DÉL-AFRIKA SZEME

Az 1930-ban a dél-afrikai Randfonteinben született David Goldblatt több mint ötven éve készít képeket szűkebb környezetéről és a – hetvenes évek óta a folyamatos átalakulás korszakát élő – köztársaság fekete és fehér társadalmáról. Az egykor kereskedelmi iskolát végzett, de 1963 óta kizárólag a fényképezésnek élő fotográfus tizenegy albumban publikálta munkája eredményét, amit a tekintélyes Hasselblad Alapítvány idén életműdíjával is elismert.

A bíráló bizottság indoklásában kiemelte az egész életen át tartó, állhatatos megfigyelést és szemlélődést, amellyel Goldblatt a társadalmi és politikai változásokat kísérte; valamint azt, milyen kitüntetett figyelemmel fordult az egyének és a mindennapi életük kereteit biztosító társadalmi struktúrák közötti viszonyok felé.

Goldblattot már középiskolás korában lenyűgözte a fényképezés, azon belül is a korszak képi hírforrását jelentő, annak színvonalát meghatározó magazinok – a Life, a Picture Post vagy a Look – ,,stílusa’’, melyek ugyanakkor a fotóesszé kialakulásának és kiteljesedésének lehetőségét is megteremtették. Goldblatott azonban nem a címlapra kívánkozó események, hírek érdekelték, ezért hamarosan be kellett látnia, hogy sosem fog nagy szenzációt keltő felvételeket készíteni. Pedig Dél-Afrika mindennapjainak történései a hetvenes évektől minden bizonnyal több lehetőséget is kínáltak volna erre. Választhatta volna az Apartheid rendszer támogatójaként a többségi fekete lakosság nyomorának és elmaradottságának ábrázolását és a fehér civilizáció áldásainak hangsúlyozását. De lehetett volna a fekete-afrikai őslakosok pártfogója is, megmutatva az elnyomó rendszer kegyetlenkedéseit és embertelen bánásmódját, ahogyan a jómódú fehér kisebbség a szegény fekete többséget kezelte – ilyen sztereotípiák éltek az ország politikai viszonyairól, amelyeket elsősorban is a folyóiratok és a tévécsatornák hírműsorai terjesztettek és erősítettek.

Goldblatt azonban egyik megoldást sem választotta. Családja történelme eredendően toleranciára, a másikkal és a mássággal szembeni türelemre és elfogadásra determinálta őt, de természeténél fogva elzárkózott a szenzációs és hatásvadász képek készítése elől is. Nem vonzódott a propagandisztikus és didaktikai célú motívumok rögzítéséhez, és elutasította a prófétai megnyilatkozásokat is. Képei ily módon egy sajátos percepció termékeivé váltak, azok lenyomataként és közvetítőjeként. Képkészítési gesztusán mély nyomokat hagyott a múlt század negyvenes és ötvenes éveit domináló, a Magnum és a Life fotósai által is előnyben részesített emberi tényező megjelenítésének szándéka. Mindenekelőtt az érzelmekre, a rejtett gesztusokra, az óvatos vagy tétova mozdulatokra figyelt, az arckifejezések finom játékát, azok üzenetét igyekezett rögzíteni. Témájából adódóan természetesen nem összpontosíthatott minden további nélkül az emberi természet alapvetően jó vonásainak, az emberi összefogásnak, a méltóságnak a megmutatására, ettől eltekintve a kritikusan szemlélt ,,uralkodókat’’ nem szörnyetegként, s az ,,alattvalóikat’’ nem angyalokként akarta láttatni. Mégis – építészeti témájú képeitől eltekintve – felvételeinek középpontjában mindig az ember állt; igaz nem elsősorban és nem kifejezetten önmagáért. Felvételei nem annyira cselekvések, események ,,dokumentumai’’, hanem inkább statikusak, és ebbe a megmerevedett pillanatba sűrítve igyekezett megragadni az egész folyamatot, az előidéző momentumait, de a következményeit is. A fénykép eredendően alkalmatlan ilyen típusú sűrítésre, csupán jelek segítségével képes utalni arra a kontextusra, amelyben kiemelt helyet foglal el a felvételen rögzülő, töredék időintervallum. Ezért alkalmatlanok Goldblatt művei arra, hogy a hírek iránti kíváncsiságot kielégítsék: nem az ,,események’’ kerülnek a képre, hanem olyan történések, amelyek megelőzik illetve követik magukat az eseményeket. Goldblatt úgy gondolta, sokkal intenzívebben és hívebben ábrázolhatja az érzelmeket és gondolatokat az ilyen helyzetekben, mint akkor, amikor a felgyülemlett feszültség, érzelmi túlfűtöttség mintegy ,,kisül’’; amikor az események sodrában, a cselekvés pillanatában az igazi érzelmekre és gondolatokra utaló gesztusok és mimika oly mértékben torzulhat, hogy már nem egyeztethető össze azzal az emberről alkotott elgondolással, ami meghatározta képei világát.

Ebből szinte automatikusan következett, hogy munkáinak adekvát megjelenési módja nem történhet olyan formában, hogy a vizuális tartalom önmagában, legfeljebb rövid ,,lábjegyzetekkel’’ ellátva szerepeljen. A szűkre szabott információ ugyanis nem lehetett elegendő a kép dekódolásához, az azon ábrázolt, de csak a megfelelő többlet tájékoztatás ismeretében láthatóvá váló tartalom felfogásához, amely önmagában alkalmatlan bármiféle politikai vagy morális üzenet érvényesítéséhez. Ez azonban valószínűleg nem is volt Goldblatt szándéka. Ettől függetlenül, szinte törvényszerűen választotta a könyvet mint megjelenési médiumot, amely megfelelő teret enged a kellő adatok közléséhez, ugyanakkor ahhoz is, hogy a fotóesszé mellett, mintegy kommentárként, megjelenhessen a hagyományos esszé is. A képeket ily módon kísérő terjedelmes magyarázatok adtak és adhattak egyedül felvilágosítást azokról a motívumokról, amelyek a fotográfus számára fontossá tették a rögzített pillanat megmutatását, és kontextualizálva elhelyezték azt abban a nagyobb ,,képben’’, melyet az alkotó az évtizedek során létrehozott.

