeti kutatómunka, gyűjtemény-feltárás, digitalizálás, hiszen erre a korábban már vázolt művelődéspolitikai szemlélet miatt szinte lehetetlen támogatást elnyerni. Az interneten böngészve az derül ki, hogy a fotográfiai kincsek a gazdagabb országokban is nagyon esetlegesen vannak feldolgozva és digitalizálva. Részben a magán támogatók pénze és érdeke, magánemberek passziója és a mindenütt hódító projekt-módszerek miatt. Amit valahogyan el lehet ,,adni’’, tudományosan vagy médiaeseményként, az megmenekül, feltárható. A többi, jó esetben, vár a sorára. A nehezebb helyzetben lévő országokban pedig pusztul.

Kétszáz évnyi munka – a Magyar Fotográfiai Múzeum (MFM)

Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója szerint pár évtizeden belül nem lesz már közöttünk az a generáció, amelyiknek az életműve a hagyományos fotóeljárásokkal készült, amelyik csak filmre dolgozott. Tíz-húsz év múlva jelentősen csökkenni fog a múzeumba beáramló negatívok és pozitív kópiák száma is. ,,A számítógépes fájl nem műtárgy, azzal nem tudok mit kezdeni. Hiszen a múzeumban műtárgyakat kellene elhelyezni. Feltehetjük a szerverre, s így a honlapjaink kínálata bővül, de kizárólag információs célból. Azt szeretném, ha a fotósok – digitális technika ide vagy oda – a fájlból kinyomtatnának egy printet, s azt valahogyan hitelesítenék. Akkor azt a nyomatot szívesen befogadjuk. Arra kapacitásunk sincsen, hogy digitális állományokat tároljunk. A saját gyűjteményünkből digitalizált képeket tároljuk, arra igyekszünk kapacitást találni’’ – mondja Baki Péter.

A saját gyűjtemény is nagy tárhelyet igényel, már a 123–124. DVD-nél tartanak. Azokat is folyamatosan át kell írni, ami újabb idő és pénz. Az adattárolás ügye nem megoldott, hiszen DVD esetében öt évet prognosztizálnak élettartamként, profi szinten, mágnesszalagokon harminc évig is kibírják talán az adatok, de a MFM-nak nincsen lehetősége olyan drága hordozót használni. A negatívok, ha nem gombásodnak, akkor nemigen pusztulnak el savmentes papírban, ez azért megnyugtató.

A digitális rejt bizonyos veszélyeket magában, akár a legszemélyesebb emlékek szintjén is, állítja az igazgató. ,,Vegyük csak a családi fotóalbumokat. Nekem vannak fotóim már a dédszüleimről is, s a többiekről meg saját magamról kisebb koromból. Ha én csakis digitálisra fényképeznék, akkor mi maradna az én unokámnak? Ez a családregény vége, hogy Nádas Pétert idézzük’’ – állítja Baki.

A filmnegatívra készült kulturális örökséggel is sok a gond. A fotóművészek közül is sokan nem megfelelően kezelik a saját életművüket. Nem válogatnak belőle, némelyek nem is tudnak válogatni. Gyakran fordul elő, hogy egy-egy hagyatékban minden, de minden megvan, a legrosszabbtól a legjobb felvételig. A festők esetében egyáltalán nem így van, a legjobbak szinte havonta szortírozzák a műveiket. A fotósok nem nagyítanak ugyan le mindent, de a negatívon ott van az összes exponálás. Ha aztán az életmű bekerül egy-egy gyűjteménybe, és nincsen kiválogatva, akkor valakinek pótolnia kellene a mulasztást, de az már nagyon nehéz ügy. Ki teheti meg? Milyen szemmel, milyen szempontok szerint?

Számos esetben előfordul, hogy ugyanannak a fotónak két-három különféle címe is van, a datálás is problémás. Az igazgató mond is egy példát rá: ,,Nemrégen írni akartam egy nagyon tehetséges és intelligens fotóriporter kiállításáról, s el is kértem az egyik képét. A digitalizált képnek más volt a neve, mint annak, amelyik a falon lógott. Ezt nem szabad csinálni! Ráadásul ugyanaz a kép nyolc-tíz különböző verzióban is fellelhető. A nálunk őrzött negatívról is fellelhetők egészen más nagyságú, képkivágású kópiák. Melyik a hiteles műtárgy? Vagy mindegyik az?’’

S még csak ezután jönne a feldolgozás és a hozzáférés gondja. Ma még akkora mennyiségű anyag kerül be a múzeumba, hogy ha most lezárnák a gyűjtést, s a jelenlegi feltételekkel folyna a feldolgozás, még kétszáz-kétszázötven évig eltartana a munkájuk. Ugyanannyi a kép akkor is, ha száz ember dolgozza fel két év, vagy ha kettő száz év alatt. Folyamatosan válogatnak, és rangsorolják a feladatokat, meg a napi ,,piac’’ is meghatározza, hogy mit mikor vehetnek elő. Nagyon fontos életművek nincsenek még beszkennelve. Szerencsére, novemberben lesz a Pécsi József-kiállítás, s ahhoz katalógus kapcsolódik, így az ő anyaga most éppen kézbe kerül. ,,Nekem mindig is érthetetlen volt, hogy Pécsinek miért nincsen monográfiája. Eschernél, Munkácsi Mártonnál ugyanez a helyzet. Nálunk legalább a leltárkönyvből kiderül, hogy hozzávetőlegesen van egymillió száznegyvenkétezer-valahány képünk és kétszázötvenezer negatív, meg több mint ezer érem, fényképezőgépek, ilyesmi. Azt el sem tudom képzelni, hogyan lehetne a hazai fotóörökségről valamiféle katasztert készíteni, a képzőművészeti válogatásokhoz hasonlóan’’ – számol be a gondokról az igazgató.

Hiszen az MFM-ban rengeteg a kép más hasonló gyűjteményekhez képest. Ha az alapoknál akarnák elkezdeni, tán soha nem jutnának el a kortárs fotográfiához. ,,Mi nagyon szeretnénk még egymillió jó képpel gazdagodni, de egymillió roszszal nem’’ – összegzi Baki Péter a tanulságokat. Ha tehetnék, inkább minőségi alapon válogatnának, nem időrendben. A múzeum és a Magyar Fotóművészek Szövetsége egy kiadványt készít az elmúlt ötven év háromszáz legjobb fotográfiájáról, ez esetleg alapja lehetne egy minőségi ,,törzsanyagnak’’. S ezzel esetleg valamiféle ikonokat is be lehetne építeni a hazai kulturális-vizuális életbe. Baki szerint az volna jó, ha először a piramis csúcsát tennék közzé, és aztán mennének egyre mélyebbre, egyre bővebb méretekben. Szerinte az effajta irányadó válogatások viszont azt a veszélyt is magukban rejtik, hogy a nagyközönség kánonszerűen fogná fel a képanyagot – a képzőművészetben is ez a helyzet. Bár erről aztán termékeny vitákat lehetne később folytatni.

Az igazgató nem akar panaszkodni, de azért minden intézményben a pénzen is múlik a cselekvési lehetőség. Eddig a gyűjtemények konkrét projektekre kapcsolódtak csak össze, azt nehezen tudja elképzelni, hogy létrejöjjön valamiféle hatalmas magyar digitális archívum. Ez nemcsak anyagi kérdés, számos szerzői jogi vonzata is van. Egyébként szerinte nem lenne rossz egy ilyen adatbázis, bárha mindegyik gyűjtemény jól fel volna már dolgozva, s az interneten könnyen hozzáférhető lenne, akkor a felhasználó könnyedén átmehetne az egyikből a másikba. Igaz, akkor még nem beszéltünk a nem múzeumi illetve a magángyűjteményekről. Az egyik legnagyobb veszedelem az, ha egy-egy értékes kollekció feldarabolódik.

Arról, hogy egyáltalán mekkora és milyen az a magyar fotóhagyaték, amelyikre gondolnunk kellene, vannak bizonyos információk, s ha ezek beérkeznek hozzájuk, akkor rögzítik az adatokat. Szisztematikus áttekintésre szinte nincsen mód. Baki szerint az a veszélye a pályázati rendszernek, hogy mindenki úgy és azt digitalizál, adatol és ment meg, ahogy és amit valamilyen pályázattal el tud magának csípni. Csak sajnos nem biztos, hogy épp a legfontosabb korszakot vagy alkotót. S ezekből a mozaikokból soha nem fog kialakulni az összkép.

