A KAMERA VÁLT A JEGYZETFÜZETÉVÉ

A képet a parti sétány peremfala osztja ketté a nyári napfényben csillogó Genfi-tó tükrére és egy árnyékos részre két foltos kutyával. A fehér körömcipős nő ruhája is világos és sötét mintás, a nő és a kutya közt húzódó póráz feszültséggel telíti a képet, és a figyelmet a groteszk helyzetre tereli. Almásy felesége, Elisabeth, görcsösen igyekszik Toto nevű kutyáját távol tartani a ,,kóbor ebtől’’. A helyzetkomikum iránt kifinomult érzékkel bíró Almásy Pál alkotó tekintete a feleségét sem kímélte. Az 1937-ben készült, és így a fotóriporter korai művei közé tartozó felvétel első alkalommal kerül bemutatásra a nagy nyilvánosság előtt, mintegy 100 másik képpel együtt. A németországi Rüsselsheimben az Opelvillen május 29-én, a századik születésnap alkalmából retrospektív kiállítás keretében emlékezett meg Almásy egyedülálló életművéről. A még általa jóváhagyott korai nagyítások mellett további 50 képet állítanak ki legfontosabb művei közül, valamint néhány írásos dokumentumot, amelyek betekintést engednek életébe. Ezt követően ismerteti a wiesbadeni photonet Galéria és az Artothek az eddig ismeretlen, korai életművet.

Almásy a számos elismerés ellenére árnyéklétre kárhoztatott kora legendás fotográfusai – Henri Cartier-Bresson, André Kertész vagy Munkácsi Márton – mellett. 1987-ben Magyarországon kitüntették a saját elhatározásából párizsivá vált Almásyt a fényképezés területén szerzett érdemeiért; 1989-ben az Associacion de la Presse tiszteletbeli tagjává választották, majd 1992-ben megkapta a franciaországi ,,Ordre National de Mérite’’-t, végül 1999-ben egy további díjat a herteni nemzetközi fotónapok alkalmával. Ezt követte két album megjelentetése: a Zaungast der Zeitgeschich-te, magyarul ,,A korszak történelmének hívatlan szemlélője’’ (Benelli Verlag, 1999) és a Paris (Prestel 2001); valamint kereken negyven egyéni kiállítás. Almásy sosem harcolt a fotóművész elismerő címéért. ,,A korai életmű mostani kiállítása első alkalommal teszi nyilvánvalóvá Almásy Pál különleges jelentőségét, aki egész élete során fotóriporternek, nem pedig fotómű-vésznek tartotta magát’’ – mondta Dr. Be-ate Kemfert, a kiállítás kurátora. A 2003-ban elhunyt Almásy gazdag életművet hagyott hátra, 1560 képriportja és kereken 120 000 felvétele a legkülönfélébb társadalmi rétegek életkörülményeinek széles spektrumát foglalja magába a világ csaknem minden országából. Hagyatékát a berlini Archiv für Kunst und Geschichte (AKG) és a wiesbadeni photonet Galéria gondozza.

Magányos kapu a sivatagban, ellőtte két dromedár hosszan elnyúló árnyékot vet; magában álló útjelző az Algériából Francia-Nyugat-Afrikába vezető út mentén – mindkét felvétel 1936-os. Vagy a pusztaságban magányosan árválkodó Shell-benzinkút 1963-ból. A föld sivatagjai egyike lett állandóan visszatérő témáinak. ,,Az aggasztó magány és a mámorító szabadság érzése ragadja el ott az embert’’ – lelkesedett a fotográfus, aki hosszú és fáradhatatlan élete során a Föld szinte minden országát bejárta, köztük Mongóliát is. Ezt a különleges eseményt választották az 1987-ben rendezett budapesti Almásy-kiállítás címéül: Sauf la Mongolie.

Amikor Almásy Pál 1906 megszületett Budapesten, színésznő és szoprán énekes anyja már özvegy volt. A magyar nemesi családból származó férjét még fia születése előtt halálos baleset érte. Almásy Tahitótfaluban, anyja vidéki birtokán ismerkedett meg a bohém élettel. A gyermekkor idillje minden családi probléma ellenére ide kötődött, ahová idősebb korában mindig visszavágyott. Az ifjúban azonban már korán felébredt a vágy, hogy világot lásson, így 17 éves korában hátat fordított családjának és Magyarországnak. ,,Újságíró akartam lenni, és utazni szerettem volna.’’