A dél-afrikai társadalomban az elmúlt négy évtizedben lezajlott átalakulás jobb megértéséhez és átéléséhez elengedhetetlen az a látásmód, ahogyan Goldblatt közelített témáihoz. A szereplők nem öt másodperces hírek főszereplőiként pózoltak kamerája előtt, vagy jelenítették meg akció közben az uralkodó és meghatározó felfogást. Goldblattot az emberek sorsa érdekelte, nem típusként, hanem egyénként, ami természetesen mégis átcsapott egyfajta tipizálásba, anélkül, hogy ez ellenére lett volna az alkotónak. Ekképp volt képes mélyebbre ásni a bonyolult összefüggések rendszerében, a történelmi események, hagyományok és szokások által determinált közegben, amely a maga összetettségével rányomta bélyegét a mindennapokra.

Goldblatt, a médium jellegéből következően, a ma már csak kevesekre jellemző alapossággal és körültekintéssel dolgozott mindig. Nem törekedett arra, hogy a képalkotó eszközök, a képi kifejezésmód túlhangsúlyozásával igyekezzen alátámasztani (vagy akár akarata ellenére is elfedni) a kép üzenetét. Jelentőségét nem ,,esztétikai’’ minőségének köszönhette, hanem annak, amilyen közvetlenséggel és egyszerűséggel megjelenítette a ,,világot’’. Ebből is nyilvánvaló, hogy Goldblattot ahhoz a fajta hagyományos dokumentarizmushoz lehet sorolni, amely még nem az alkotónak a környezetéhez fűződő viszonyáról szól, annak ellenére, hogy ez teljes egészében nem kiiktatható. Mégis, ezt a szubjektív elemet inkább meghatározza az a tágabb összefüggésrendszer, amelyben az alkotó mozog, amely hatással van saját gondolkodásmódjára, ezáltal látásmódjára is. Képein az válik megtapasztalhatóvá, hogyan szemléli a világot, nem pedig az, hogyan gondolkozik róla, hogyan viszonyul hozzá. Az egyik oldalon a megalázottság és kiszolgáltatottság vált hangsúlyossá, amellett hogy a méltóság nem szenvedett csorbát. A másik oldalon megnyilvánuló, a saját kulturális és erkölcsi hagyományokat védelmező szigor és elutasítás mindenféle, a másik kultúráját befogadó engedménnyel szemben, önmaga morális és gazdasági felsőbbrendűségét hirdető, a létét csakis azzal legitimáló magatartás vált érzékelhetővé, láthatóvá és egyértelművé – a kétségbeesett kísérlet a régi-új elnyomására és kordában tartására, vélt és valós értékek megtartására, védelmére.

Ennek egyik egyértelmű, de talán kevésbé nyilvánvaló kifejeződési formája lett Goldblatt számára az építészeti alkotás, amely a legkülönfélébb formáiban hirdeti a technikai és erkölcsi fölényt, azt a tudástőkét, amivel csakis az építtetők rendelkezhetnek, és amivel gazdagságukat demonstrálhatják és ideológiájukat hirdethetik, miközben egyértelművé teszik a másik alárendeltségét és elmaradottságát.

Goldblatt hagyta a dolgokat a kamerája előtt megtörténni, nem hajtotta őt a kíváncsiság, az értelmezés szándéka. Nem akart sem a fekete lakosság szószólójává, sem a fehér kisebbség ügyvédjévé válni, és nem kívánt forradalmárként a kamerájával harcolni az igazságért. Nem az égbekiáltó igazságtalanságok nyers láttatása, a különbségek kiélezése, karikírozása vezette, hanem annak a megmutatása, ami az ő érdeklődését is felkeltette, amit talán ő maga is csak megérteni szeretett volna.

Ennek egyik kétségtelen jele, hogy a politikai helyzet megváltozása, a hatalmi pozíciók átrendeződése óta Goldblatt – életében először – színes nyersanyagot kezdett használni. Az új elsajátítása szinte párhuzamos folyamatként zajlott azzal, ahogyan láthatóvá igyekezett tenni (talán a maga számára is, mivel az összehasonlításhoz alapot jelentő tények illetve végeredmények nem álltak rendelkezésére), miként képes a fekete lakosság megbirkózni az új helyzettel, és berendezkedni abban az életben, amelyben egykor szinte csak vendégként lehetett jelen.

De pont ez az új pozíció adott lehetőséget Goldblattnak arra, hogy ismét csak megőrizze a kellő távolságot, hogy elfogulatlanul szemmel tartsa az átalakulást, és azt mások számára is megmutathassa. A ,,nem létező’’ végeredmény ismeretének hiányában mindenképpen érdekes ez a vizsgálódó megközelítés (amint az volt negyven évvel ezelőtt is, amikor szintén nem volt sejthető, miként fog megváltozni az ország élete), amely most sem kíván fellépni az értelmezés és az ítélethozatal igényével, ezáltal mintegy a fényképezés egyik legeredendőbb feladatát teljesítve.