Hiszen még a magyar fotográfia története sincs megírva. A kutatásnak kellene kitermelnie, hogy mi a fontos, és mi nem. Baki Péter úgy látja, ha egy csapat nekiállna a munkának, tíz éven belül meg lehetne írni egy históriát. ,,A cseheket ismerem egy kicsit jobban, s náluk van tizenkét-tizennégy olyan kutató, aki csakis a fotóval foglalkozik. Viszonylag egyforma a kutatási lehetőségük, a tudásuk, az írási képességük, nem autodidakták, hanem komoly oktatásban vettek részt. Ha a mi múzeumunk össze akarna állítani egy kutatói csoportot, nagyon nehéz helyzetbe kerülne, mert a kutatók többsége nyilván nem a fotográfiából él, nem ez a fő területe. Ha van valakinek valamilyen munkahelye, és csak mellesleg ír a fotóról, úgy nemigen lehet magas színvonalon kutatni. Hosszú távon az lehet a megoldás, hogy a művészettörténeti alapképzésből csábítanánk át embereket, és a múzeumban lennének számukra kutatói állások. Csak hát ehhez sok pénz kellene. Egyelőre a fotográfia nem tud olyan perspektívát ajánlani, ami vonzó lehet a fiatal kutatóknak. A művészettörténet tanszéken hirdetések csábítják a hallgatókat, pénzjutalmat kapnak, ha szakdolgozatként bizonyos témákat választanak. Mi még ezt sem tudjuk ajánlani, márpedig azokból a szakdolgozatokból monográfiák születhetnének. Nagy az érdeklődés a fotó iránt, de a művészettörténészek csak kitekintésnek tartják’’ – mondja az igazgató.

Magas színvonalú gyűjteményi, digitális feldolgozottság – Baki tudomása szerint – a fran-ciáknál van, állami pénzből, s nem is kevésből. A Fotográfiai Múzeum 2000 óta tizenhatezer képet dolgozott fel. Egyetlen szkennerrel dolgozik egyetlen feldolgozó. Gyakorlatilag nem lehet olyan alkotóval foglalkozni, akire nincsen pályázati pénz. Rév Miklós, szerencsére, felkerült az internetre, mert kiállítása volt, de Eschertől alig egy tucatnyi kép van fönn.

Szakgyűjtemény kincsekkel, vágyakkal – Néprajzi Múzeum

A néprajztudomány jellegéből fakad, hogy jeles művelői a fotográfiát mint dokumentáló eszközt meglehetős kedvvel és már viszonylag korán használni kezdték, s ennek a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményében meg is vannak a nyomai. Már a XIX. századból őriznek felvételeket, amelyeket nagy magyar tudósok készítettek (Jankó János, Bíró Lajos stb.), illetve vásároltak (Xantus János). Így aztán a XIX. század végén a néprajzi gyűjteményben már fotólaboratórium működött fotólaboráns munkatárssal, fényképezőgépet is vásároltak, s 1894-ben a fényképgyűjtemény már önálló egységként létezett a többi mellett. Jankó Jánosnak köszönhető az is, hogy a gyűjteményben a kezdetektől fogva fontosnak tartották a birtokukban lévő negatívok megőrzését. A kollekcióba a saját munkatársak felvételei mellett külső anyagok is kerültek, s nemcsak a magyar néprajzi vonatkozásokról. A következő évtizedekben is gyarapodott a gyűjtemény, ajándékozással és vásárlással egyaránt, s egyre több neves és profi fényképész munkája is helyet kapott benne (pl. Haranghy György, Plohn József, Kankovszky Ervin, Zelesny Károly). A két háború között a kollekció ugrásszerűen megnövekedett, többek között a magyaros stílus fotográfusai jóvoltából, de az igazi mennyiségi gyarapodás az 1945 utáni időszakra tehető. A kollekció az elmúlt évtizedekben újabb, fotótörténeti szempontból is fontos művekkel gyarapodott (Vadas Ernő, Szőllősy Kálmán, Erdélyi Mór stb.).

Fogarasi Klára, a gyűjtemény vezetője szerint a fellelhető életművek és hagyatékok későbbi sorsa szempontjából talán az a legfontosabb, hogy a fotográfiák abba az archívumba kerüljenek, ahová a legjobban illenek, ahol a leginkább megbecsülik és használják őket. Ideális megoldásnak azt tartaná, ha a gyűjtemények az állomány gyarapítására megfelelő anyagi forrásokkal rendelkeznének, s a valóban értékes fotográfiai kollekciókat az értékükön tudnák megvásárolni. Ám ez a mai körülmények között csak vágyálom. Leginkább abban lehet bízni, hogy a még élő fotográfusok vagy örökösök annak reményében ajándékozzák műveiket egy-egy gyűjteménynek, hogy ott legalább megőrzik, feldolgozzák, közkinccsé teszik azokat.

A néprajzi gyűjteményben az 1990-es évektől kezdtek érvényesülni a fotóhistóriai szempontok is, s így a már meglévő gyűjtemény újabb kincseit fedezhették fel (Szathmári Papp, Veress Ferenc stb.). Fogarasi Klára szerint ebben nagy szerepe volt a Stemlerné Balog Ilona fotómuzeológus kezdeményezésére elindult, s általa vezetett posztgraduális képzésnek. Az itt őrzött mintegy 400 000 felvétel szak-, földrajzi és szerzői mutatók alapján kutatható, ez leginkább a tudományos felvételekre vonatkozik. Az MFI vagy szolgáltatóipari fényképészek által készített, régebben beleltározott anyagoknál általában nem került nyilvántartásba a szerző neve, ezt utólag pótolni elég körülményes – de folyamatosan törekszenek a kiegészítésekre, hogy a fotótörténeti értékek a régi anyagban is visszakereshetők legyenek.

A Kossuth téri épület földszintjén működő fotótár állapota megnyugtató. A negatívokat két klimatizált helyiségben őrzik, külön a nitrofilmeseket (csaknem 7 500 darabot). A negatívokat ma már savmentes tárolókban, könnyen kezelhető és áttekinthető formában őrzi a tömörraktár. A hatalmas negatívarchívum megóvása és átcsomagolása a MOM volt mérnökének, Kertai Miklósnak köszönhető. Csak az üvegnegatívok száma hatvanezer körül van, a negatívfilmek mintegy 150 ezer felvételt tartalmaznak. Külön helyiségben, savmentes dobozokban, szakszerűen tárolják az eredeti pozitívokat, megközelítőleg hatvanezer darabot. A tudományos kutatók számára az 1930-as években óriási beruházással és munkával elkészült s folyamatosan bővített nézőképes kartonrendszer áll rendelkezésre, így az eredeti felvételek a napi munka során a legritkább esetben kerülnek kézbe. A negatívokról beérkezéskor nézőkép, az eredeti pozitívokról dupnegatív készül.

A Néprajzi Múzeum Fotótárának digitalizálása – bármilyen meglepő – a sorkatonaság eltörlésével kapott léket, mivel az 1990-es években polgári szolgálatos fiatalok segítségével foghattak hozzá a munkához. Az akkori szisztematikus munka nem a-tól z-ig tartott, hanem a néprajzi gyűjtés szempontjából legfontosabb egységes kollekciókat dolgozták fel először.

Azóta a legnagyobb valószínűséggel egy-egy tárlat vagy kiadásra tervezett monográfia kapcsán kerül sor a digitalizálásra. Az anyag további feltárása, szisztematikus digitalizálása nagyon lassan folyik, mert a tár három munkatársa csak a napi feladatokat képes ellátni. A Néprajzi Múzeumban is egyre nagyobb ugyanis a kutatói, felhasználói érdeklődés, s elsősorban a fotótárban. Sokat lendíthetne az ügyön egy olyan reprezentatív tárlat megrendezése, mint amilyen a Nemzeti Múzeum fényképtárának kincseiből készült. Egyelőre ez is csak vágyálom.

A gyűjtés tárgya az író (képe) – Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM)

E múzeum főigazgatója, E. Csorba Csilla nemcsak dolgozott valamikor a fotótárban, hanem évtizedek óta folytat fotótörténeti kutatásokat. Értékes és szép monográfiák jelennek meg tőle a női fényképészekről vagy Székely Aladárról. Úgy tapasztalja, hogy ebben az intézményben mindig is jó dolga volt a fotográfiának. Amikor ő a múzeumhoz került, Somogyi Ágnes volt a Művészeti tár vezetője – ide tartozik most is a fényképgyűjtemény –, aki szintén nagyon fontosnak tartotta a fotográfiákat. Éppen akkoriban, az 1970-es években kezdődött meg a fotóanyag szisztematikus feldolgozása. A jelenlegi főigazgató első munkája, immár három évtizeddel ezelőtt, az Ady-anyag feldolgozása volt, ami meg is magyarázza a fotóhoz való máig tartó kötődését.