Politológusként végzett az egyetemen, majd 1929-ben a Wehr sajtóügynökség római tudósítójaként dolgozott, és ezzel valóra vált legfőbb álma. A továbbiakban látszólag mindent a vak szerencsére bízott, és jó érzékkel ismerte fel, hogyan élhet a lehetőségekkel. Amikor 1935-ben a Monte Rosa fedélzetén Dél-Amerikába indult, megvásárolta első kameráját, egy Leicát. És már a gőzösön készített első felvételek is az akkori fotográfiai tradícióval szakító képi kifejezésmódról tanúskodnak. Szívesen szemlélte az eseményeket felülről. Madárperspektívából nézve új struktúrák születtek, vagy olyan grafikus alakzatok jöttek létre, mint a fedélzeten ülő játékos, illetve a graffiti ,,oui – non’’ egy párizsi utcán az 1945-ös népszavazáskor.

A korszak is épp megfelelőnek bizonyult a tevékeny fotográfus számára. Az olvasók várakozása, amivel a világ minden szeg-letéből érkező fotóriportokat fogadták, csillapíthatatlannak tűnt. Ekkor élték fénykorukat a képes magazinok, a Berliner, a Münchner vagy a Schweizer Illustrierte, amelyek szorosan összefonódtak Robert Capa, Walter Bossard, Werner Bischof, Gis`e le Freund illetve Erich Salomon nevével. És persze Almásy Pálnak is ott van a helye a modern riportfotó úttörői között, csakúgy, mint annak a Munkácsi Mártonnak, akinek nemrég rendeztek nagy retrospektív kiállítást a hamburgi Deichtorhalléban.

Almásy sosem tartotta magát motívumvadásznak. Nyíltan közelített az emberekhez, de mégis halkan, és oly ügyességgel, hogy szinte mindig láthatatlan maradjon. ,,Amikor fényképeztem, sosem kuporodtam úgy össze, mint a macska, aki épp arra készül, hogy rávesse magát a zsákmányra; sosem támadtam a gépemmel.’’

Zárt zsalugáteres ablak, a középső nyitva, egy rendőr kidugja rajta csupasz lábát, és mintha a fotográfusra nevetne. Almásy fürge tekintete megtalálta a megfelelő pillanatot. ,,Én magam sosem kerestem; mindig a kamera tette azt. Én csak az voltam, aki talált, és amit találtam, azt lefényképeztem.’’ Például az 1952-ben, Párizsban látott plakátragasztó és műkorcsolyázónő egymást metsző alakját, amelyet egy földön keresztben fekvő rúd ellenpontoz.

Mindazonáltal az esztétikum, a kép felépítése és a kompozíció a kifejező erőnek alárendelt kritériumok maradtak Almásy számára, egész életén keresztül. Fényképészi tartását a politika, a humanizmus és a társadalmi kérdések iránti érdeklődése határozta meg.

A hétköznapiban lelte fel motívumait, nem a szenzációsban. A méltóságteljes világutazó végtelenül gyűlölte a léha pózokat. Nála semmiféle képmutatás nem kérhetett kegyelmet: ,,Aki mindenek előtt tetszelegni akart előtte vagy a kamerájának, rögtön kizárta magát a lehetséges motívumok köréből. »Modelleket« sosem keresett” – emlékezett a galerista, Klaus Kleinschmidt az 1999-ben a fotográfusnál tett párizsi látogatására.

Almásynak nem számított a ,,szép kép’’, csakis annak tartalma: ,,A fotóriporter… nem követheti el azt a hibát, hogy hagyja magát félrevezetni a különösen érzéki pillanatoktól, amelyek nem bírnak semmiféle információs értékkel.’’ Ehhez a felfogáshoz az alapvetően autodidakta alkotó hű maradt, még akkor is, amikor a nyolcvanas években már a Sorbonne professzora volt. Egyedül a képméreten változtatott egyszer. Korai munkáinak kisfilmes formátuma dinamikusabb perspektívát tett lehetővé, mint későbbi, négyzetes felvételei a Rolleiflexszel, amelyek viszont sokkal erőteljesebben összpontosítottak. De már a kezdetektől esztétikai formává szilárdult a mégoly öntudatlan akarat, amiért Almásy fotói az informatív tartalmon túl csöndes bűvöletükkel is hatottak nézőikre. ,,Ne mondd, hogy a fényképezés nyelv, de beszélj a fényképezés nyelvéről.’’ (A. P.)

Anne Kotzen