Évtizedekig nagyon komolyan gyarapodott a fotóanyag, s jó ütemben haladt a feldolgozása is. E. Csorba Csilla úgy látja, hogy mostanában egy kissé megtorpant ez a lendület, a kollekció inkább nyugalmi állapotban van, a maga jó körülményei között. Ennek az a fő oka, hogy az utóbbi években viszonylag csekély mennyiségű régi és igazán értékes fotó áramlott be hozzájuk. Az 1970-es, 80-as években komoly állománygyarapítás folyt. Éppen az Ady-anyag kapcsán jutottak el, például, a Székely Aladár-örökösökhöz, s számos olyan fényképet sikerült beszerezniük, amelyek bár nem szorosan vett irodalmi témájúak, de nagyon értékesek és egyediek. Sokat számított a régi fényképészeti technikák szakértőjének, Flesch Bálintnak a hozzáértése is, ő korábban a múzeum munkatársaként sokat tett a gyűjteményért. Kiterjesztették a gyűjtőmunkát az életmódot jellemző fotográfiákra is, sőt tervbe vették, hogy felállítanak egy országos irodalmi fotóikonográfiai adatbázist, amely nem mást jelentett volna, mint fényképes kartoték-katalógust vezetni valamennyi író Magyarországon fellelhető fotójáról, függetlenül attól, hogy a kép kinek a birtokában van. Ily módon a nagy írók összes fellelhető fényképének (vagy legalább reprodukcióinak) megszerzését célozták meg. 1977-ben jelent meg az első ún. fotóikonográfia: az E. Csorba Csilla által összeállított Ady-ikonográfia, ami a költőről megjelent összes fellelhető fotót tartalmazta. Ez a képgyűjtemény egy sorozat elindítója lett: 1980-ban József Attila, 1981-ben Jókai Mór, 1982-ben Karinthy Frigyes, 1983-ban Babits Mihály, 1998-ban Juhász Gyula, 2005-ben pedig a megújított József Attila fotóikonográfia jelent meg. 2003-ban a múzeum Művészeti tárának fotógyűjteményében lévő hatalmas Ottlik-fotóanyagból válogattak, s Kovács Ida szerkesztésében napvilágot látott az Ottlik-képes-könyv. Az 1970-es években Somogyi Ágnes távlati célja az volt, hogy minden létező ikont begyűjtenének az írókról: az emléktáblákat, emlékházak fotóit, mindent, ami az írói utóélet vizuális teljességét adná ki. Ez a szélesebb körű ikonográfiai adatgyűjtés végül a begyűjtendő anyag hatalmas és befogadhatatlannak látszó mennyisége miatt, munkaerő híján, megfeneklett. Az írói hagyatékokból, illetve vásárlás útján természetesen máig nagy számban kerülnek be fényképek, de nem annyi és fotótörténeti szempontból nem olyan értékesek, mint a régebbi szerzeményekben. A fotográfiailag értékes kollekció legutóbb Molnár Edit több remek portréjával gyarapodott.

Kovács Ida főosztályvezető, a Művészeti tár irányítója szerint a jelenlegi gyűjtemény ideálisnak mondható körülmények között, klimatizált raktárban, megfelelően feltárt, rendszerezett állapotban van. Nagyjából harmincezer pozitív kópiát őriznek, ennek zömét feldolgozva, katalogizálva. Ebbe a saját fotósok által dokumentálás célzatával készített képek nem számítanak bele, holott ezeknek egy része is előbb-utóbb az értékes, eredeti fotók kollekciójába kerülhet. A negatívok száma viszonylag csekély. A fényképek csaknem nyolcvan százaléka portré vagy csoportkép. A teljes kollekció nagyjából egyharmada XIX. századi fénykép. Őriznek néhány dagerrotípiát, köztük a Petőfit ábrázoló híres fémlemezkét, s pár tucat egyéb régi eljárással készült képet (ferrotípiát, kromotípiát, platinotípiát, nemes eljárással készült képet, viszonylag sok albumint és fényképészeti eljárással sokszorosított képet stb.). Kuriózumnak számítanak Kiss Ottó fényképész (Kiss József költő fia) 30x40 cm-es, kiváló állapotú üveglemezei, de a PIM-ben van Langer Klára, Berekméri Zoltán (ő korábban a múzeum fényképésze volt), Vattay Elemér életművének java is, illetve letétként Rónai Dénes hagyatéka. Viszonylag gazdag a Máté Olga-kollekció is.

Pár ezer darab kép még szekrénykataszterben, általában a teljes írói hagyatékok részeként található meg. A fotók szerepe nagyon jelentős, mert a Művészeti tár – ebben képzőművészeti alkotások és relikviák találhatók a fényképek mellett – szolgáltatásait igénybe vevők leginkább fényképet kérnek. Az irodalomtörténeti, elméleti munkák, a tankönyvek szerzői, a média munkatársai mind használják a fényképet mint illusztrációt. Számos olyan téma van, amelyik távolabbról érinti a gyűjteményt; a New York kávéház újranyitásakor is számos fotóillusztrációs kérésnek tettek eleget. S bár a keresésnél főként a dokumentumérték dominál, a kutatók a fotótörténetileg értékes fényképeket – mint amelyek a legjobbak és a legszebbek – választják a leggyakrabban. Az óriásira megnövekedett kutatószolgálati munka ebben a múzeumban is nagy gondot jelent – a megrendelők kielégítése sok energiát és időt elvesz a valóságos muzeológusi, történészi munkából –, viszont az innen szerezhető bevétel minden forintjára szükségük van.

A PIM nyilvántartását az első pillanattól fogva úgy vezették, hogy az alkotókat is számon tartották. Létezik tehát a fotós személye szerinti katalógusuk is, ez hagyományos cédula-katalógus. 2000-től viszont már csak számítógépes katalógust vezetnek, s visszamenőlegesen is számítógépbe viszik a régi leltárkönyvek adatait. Még másfél-két évbe telik a teljes digitális adatbázis elkészítése. Ezután szisztematikusan beszkennelik a fotókat, s a két adatbázist össze fogják kapcsolni – ennek a metódusát már előre kidolgozták. S mindezt várhatóan felteszik az internetre is. Eddig azokat a fényképeket digitalizálták – nagyjából a kollekció egytizedét –, amelyek megrendelői kívánság vagy monográfiákban való megjelenés céljából előkerültek.

Az állománygyarapítás nemcsak a hagyatékok bekerülésével (bár ez a fő forrásuk), de szerény mértékű vásárlással is folyik. Művészi szinten fényképező kortársaktól vásárolnak, a már említett Molnár Edit fotóművészen kívül többek között Szilágyi Lenkétől, Lugosi Lászlótól, Fejér Gábortól, Horváth Dávidtól, illetve olyanoktól, akik korrekt színvonalon írókról, költőkről készítettek rendszeresen, nagyobb tömegben felvételeket. A múzeum időről időre fotótárlatokat is rendez. Jelenleg éppen Pilinszky János fényképei, valamint Nándorfi Lajos olaszországi, Szerb Antal-helyszínekkel kapcsolatos felvételei láthatók.

A digitális technika a főigazgató asszony szerint megnehezítette a gyűjtemények helyzetét, mert sem az archiválás, sem a képválogatás nem folyik szisztematikusan. A PIM-ben már az is megoldatlan feladat, hogy az általuk szervezett irodalmi rendezvényekről dokumentációs céllal készült fényképek megnyugtató és feldolgozható módon bekerüljenek a saját kollekciójukba. Hiszen ezek a fényképek nem pusztán múzeumi dokumentációt jelentenek, hanem a gyűjtés egyik fő irányát adják. Ebben a múzeumban ugyanis a gyűjtendő ,,tárgy’’ az író maga. Kovács Ida, a Művészeti tár vezetője szerint az a fő gond, hogy nehéz eldönteni, hogy a még fellelhető hagyományos papírképeken kívül a jövőben mi legyen az ún. képhordozó illetve a leltárba veendő tárgy: a CD, a DVD, a digitális fényképezőgépek memóriakártyája, esetleg s digitális print?

A rengeteg képfájl E. Csorba Csilla szerint egy kicsit olyan, mint a fotósok után megmaradt negatívok, ahol is tömegével találhatók olyan kockák, amelyeket a fényképész soha nem nagyított le. A PIM vezetői szerint az látszik járható útnak, hogy a fotográfus maga választja ki a néhány megfelelő kockáját, s arról papírra készül autorizált print, amit az eddigi gyakorlat szerint helyeznek el a gyűjteményben. Korábban a kifejezetten dokumentációs céllal készült negatívokról kontaktok készültek, s a kutatók azokat tanulmányozhatták. Manapság egy-egy könyvhéten a múzeum fotográfusai készítenek három CD-nyi anyagot, s jó esetben ráírják, hogy könyvhét, ekkor és ekkor. Így látszólag sok információ keletkezik, hiszen rengeteg képi emléket kapnak, de ha nem lehet a szereplőket beazonosítani, akkor valójában megsérül, sőt el is vész a valódi információ.

A közeljövőben nagy gondot okozhat, hogy a CD-k élettartama bizonytalan, s önálló reprográfiai munkának kellene folynia ezen a téren is. A PIM-ben nem tudják elképzelni, hogy a várhatóan egyre szűkösebb anyagi feltételek között ez megnyugtató módon rendezhető legyen. Márpedig ők is úgy gondolják, a kollekciók egészét szükséges volna digitalizálni.

Fénykép a nemzeti könyvtárban – Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ

Nagy Zoltán osztályvezető elmondta, hogy a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ – az általa vezetett Mikrofilm és Fényképtáron belül – mint önálló egység működik az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK). A nemzeti könyvtárnak is van történelmi jogalapja arra, hogy a fotográfiai gyűjtőmunkában részt vállaljon, hiszen már az első világháború alatt gyűjtött fényképeket, s már ebből a korszakból értékes kollekciója van, körülbelül tizenötezer eredeti fénykép és negatív. Emellett, persze, a kezdetektől kerültek be fontos fényképek a könyvtárba, de nem tudatos fotógyűjtő munkának köszönhetően. Az úgynevezett speciális vagy különgyűj-teményi tárakba különféle tematikájú fotók kerültek be mint dokumentumok. Jelentős kollekció van példának okáért a színházi tárban, a kézirattárban vagy a történeti tárban. Az MTI elődjének, a Vörös Fényirodának az 1919-es képanyagából is sok minden a könyvtárban található. Ezek más fényképi dokumentumokkal együtt vészelték át az elmúlt ötven-nyolcvan évet. Hatalmas anyagról van szó, körülbelül 150-200 ezernyi felvé-telről, ebbe értendő bele az Escher-hagyaték is. Ez utóbbi harminc-negyvenezer negatívból és több ezer pozitívból áll.

A könyvtár jelenlegi főigazgatójának, Monok Istvánnak köszönhető, hogy 2002-ben végre megszületett a döntés: az intézményben szétszórtan tárolt, fotótörténeti szempontból feltáratlan fényképanyag is a Mikrofilm- és Fényképtárba kerüljön. Ezzel a múltbeli gyűjtemények összekapcsolódhatnak a jelenkori fotóművészeti kollekcióval. Ennek a döntésnek köszönhetően az Escher-, Klösz-, Strelisky-fotók végre megfelelő tárolóhelyre kerülhetnek, s talán mód nyílik feltárásukra, feldolgozásukra is. A nagy nemzeti intézmény szövevényes gyűjtési rendszerének és nyilván a nem túl rózsás anyagi helyzetnek is betudható, hogy a fényképanyagok egyetlen helyre való összegyűjtése még mindig nem fejeződött be teljes egészében. Egyelőre a kézirattár ötezres fakszimile-gyűjteményét vette át a Hold utcai részleg, s néhány száz értékes fotót már digitalizáltak is belőle. Az OSZK fotógyűjteményének első digitalizált darabjaival az OSZK Digitális Könyvtárában találkozhatnak majd az érdeklődők. Ottjártamkor éppen Weimwurt Antal képeinek számítógépes leírását végezték.

Nagy Zoltán elmondta, hogy az elszórtan tárolt fényképanyag állapota már nem romolhat tovább, és a tervek között szerepel, hogy az OSZK egységes fényképtára teljes egészében a Mikrofilm és Fotótár légkondicionált raktáraiban kapjon helyet. Sajnos a fotóanyagok bizonyos része, az albumokból több is, korábban már károsodott, s a legújabb állományfelmérés azt mutatja, hogy a teljes fotóanyag fele veszélyeztetve van. A szakmát talán legjobban érdeklő Escher-hagyaték feldolgozása folyik ugyan, de ez a munka csak pályázati pénzekből végezhető, ezért még nem fejeződött be. Az összes publikált fotóját kigyűjtötték, és erről készítettek már adatbázist is. A teljes anyag mintegy harminc százalékát tárták eddig fel, és digitalizálják folyamatosan. A tervek szerint nagyjából 2008-ra fejezik be a teljes hagyaték feldolgozását, s tehetik hozzáférhetővé a kutatás számára.

A jelenkori fotógyűjtemény megalakulásával egyébként éppen az addigi, nem szisztematikus gyűjtői szemlélet változott meg. Az új könyvtári részleg küldetése az, hogy a nagy magyar fényképészek hagyatékait, életműveit fogadja be, s a másutt nehezen kezelhető, nem befogadható képanyagokat (például a nagy formátumú, kiállítási anyagokat) gyűjtse. A kortárs gyűjtemény nagyjából ötezer darabos, legnagyobb része a nagy kiállítások anyagaiból áll, például a külföldön, a magyar évadok alkalmából rendezett fotótárlatokéiból. Legutóbb Lussa Vince teljes életművét kapták meg magától a művésztől, nem sokkal halála előtt. Mivel a budapesti Hold utca 6.-ban, az állományvédelmi központban, légkondicionált raktárban gyűjtik a könyvtár mikrofilmjeit, kézenfekvő volt, hogy itt legyen a fotógyűjtemény is, biztonságos körülmények között.

Nagy Zoltán szerint foglalkozniuk kell a digitális alapú alkotások gyűjtésének és őrzésének problematikájával is. A digitális hordozók élettartama, minősége kétséges, ezekhez képest a fénykép konstans, stabil dokumentum. Az az elképzelésük tehát, hogy az újabbat az előző technikájával mentik. Vagyis a nagyon értékes digitális dokumentumot mikrofilmlapokra másolják, és filmképként őrzik meg. Emellett többszörözötten kiírják az állományokat platina CD-re, ami nagyon jelentős öszszegeket emészt fel, és kérdéses a hordozó tartóssága. Az osztályvezető azt mondja, ma nem látszik jobb megoldás, mint a tartós anyagokon való megőrzés és a digitális közzététel. Az OSZK-ban szerencsés a helyzet, hiszen a mikrofilmtár és a fotógyűjtemény ugyanahhoz az egységhez tartozik.

Kevéssé ismeretes, hogy a rendszerváltozás táján előkerültek bizonyos magyar vonatkozású anyagok a szomszédos országokból, ezeknek jó része – benne sok-sok fotóval – szintén bekerült a könyvtárba.

A szisztematikus gyűjtés megkezdése óta képek kizárólag adományozás útján kerültek a kollekcióba, állománygyarapításra egyáltalán nincsen anyagi eszközük. Ráadásul a nemzeti könyvtár talán minden eddigihez képest aggasztóbb financiális helyzetbe került, s ez nem ad okot parttalan optimizmusra. Hiszen egy könyvtárban mégsem a fotó, hanem a kézirat és a könyv áll az első helyen. Ugyanakkor mint történeti forrás feltétlenül a teljességgel megőrzendő dokumentumok közé tartozik a fénykép. Nagy Zoltán szerint erre is áldozni kell, mert pénz nélkül itt sem lehet csodát csinálni. A gyűjtemény vezetője reméli, erre is futja majd a nemzeti emlékezet megőrzésére szánt keretből.

A főváros képe – A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye

Nagyjából 140 ezer képet őriznek a könyvtár helytörténeti gyűjteményében, negatívokon és pozitív kópiákon, kisebb részben diafilmen és archaikus technikákkal készült anyagokon. Műfajilag és technikailag is roppant vegyes a kollekció. A könyvtári jellegnek megfelelően a képeket egészen finoman felosztott tematikus rendszerbe sorolták, s eszerint osztották el fiókokba. A 18x24 cm-esnél nagyobb képekről nézőképek készültek, s azokat sorolták be a rendszerbe, az eredetiket pedig számsorrendben tárolják. Több mint nyolcvan fő kategória s ezeken belül számos alkategória szerint kereshetők vissza a fényképek. Mivel a gyűjteményt alapvetően várostörténeti dokumentációs céllal hozták létre, a besorolás fő iránya a topográfiai volt. A nagyobb egységektől az egészen kicsi felé, vagyis a légifotóktól, nagy tájképektől, a városrészeken, kerületeken, utcákon, házakon át az enteriőrökig. Először és elsősorban az épített környezet képi dokumentumait gyűjtötték. Természetesen az idők folyamán bekerültek a mindennapi életet, történéseket ábrázoló anyagok is, a kereskedelem, a közlekedés dokumentumai, zsáneres életpillanatok. A közpolitika nem tartozik a gyűjtési körbe, csak ha tükrözi, miként is használják ilyen történések során a város köztereit. Természetesen fontosak a Budapest Gyűjteménynek a mindenkori városházán történtek, a helyi közélet eseményei. A nagypolitika eseményeinek gyűjtését átengedik másoknak; Sándor Tibor osztályvezető meghatározása szerint, ha valahol megjelennek a sajtóügynökségi fotósok, akkor az az esemény már nem igazán érdekli őket.

A fényképkollekció a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megújult központi épülete hatodik emeletén, ideálisnak mondható körülmények között, számítógéppel vezérelten légkondicionált és megfelelő páratartalmú raktárakban kapott elhelyezést, a Budapest Gyűjtemény többi részével együtt. A gyűjtemény értékesebb, nagy méretű kópiáit restauráltatták, ezeket mappákban, dobozokban tárolják, a kisebb pozitívokat savmentes borítékokban helyezték el. A negatívokat (s ezeken belül a nitrofilmeket is) külön vasszekrényekben őrzik. A legnagyobb gond a hamarosan fellépő helyhiány és a személyi állomány szűkössége. Állománygyarapításra szerény anyagi eszközök is rendelkezésre állnak, de egyéb módon is kerülnek fényképek a könyvtárhoz.

Nagy Zita, a fotótár vezetője (s egyben egyetlen kezelője) szerint a kollekcióban meglehetősen sok nem eredeti fénykép is van, reprók, más gyűjteményekből idekerült kópiák is. Becslések szerint ez a kollekció húsz százalékát teheti ki. Elég nagy anyag található náluk a Kiscelli Múzeum eredeti Klösz- és Erdélyi-negatívjairól készült, nem vintage kontaktokból, de van valamennyi eredetijük is ezektől a mesterektől. A fényképek tizenöt-húsz százaléka olyan 1945 előtti alkotás, amelyik ismert alkotókhoz köthető. A két háború közötti amatőrmozgalom jeleseitől is őriznek anyagokat, kevesebb eredeti kópiát, inkább több negatívot. Komoly értéket jelentett a két háború között gyarapodott metszetgyűjteményük, de ennek nagyobb része 1948-ban a Budapesti Történeti Múzeumhoz került, s ezután metszeteket már nem is gyűjthettek. Fotót annál inkább. Ennek eredménye, hogy az eredeti pozitívok csaknem negyven százaléka 1957 utáni MTI-fotó. A könyvtár évtizedeken keresztül, a nyolcvanas évek végéig rendszeresen megvásárolta a távirati iroda fővárossal kapcsolatos fényképeit. Sőt, a korábbi anyagokból is készíttetett magának kontaktokat, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy azokon olyan fényképek is láthatók, amelyeket a hivatalos, szerkesztett ajánlókban nem látni. Náluk van a Népszabadság pozitív képanyagának egy része, nagyjából a rendszerváltozás utáni évektől az ezredfordulóig – a digitális technikára való teljes átállásig – készült fényképek. 1989 óta főként személyes kapcsolatok révén ,,találkoznak’’ össze olyan fotográfusokkal, akik a gyűjtemény érdeklődési körébe eső képeket készítenek, s amíg az illető – Sándor Tibor szavával élve – még nem túlságosan elismert mester, igyekeznek együttműködni vele. Vannak olyan fotográfusok, akik nemcsak eladnak, de adományoznak is képeket a gyűjteménynek, mert számukra is megnyugtató, hogy egy-egy teljes kollekciójuk a meglehetősen látogatott közgyűjteményben visszakereshető formában megvan. Nagy Zita azt is fontosnak tartja, hogy a ma még megfizethető árú régi fotók közül is igyekezzenek megvásárolni azokat, amelyekre igazán szükségük van. Figyelnek az árverésekre, régiségkereskedőkre.

Fotótörténeti szempontból, a készítő személyét illetően, az újabb vásárlásokból, szerzeményekből idekerült fényképek természetesen tökéletesen azonosíthatók, de a régebbieket is igyekeznek beazonosítani. A gyűjtemény roppant kedvelt, hatalmas a közönség érdeklődése, s pusztán a közönségszolgálati munka kitölti a gyűjtemény vezetőjének szinte teljes idejét. Ez ugyan muzeális kollekció, de közkönyvtári tulajdonban, ebből az következik, hogy náluk a szolgáltatások, a közönség igényeinek kielégítése még szerteágazóbb, mint az elsősorban tudományos irányultságú múzeumi tárakban. A kollekció további feltárására, a képmeghatározások esetleges korrekciójára, a digitalizációra alig jut energia. A fontosabb régi mesterek teljes itt található kollekcióját képesek előkeresni a gyűjtemény különböző részeiből, de a besorolás szempontja a fényképek esetén soha nem a fotótörténeti érték volt. Ám a digitalizás sorrendjét már éppenséggel ez határozta meg.

Sándor Tibor szerint a hazai fotókincs közzétételének a közös keresést biztosító digitális adatbázis kialakítása az egyetlen módja, hiszen a magyar fotótörténet szempontjából fontos alkotások szeszélyes eloszlásban, meglehetősen szétszórtan lelhetők föl az országban. Különféle irányultságú, nagyon különböző rendszerezettségű kollekciókban részben még feltáratlanul. Jut ebből az értékből a Budapest Gyűjteménybe is. A kollekció digitalizálását a fotótörténetileg értékes, egyedi kópiákkal kezdték el, először a nagyobb méretű fényképekkel, hogy a jövőben azokat egyre ritkábban kelljen mozgatni. Éppen a könnyű és széleskörű felhasználást segítendő, olyan adatszerkezetet alakítottak ki, amelyik a Nemzeti Digitális Archívumba (DIA) való integrálódást is segítette. A körülbelül ötezer digitalizált felvételből teljes leírással háromezer érhető el az interneten, a DIÁ-n keresztül is.

Az aktualitásokra ők is figyelnek, idén az évforduló okán digitalizálták a teljes 1956-os fényképanyagukat, s természetesen minden kép bekerül a számítógépes rendszerbe, amit egy-egy megrendelő ilyen módon szeretne megkapni. A Budapest Gyűjtemény fényképanyagát kétféleképpen teszik digitálisan elérhetővé: a saját tulajdonú fotókat úgy, hogy igény szerint vásárolni lehessen belőlük, a szerzői jogi védelem alatt álló részt pedig csakis zárt, könyvtári megtekintésre.

Sándor Tibor el tudná képzelni azt a megoldást, hogy megfelelő szponzor segítségével belevágjanak egy nagy digitalizációs munkába. Ennek eredményeként feltárnák és digitalizálnák a teljes képanyagot, a kereskedelmi forgalomba kerülő fotókat pedig a profi képügynökségekhez hasonló módszerekkel tennék elérhetővé. Az NDA-ban is elérhetővé válnának mindazok a fotók, amelyeket a történészek, művészettörténészek keresnek. A kereskedelmi szempontok egyre erősödnek, gyakran fordul elő, hogy sajtóügynökségi tevékenységet várnak el olyan intézményektől, amelyeket nem arra hoztak létre (a FSZEK-t sem). Sándor Tibor szerint az ügynökségi tevékenységet el kellene választani a közgyűjteményitől, -könyvtáritól, s akár – megfelelő garanciákkal, kölcsönösen előnyös pénzügyi megállapodások mellett – ,,privatizálni’’ lehetne a gyűjtemény üzleti forgalmazási jogát. Természetesen úgy, hogy az eredeti anyagok a közgyűjteményben maradnak.

Annak is keresik a módját, hogyan fogadják be a digitális fényképeket. Éppen most kötnek szerződést egy építészeti fotográfussal, aki nagyfelbontású digitális képeit a gyűjtemény rendelkezésére bocsátja úgy, hogy a róluk készült nyomatokat – a szerzői jogok szigorú tiszteletben tartásával – besorolják a fotók közé. A szerzői jogok elévülésével a digitális anyag a könyvtáré lesz. A kisebb felbontású, a monitoron élvezhető variánsokat honlapon elérhetővé teszi a gyűjtemény, illetve a fotográfust egy linkkel ajánlja. Digitális képeket egyébként – amatőrök dokumentumfotóit, pályázatok anyagait – már eddig is kaptak ajándékba. Sándor Tibor szerint a technikai váltás számukra nem túl megrázó, hiszen a könyvtár egészében felkészült a digitalizált anyagokra, bár tömeges beáramlásuk és feldolgozásuk nem könnyítené meg az itteniek életét.

Példás megőrzés – Magyar Távirati Iroda Fotóarchívum

Jászai Csaba, az MTI elnöke mellett dolgozó szerkesztő, az archívum egykori vezetője élénken emlékszik rá, hogy a hatalmas mennyiségű és felbecsülhetetlen értékű archívum milyen mostoha körülmények között (is) létezett, s néha még a megmaradása is kétségessé vált. 1993-ban a kulturális kormányzat védetté nyilvánította az MTI archívumát, nemcsak a negatívokat és a nézőképeket, hanem a beírókönyveket, katalógusokat is. Kósai Éva archívumvezetőtől tudható, hogy majdnem 13 milliónyi negatívot őriznek itt, ahogy ő mondja, muzeológusi felelősséggel. Ez a legnagyobb magyar fotógyűjtemény, pedig már nincs náluk az a reklám- és műszaki felvételekből álló képanyag, amelyet megrendelésre gyártott a néhai illusztrációs szerkesztőségük. Ezeket a rendszerváltozás után azok a jogutód cégek kapták meg, amelyek annak idején megrendelték a munkákat. Az MTI hagyományos hordozókon őrzött képei védettek ugyan, de nem holt, múzeumi gyűjteményt képeznek ma sem, hiszen a régi képeket, a maiakhoz hasonlóan forgalmazzák is. A régi negatívokat úgy szkennelik be, hogy legalább 30x40 cm-es képet lehessen készíteni róluk. Mindegyik, egyszer már kézbe vett negatívot új, vegyszermentes tasakba helyezik el. Azokat a filmeket, amelyeken a vegyi bomlás nyomait fedezték fel, gyorsított tempóban digitalizálják. Ilyenek, szerencsére, nem túl nagy számban vannak (főleg a háború utáni időkből való, gyenge minőségű vegyszerek használata miatt).

2002 tavaszán került végleges helyére a gyűjtemény, komoly és hosszas előkészületek után. Az archívumot az MTI főépületének három szintjén helyezték el a budapesti Naphegyen. Az ügyfélfogadó térből nyílik a pozitív képek és kartonok tárolóhelye, ahonnan klimatizált átjárón s liften át lehet a csaknem ötszáz négyzetméteres, több helyiségből álló raktárrendszerbe leereszkedni. Az aggályos fotómúzeumi, tűzrendészeti és biztonsági előírásoknak is perfekt módon megfelel a gyűjtemény elhelyezése. Hoszszú folyosóból nyíló helyiségekben, nagy, egyenként 3 és fél mázsás fémszekrényekben sorakoznak a negatívok. Az archívum vezetője, Kósai Éva cérnakesztyűt húzva mutat egy-egy érdekes, régi üvegnegatívot, meg a sok-sok 6x6-osból néhányat. A negatívok zöme a tökéletesen szigetelt egykori légópincében van, a nitrofilmeket kivéve. Erre a hallatlanul tűz- és robbanásveszélyes nyersanyagra 1945 és 1962 között készültek felvételek. A tűzvédelmi hatóság roppant szigorú instrukciói alapján ezt az anyagot külön, egy emelettel feljebb, a lentinél még hidegebb klímában tárolják. A nitrofilmet azért nem szabad pincében tárolni, mert egy esetleges berobbanás az egész épületet megemelheti, így olyan helyiségre volt szükség, amelyiknek ablakai vannak.

Többszörös a pozitív képek nyilvántartási biztonsága: témák szerint rendezték el a nézőképeket, ezekből kereshetők ki a kívánt anyagok. Ám, ha ezekben a tematikus blokkokban valami elkeveredne (főleg amiatt, hogy az ügyfelek is ezeket nézegetik), a képek kulcsszámok alapján is visszakereshetők a decimális archívumból, s végül mindehhez járul egy kartonrendszer. Vagyis könyvtári kartonokra is leírták, hogy mi milyen azonosítószámmal készült. Minden riportnak van kartonja, s ezeket időrendben tárolják. Egymillió ötvenezer kartonjuk van 2000-rel bezárólag. A kartonrendszer legfontosabb része a neveket tartalmazza. Akinek a neve 1952 óta egyszer is előfordult az MTI valamelyik fotóján, azt itt számon tartják.

A már digitalizált képeket indexálják, vagyis kulcsszavakkal látják el a képeket, hogy minél több meghatározás és jellegzetesség alapján legyenek visszakereshetők a digitális (az előfizetők számára az interneten keresztül is elérhető) adatbankból.

Imponáló polcrendszeren sorakoznak vadonatúj, egységes kartondobozokban az egykori albumok. Ezeket is őrzik és védik, hiszen az is sokat elárul egy-egy korszakról, hogy milyen hivatalos válogatást nyújtott a riportjaiból a megrendelőknek a távirati iroda. Az albumokban a mosolygós traktorista lányokról makulátlan minőségű kópiák szerepelnek, szépen, dizájno-san beragasztva, igényes kézírással sorszámozva. A mívesség igénye ezeken a ,,vérbeli’’ szocreál munkákon is látható, meg azon is, ahogyan egykor az MTI munkatársai prezentálták őket. Ma ezeknek az albumoknak a feltárása is befejeződött, s készült róluk katalógus is. Megannyi fiókban fekszenek a képszövegek, a negatívok számai szerint borítékolva, s mindegyikből még egy biztonsági másolat nagy, keményfedelű könyvekben. Az időben visszafelé haladva egyre kurtábbak s egyre kevésbé informatívak a képszövegek.

Az ügyfelek között manapság is a sajtó képviselői vannak a legtöbben, de szép számmal megfordulnak történészek, kutatók, visznek régi fotót óriásplakátra, reklám céljára is. Magánszemélyek is vesznek képeket, mondjuk, kedvenc színészükről a nappali falára. Ha az ügyfél keres valamit, akkor a legcsekélyebb nyomon is jó eséllyel haladhat az archívum munkatársainak segítségével. Szinte a leglehetetlenebb kéréseket is képesek teljesíteni. Ha megtalálják a kért felvételt, s az még esetleg digitalizálatlan formában a raktárban fekszik, akkor a riport teljes negatívanyagát előveszik, beszken-nelik, retusálják, feliratozzák – vagyis indexálják, ha felderíthetők a szükséges adatok –, vegyszermentes borítékokba helyezik, s úgy teszik vissza a helyére. A megrendelő pedig az általa óhajtott hordozón, vagy e-mailben digitális formában kaphatja meg a fotót. Ezért bukkannak fel a szép, új, fehér negatívtasakok itt-ott a régiek között a hatalmas archívum egyes fiókjaiban.

A szisztematikus digitalizálás eredményeként (az intézmény 2002–2004 között harmincmillió forint pénzügyi támogatást kapott erre a kulturális tárcától) az 1945 és 1950 közötti évek, valamint a teljes 1956-os anyag feldolgozása befejeződött. S ez óriási dolog, hiszen itt nem szemelgetnek a gyűjteményből, hanem minden egyes kockát számítógépbe visznek, amelyik technikailag vállalható. Ennek a feltáró munkának szép adalékai a Kor-Kép albumok; az MTI saját kiadásában eddig kettő látott belőlük napvilágot (az 1945 és 1947 közötti, valamint a második világháború időszakának fotóiból), az idén jelenik meg az 56-os, de már készítik elő az ötvenes évekről szólót is. A saját riporterek munkái mellett digitalizáltak már olyan fotóértékeket, amelyek zömmel vásárlás útján kerültek ide. Csaknem ezer Haár Ferenc-felvételük van, nemrégen pedig a legendás szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej több, Magyarországon készült fényképét vásárolta meg az intézmény.

Tömegével kerülnek elő olyan képek, amelyeket annak idején a szerkesztők politikai, ízlésbeli okokból nem jelöltek ki forgalmazásra, vagy egyszerűen csak azért, mert az adott eseményről, jelenségről szóló anyagban nem látták a helyét. A nagyvilág más fotóügynökségeiben sok helyütt meg sem tartották a ki nem jelölt kockákat. Szerencsére, nálunk nem így történt. Mára pedig jól látható, hogy a szunnyadó örökség, az egykor félretett, elfektetett anyagok legalább olyan érdekesek, mint a hivatalos fotók. Ezeket a képeket eddig senki sem látta, némelyikük hatvan éve szunnyadt a negatívtasakban. A korai képek mellé meglehetősen hiányos képszövegek maradtak fenn, s ezek utólagos pótlása történészi, muzeológusi feladat. A képek egészen részletes és pontos „olvasása”, megfejtése jórészt a jövőbeni kutatókra marad, de az MTI is alkalmaz két szakembert (egy történészt és egy nyugdíjas újságírót) a hiányos szövegek pótlására. Az egyre gazdagabb MTI Fotóbankot is két irányból töltik fel, folyton belekerül a friss anyag, és fokozatosan gyarapszik a történetivel.

Czimbal Gyula ottjártamkor éppen az évfordulós tárlathoz készített elő digitálisan képeket, a hatvanas évek eleji, népviseletben mosolygó asszonyokról. Ezek a negatívok viszonylag jó minőségűek, de vannak olyan kockák, amelyeket akár egy teljes napig kell a számítógépen retusálni, hogy a Fotóadatbankba vagy a megrendelőhöz kerülhessen.

Az archívum ismerői nem végeztek még becsléseket arra vonatkozólag, hogy mikorra fejeződhet be az MTI analóg fotógyűjteményének digitális feldolgozása, de bizonyosan még évtizedek munkájára lesz szükség.

Vegyes sajtókörkép a napilapokról

Népszabadság

Rédei Ferenc, a Népszabadság nyugalmazott rovatvezetője így emlékszik az ötlet születésére: ,,Két-három évvel ezelőtt a hétvégi mellékletünkbe kellett képeket válogatni az Ellenzéki Kerekasztalról. Elő kellett vennem 1989–1990-es filmeket, s azokon csak annyi volt: EKA, pedig harminc-negyven ember is szerepel rajtuk. Azzal szembesültem, hogy már én sem emlékszem, némelyek milyen színekben is vettek részt rajta, ki ki mellett ült, kivel sugdolódzott. Pedig az még nem is a hatvanas évek! S mégis, mennyi érdekes momentuma van, amire annak idején nem is figyeltünk. Akkor határoztam el, hogy ha nyugdíjba megyek, s a körülmények megengedik, fel fogom dolgozni a Népszabadság teljes filmarchívumát. A lap korai negatívjait, ha jól emlékszem, az 1966-ig készülteket, a régi vezetés átadta a Legújabbkori Történeti Múzeum Fényképtárának (ez ma a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára). Azok ott nagyon jó helyen vannak, már mi is használtunk azóta a régi felvételekből.

Most az 1967 és 1989 közötti filmarchívumot kezdem el feldolgozni. Nem tudom, pontosan mekkora ez a gyűjtemény, több tízezer film bizonyosan. Úgy képzelem, hogy savmentes tasakokba rakosgatom át egyenként a negatívokat, s ha találok számomra értékeset, felismerhető eseményt, rögtön beszkennelem, s megírom a szöveget hozzá. Ehhez használhatom az újság még meglévő archívumát, felkérhetem a régi lapszámokat is. Így lassú lesz ugyan az előrehaladás, de alapos munkát lehet majd végezni. Az archívum zömében hatszor hatos filmeket tartalmaz, kell hozzávaló szkenner, tároló kapacitás, miegymás.

A papírkópiáknak csak kisebbik része maradt meg. Részben a helyszűke miatt. Elkallódtak, illetve néhány éve a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye megkereste a lapot azzal a kéréssel, hogy a fővárosi témájú kópiákat adjuk át nekik. Ambivalens érzéseim voltak ezzel kapcsolatban: nem örültem, hogy ingyen adunk oda képeket, s annyit még el tudtam érni, hogy feldolgozhatják, kutathatják a képanyagot, de nem tehetik pénzzé. 1990 óta nem készül papírkópia, a labort mégis meg tudtam menteni. A lap vezetőinek sokat köszönhetünk, például már azt is, hogy helyet adtak a labornak, s a mi fotósaink tudnak ott hívni, nagyítani fekete-fehérben. Egyáltalában, minden fontos ügyünkben nagyon tisztességesen jártak el.

Végül is az anyagaink nagy része megmaradt, és jó helyen is van, ami nagy dolog. Engem nemrég megkerestek, hogy rendezzek kiállítást a régi sportképeimből. Soha nem volt még saját tárlatom, elő kellett szedni minden régi filmemet, még azokból az időkből is, amikor 1971–1985 között a Népszavánál dolgoztam. Szomorúan láttam, hogy milyen kevés maradt meg: csakis azok, amelyeket valamilyen megfontolásból annak idején zsebre vágtam, és hazahoztam. Semmi más, nyomára sem leltünk a régi munkáinknak. Összesen huszonhárom darab, kiállításra való sportképem maradt, pedig ennél azért többre emlékeztem. De én szerencsére nem vagyok olyan, mint a normális fotóriporterek. Rovatvezetői tevékenységem, azt hiszem, túlnőtte a fotóriporterit. Nincs bennem túl nagy ambíció a saját képeimet illetően. Büszke vagyok azokra, akikkel együtt dolgozhattam. Ezzel olyan elégedett vagyok, mint más a könyvével vagy a kiállításával.

Hogy a digitálisan rögzített képek sorsa mi lesz, beláthatatlan. A nagy kiadók rengeteg fotót csináltatnak naponta, de tárolásukról, feldolgozásukról, archiválásukról nem gondoskodnak. A fotórovatokban olyan nagy a fluktuáció, hogy senki sem foglalkozik azzal, mi lesz jövőre. Aki bírja, kimenti magának az értékesebb anyagait, ellopja, elteszi, megőrzi. Teljesen jogtalanul ugyan, de azt kell mondanunk, hogy hál’ istennek, mert legalább az megmaradhat. Egyébként az olyan képek, amelyeknek az értéke csak húsz-harminc év múlva derülne ki, mind elvesznek, éspedig a szervezetlenség miatt: nincs igazi archívum sehol, nincs, aki szakszerűen foglalkozzék vele, meg azért is, mert a hordozók élettartama bizonytalan. Ráadásul ma már a fotográfus egy-egy eseményen nem egy-két tekercs filmet használ el, hanem tíz, tizenöt, húsz tekercsnek megfelelő anyagot vesz föl. Ennek többféle tragikus következménye lehet: a fotóriporter nem gondolkozik, úgy fényképez, mint a gép. Az adattovábbítás nagyon könnyű és gyors, de a szakmai színvonalra nagyon rossz hatással van. Ez a legnagyobb változás a fotótechnika történetében, és teljesen megváltoztatta a fényképezés filozófiáját és technológiáját. A fotózásról való gondolkodásunkat is megváltoztatta, a CCD mérete miatt a kompozíciók szűkek lettek. Tömör minden. Nem nagyon marad idő a komponálásra, szinte eltűnt a féltotál.

Ugyanakkor egyetlen fotó helyett készül huszonöt, azokat kellene archiválni. A Népszabadságnak van archívosa, aki remekül dolgozik, de nem győzi, nem tud lépést tartani a készülő képekkel. Ma még tíz perc alatt mindent megtalálunk, amit keresünk. Ki tudja, mi lesz később? Sok múlik a riporteren is, azon, hogy milyen gondosan archiválja a saját anyagait. Azokban a szerkesztőségekben, ahol arra sincsen pénz, hogy a fotóriporter elmehessen vidékre, nyilván az archiválásra sem jut majd. Pedig egy jó fotóriporter kezében felbecsülhetetlen történeti érték van.’’

Népszava

Wéber Lajos rovatvezető-képszerkesztő: ,,A kalandos sorsú, több tulajdonosváltást és költözést megélt Népszava archívumát tíz éve kezdték el szisztematikusan feldolgozni, és az új képeket visszakereshető módon tárolni. 2003-tól már nálunk is csak digitális képek készülnek, s ez a megnövekedett képszám roppant módon megnehezíti az archiválást. A fotóriporteri munkát sem jó irányban befolyásolja a digigépek adta szabadosság. A kollégák egy része kameramannként kezdett el működni, s nem a sűrített pillanatot igyekszik megragadni egy-egy eseményen, hanem folyamatosan mindent lefényképez. Ugyanakkor mégis elszalaszthatja az eseményt, amikor már az exponálást követő pillanatban a kész képeket igyekszik ellenőrizni, ahelyett, hogy a történéseket követné tovább. Csak elrettentő példaként említem, hogy van olyan riporter – több évtizede kezdte a szakmát –, aki egyetlen portré kedvéért ötszáz felvételt készített a digitálissal.

A Népszavánál az archivátor az MTI-nél használatos szisztéma szerint rendezte el a korábban készült pozitív kópiákat, s ezek közé a digitálisan készült fontosabb képek nyomatait is folyamatosan besorolja. Ennek köszönhetően, mondjuk, egy-egy portré esetén azonnal öszsze lehet hasonlítani a különféle technikákkal készült képeket. A digitális képeket nagyobb tematikus egységekben archiváljuk, a szerveren a nézőképek vannak, s azok alapján kereshetők elő a CD-ken, újabban DVD-ken elmentett fotók. Nagyjából heti három DVD-t tölt meg az öt fotóriporter, s az archivátor alig képes lépést tartani a születő képmennyiséggel, hiszen ő szövegezi, válogatja a riportokat.

Az időben visszafelé haladva digitalizáljuk a filmnegatívokat is, de ez még nehézkesebb munka, mivel a negatívokra a fotóriporterek annak idején nem túlságosan pontos adatokat rögzítettek. A tapasztalat az, hogy a régebbi képekre alig-alig van szükség a napi munka közben. A még régebbi, a rendszerváltozás előtt készült negatívok valamelyes része is megvan, hogy pontosan mi és mennyi, arról nincsenek adatok. Ezek feldolgozása, rendszerezése a mostani körülmények között szóba sem jöhet. Így ezek lassan, de biztosan pusztulnak, a filmeken rejtőzködő képi információ pedig egyre nehezebben lesz megfejthető. Elképzelhetőnek tartom, hogy a negatívokat odaadjuk egykori készítőiknek, a régi kollégáknak. Feltéve, ha kérik.’’

Magyar Nemzet

Tóth Tibor rovatvezető-képszerkesztő: ,,Ez a politikai napilap csak 1999 óta közöl rendszeresen fotókat, így az ortodox technikákkal készült archívuma jóval kisebb, mint laptársaié. 2003-ban készült az utolsó negatív, azóta kizárólag digitális hordozón rögzítjük az eseményeket. A negatívokból körülbelül tízezret őrzünk, a pozitív archívum ennél nagyobb. A régebben készült fotókat egyre ritkábban használjuk, de a könynyebb kezelhetőség érdekében digitalizáltuk a hagyományos, füzetekben vezetett negatívkatalógust.

Az új technikával nálunk is jelentősen megnövekedett a naponta átlagosan készített fotók száma. A Magyar Nemzetnél hat fotóriporter dolgozik, s egy-egy belpolitikai szempontból eseménydús napon akár három-négy gigabájtnyi, nagyjából egy-kétezer képet is produkálnak. Ha ezt a képmennyiséget nem dolgozzák fel azonnal, akkor az elkészült képek pár nap alatt kezelhetetlen, átláthatatlan információtömeget alkotnak.

Az általam kidolgozott rendszer lényege az, hogy minden technikailag vállalható képet elteszünk egy bővített archívumban DVD-re másolva. Emellett létezik egy aktuális kollekció a legjobbnak és legfontosabbnak ítélt képekből. Ez az »élő« archív hozzáférhető a lap számítógépes rendszerében. Két év szívós munkájával elértem, hogy a fotóriporterek naponta elvégezzék a saját anyagaik szövegezését és szelektálását. Ennek megfelelően dolgozza fel, finomítja tovább a bővebb archívot egy archivátor munkatárs. Ennél a lapnál az archiválást a fotóriporteri munka részének tekintik, igaz, a fotósok anyagilag is érdekeltek abban, hogy az elkészült munkáik minél könnyebben megkereshetők és minél nagyobb számban megjelentethetők legyenek. Így a Magyar Nemzetnél még képesek vagyunk lépést tartani a magunk készítette fényképek tömegével.’’

Magyar Hírlap

Sárközy György rovatvezető-képszerkesztő: ,,Amikor 2004 novemberében a Ringier Kiadó megszüntette a Magyar Hírlapot, viszonylag gyorsan felszámolták a fotórovatot is. Az újság ugyan több kiadóváltás után ma is létezik, de az átmeneti időszakokban, a meglehetősen nehéz körülmények között az archívum sorsa is bizonytalanná vált. Emiatt az látszott a legbiztonságosabb megoldásnak, ha minden riporter hazaviszi a negatívjait. A laptól elszerződött munkatársak már korábban is hozzájuthattak a negatívjaikhoz, pár évvel távozásuk után. Nálunk is az a tapasztalat, hogy a négy-öt évnél régebbi eseményekről már csak nagyon ritkán kerülnek fotók az újságba, ezért a korábbi negatívok és pozitívok a lapnak – különösen a mai viszonyok között – nem jelentenek igazi értéket.

A Magyar Hírlapnál 2001-től már kizárólag digitális technikával dolgozunk, a korábbi, több tízezer darabos pozitív archívumot szintén 2004-ben sebtiben összerámolták, és hosszú ideig raktárakban tárolták. A korábban borítékokban, tematikus egységekben rendszerezett fotókat az egyik kiadóváltás és költözés előtt a rovat két korábbi munkatársa szívességből újrarendezte. A többszöri, nem igazán szakszerű költöztetés miatt a képek egy része megsérült, ám az anyag zöme épségben maradt. Aztán egy újabb költözés miatt az archívumot megint összepakolták, s azóta a jelenlegi kiadóvállalat egyik raktárában tárolják. A képek így valószínűleg újra összekeveredtek, s mostani állapotukban nem is hozzáférhetők. Ám attól nem kell tartani, hogy a tárolás körülményei miatt az archívum pusztulni kezdene, igaz, arra sem látok megoldást, hogy a régi képeket újra rendszerezzük, és a mai szerkesztőségben elhelyezve használhatók legyenek. Havi egy-két régi képre van szüksége a Magyar Hírlapnak, nem érdemes bíbelődni a régi képekkel, inkább vásárolunk a képügynökségektől.

Manapság a lap két fotóriportere átlagosan napi két-három eseményt fényképez, s összesen nagyjából száz kockát exponálnak fejenként. A fotóriporterek maguk válogatják ki és szövegezik meg a jónak ítélt képeket, és ezek a „minőségi” fotók, illetve a nézőképeik kerülnek a szerverre. A kiválasztott képek nagyfelbontású fájljai és a riporthelyszíneken készült többi (megíratlan, szöveg és azonosítás nélküli) fotó DVD-kre kerülnek. Ezek a sorszámozott DVD-k jelentik a lap digitális archívumát.’’

Egy részük biztosan elpusztul

Nagy Lászlótól, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM – Cikkünk írásakor még létezett ez a kormányzati intézmény, nem olvadt egybe az oktatási tárcával.) szakmai tanácsadójától megtudtuk, hogy nincsen központi, kulturális stratégia arra vonatkozólag, hogy mit is kellene csinálni a hazai fotóarchívumokkal, gyűjteményekkel a digitális korszakban. A szakember szerint sehol a világon nincsen egységes elv, sem pedig gyakorlat. Megjegyzésünkre, hogy azt azért nagyjából lehet már tudni, hogy mi árt a fotónak, milyen hatások rövidítik meg az élettartamát, Nagy László úgy reagált, hogy természetesen a savmentes papír, az ideális hőmérséklet és páratartalom szükséges volna. Jó példaként említette a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárát, és általában jobb helyzetűnek ítéli a nagyobb közgyűjteményekben elhelyezett fotográfiai kincs sorsát. Ám pénz hiányában sok helyen még a legelemibb tárolási feltételek sem teremthetők meg. Nagy László szerint az anyagok bizonyos része el fog pusztulni, ahogyan a tárgyi anyagok egy része is veszélyben van a leginkább alulfinanszírozott múzeumokban és gyűjteményekben. Szerinte a legnehezebb helyzetben a helyi, városi és megyei múzeumok vannak. Ezek némelyikében a raktárak zsúfoltak, porosak, még a polc sem elég, s van, ahol a raktár beázik. Így aztán nemhogy a kutatás és kiállítás feltételei nem teremthetők meg, de még az állagmentés és megőrzés is kétséges.

A szakember szerint az utóbbi két-három évben rendezett reprezentatív kiállítások hosszú távon jótékony hatással lehetnek a magyar múzeumok helyzetére, hiszen legalább ráirányítják a közönség, valamint a döntéshozók figyelmét is erre a területre, s talán odavonzzák a szponzorokat.

Az NKÖM az egykori informatikai tárcával együtt egyébként elsősorban a digitális mentés és feldolgozás területét támogatta pályázati úton, s ennek köszönhetően több helyen kapott lendületet ez a munka. Nagy László szerint ebben sem lehet mindenkinek megfelelő, egységes szisztémát kitalálni, s különben is, a gyűjtemények munkatársai maguk is tudják, mit és hogyan érdemes digitalizálni. Többféle módszernek és megközelítésnek lehet létjogosultsága, a számítástechnikai háttér amúgy is roppant gyorsan amortizálódik. Szerinte az lenne a legfontosabb, hogy kidolgozzák a múzeumok, gyűjtemények finanszírozási stratégiáját, különösen a szponzorok belépésének megteremtése érdekében, hiszen rövid távon elképzelhetetlen, hogy az államkaszából több pénz jusson erre a területre.

Robbanó hagyaték: cellulóznitrát film

Alapanyaga olyan, mint a puskapor: oxigén nélkül, víz alatt is képes égni, hatvan és nyolcvan Celsius fok között öngyulladással is berobbanhat. Csakis nagyon szigorú tűzvédelmi előírások mellett tárolható. Ha nem megfelelő módon tárolják, gyorsan romlik a minősége. Az MTI archívumának több ezer negatívja számít veszélyes, robbanó anyagnak.

Ötvenéves az MTI Fotó

Maga a gyűjtemény 1924 óta épül, bár, sajnos, az 1945 előtti anyag zöme elveszett. A Magyar Filmipari RT. (MAFIRT) hagyatékába már nem került be, de nincs adat arra, hogy mi lett a sorsa. A MAFIRT gárdája az ötvenes években kiegészült az államosított budapesti fényképészekkel, ez lett a Magyar Fotó Állami Vállalat. Olyan nagy nevek kerültek így a céghez, mint Vadas Ernő, Seidner Zoltán vagy Kozacsek Elek. A Magyar Fotó 1956 tavaszán vált az MTI részévé. Az idei évforduló alkalmából a Néprajzi Múzeumban reprezentatív kiállítást rendeznek.

Szarka Klára

*A kép teljes képaláírása:

Bojár Sándor: Bontják a homokbányát a vízágyúk, Szeremle, 1956. június 28., MTI Fotó

A dunai jeges árvíz gátszakadást idézett elő. Pályi Károly, a Bajai Vízügyi Igazgatóság gépészeti üzemvezetője a gátszakadástól 300 méter távolságra vízágyúk segítségével bontja meg a földet és az iszapot, és csöveken keresztül juttatja el a gátszakadás helyére.

** A kép teljes képaláírása: