VÁROS/TÁJ/BEAVATKOZÁS

A cím szavai ugyan nem ,,időrendben’’ követik egymást (hiszen előbb volt az érintetlen táj, majd a civilizációs folyamat, e beavatkozás során alakult és alakul a világ ember formálta arca), de azért nagyon pontosan megadják a vonatkozási pontokat. Az ezzel a címmel létrejött fotókiállítás ugyanis a városi táj többféle problematikájára reflektál; az ember által megalkotott, de gyakran magára hagyott épített környezet, az emberi beavatkozás nyomát viselő, attól mégis függetlennek látszó tájak képei jelennek meg, a természetes és mesterséges, kitalált és valóságos viszonylatainak kérdései vetődnek fel a hat művész fotóin.

A kiállítás első változatát 2005 májusában mutatta be a Fotogalerie Wien – vele (és a Lumen Galériával) fogott össze a Dorottya Galéria, hogy a két magyar és négy ausztriai alkotó részvételével megrendezze a tárlatot.(1) A két kiállítás között eltelt évben sem a téma, sem azok képi reflexiói nem vesztettek aktualitásukból – bár a mai ember irdatlan tempót diktál önmagának, s ennek megfelelően szűkebb és tágabb környezetét is e sebességgel alakítja ,,saját képére’’, de maga a jelenség sokkal régebbi és folyamatosabb annál, hogy ne találnánk benne mégis valami változatlan, a problémát alapvetően, szinte időtlenül jellemző karaktert, sajátosságot.

S ez utóbbi gondolat nem véletlen: az egyébként sokban eltérő fotósorozatok mindegyikére jellemző a csend – elsősorban azért, mert az embert magát szinte egyáltalán nem jelenítik meg. Nyilván az emberalak jelenléte önmagában nem jelent aktivitást, ám e képeken ,,mindössze’’ különféle ténykedéseinek nyomait látjuk, esetleg e tevékenységek modellezését vagy éppen megkérdőjelezését.

Lukas Schaller négy enteriőr képe mindegyikét ,,ugyanabból’’ a nézői/fotós pozícióból fotózta; négy fallal határolt doboz-tereket látunk, ahol a falak találkozási vonalainak enyészpontja a kép közepére lett szerkesztve. A művész a velencei Giardiniben található nemzeti pavilonokról készített képeket – abban az időszakban, amikor a biennálék között éppen nem használták azokat. S igen markánsan jelenik meg a képeken, hogy mennyire elhagyatott lehet egy tér, amelyet alkotói, használói felednek el éppen. Az első képpár üres tereket ábrázol: az egyik fotón a három, mennyezetet átfúró fa sem bontja meg a csarnok geometrikusan egyszerű terét, sőt, barna törzsük részévé válik mértanias tagolásának; a másikon mindössze két tárgy vész el a tágas térben, amelynek sötétjét s így a kontúrokat is a mennyezet és a hátsó fal találkozásának sávjából beszűrődő fény oldja némiképp. A második képpáron furcsa játék tanúi is vagyunk: az egész termeket betöltő, fehér laticel golyó-halmok első ránézésre havas tájra emlékeztetnek az enteriőrökben, s ezekben hevernek egymásra hányva, összevisszaságban a csomagolóanyagok, a korábbi installálások kellékei, magyarán: a szemét. Semmi extra; csak képek helyekről, amelyekről így még nem gondolkoztunk el. S amelyek ráadásul az ember egyik megkülönböztető sajátosságának, a kultúrának, azon belül is a művészetnek ,,templomai’’, különlegesen rangos, kiemelt helyszínei évről évre – néhány hónapig legalábbis. Most mégis jellegtelenül láthatók, mint bármilyen épületek, bárhol a világon. Mint bármilyen díszlet, amit az ember különféle tevékenységei és szükségletei számára alkotott, hogy aztán kérdés nélkül hagyja magára, ha nincs szüksége rá.

Eva Würdinger fotóit a minimalista látásmód és az ember alkotta építmény magányosságának közvetítése köti Schaller munkáihoz. A téli álmot alvó/elhagyott jetski pálya leeresztett medencéinek kék nylonján, a befagyott csapadék tavában, a pályákat jelző piros bóják, narancssárga-fehér pózna és fekete sávok tagolják a látványt, s adnak kontrasztot, színeikben mindenképpen, a hideg alapnak. Az IKEA parkolókról készült fotók szintén végtelenek és üresek. Az ember nyoma itt azonban nem csak az a tény, hogy ő építette, hanem a parkoló aszfaltján látható fekete keréknyomok is őt idézik: a féket próbálgató, játszogató autósokat. Az autósokat irányító, felfestett sávok távolabbról nézve úgy tűnnek, mintha a szürke alap repedéseibe befolyt volna a fehéres, tejszerű ég-köd. A táj horizontja mindkét fotópáron a képek középvonala környékén helyezkedik el: s az amúgy is kietlen vidékekre így szinte végtelen, hideg-fehér ég borul. Eva Würdinger önálló kiállítása a Dorottya-belivel majdnem egy időben volt látható a Lumen Galériában. A Sometimes you Stay Out… (,,Néha kimaradsz…’’) című tárlaton a művész elhagy(at)ott lakótelepi betonházakat fotózott, amely képek ugyan más szerkesztésűek, de az alapprobléma és hangulat ugyanaz. E minimalista képalkotási mód beleilleszkedik abba a vonulatba, amely az utóbbi években egyre jelentősebbé válik, s amelyet elsősorban fiatal finn fotográfusokhoz köthetünk: a nagyon kevés látványelemmel létrehozott, általában puha formákra, hidegebb színekre hangolt, rendszerint alacsony horizontvonallal kialakított, ember nélküli, vagy az embert pusztán mint formát használó tájképek sorába.

Veronika Hofinger szintén ,,készen talált’’ tájakkal dolgozott. Az ő tájképeinek képkivágatai azonban az előző munkákétól eltérően egészen közeliek, a fotós néhol szinte a térérzékelés lehetőségét is elveszi a nézőtől, ahogy kimetsz egy-egy darabot a természet (növény-) szövedékéből. S ráadásul nem egy – egyébként cseppet sem manipulált – fotón egészen sajátos látványt kapunk: szinte természetellenesen piros törzsű fák hálóján át látjuk az erdő többi részét, vagy apró házikót fedezhetünk fel a buja zöld növények sűrűjében, esetleg erőteljesen narancssárga gyümölcsöket mint lebegő pöttyöket látunk, amik alig kapcsolódnak faágaikhoz. Egy-egy fotó mintha elvarázsolt táj-darabokat vagy növényeket ábrázolna: s kézzelfogható környezetünk szintén kézzelfogható mesebeli részleteit tárja elénk.

Laura Samaraweerová eltér az eddig említett kiállítóktól, ő a megörökített látványt saját kézzel kialakító, megépítő fotós vonulathoz köthető. Képein a természetes és mesterséges, az ember nélküli és az ember beavatkozása nyomán létrejött problémaköreit hozza játékba. S e szóhasználat szintén nem véletlen: látványai színesek és vidámak, akármelyik képről legyen is szó. Például arról, ahol egy fenyőerdő közepén rendez be egy szobát: szép, régi tárgyakkal, amiket akár már több generáció is használhatott, asztallal, süteményestállal, párnákkal (amelyek egy pillanatra átvezetőként is funkcionálnak külső és belső tér között, első ránézésre ugyanis piknikhangulatot keltenek).

A fotós humorára és játékosságára jellemző, hogy nem elégszik meg ennyivel: még egy szép, patinás csillárt is függeszt az asztal fölé – tökéletes berendezés. A tárgyak, bútorok kapcsolatba lépnek egymással a befogadás során, viszonyrendszerbe kerülnek, aurájuk szoba falait emeli maguk köré. Egy másik fotón kávézósarkot rendez be, az asztalon a zsömléből már hiányzik egy falat, s mivel hideg van (egy havas mezőn vagyunk éppen), hát logikusan ott a radiátor is. A hátteret itt egy sárga, piros virágos takaró adja, s ennek felelgetnek az asztal körül kinövő, színes apró virágok is – jelenlétük egyszerre furcsa a hideg miatt (bár ezt még magyarázhatja, hogy talán a ,,szoba’’ melege segít nekik), de ráadásul vágott virágokat látunk, finoman utalva így az önmagától létrejött és a ,,gondozott’’ közötti különbségekre is… Egy másik, immáron teljesen hófödte mezőn egy színes, virágos, és további textil virágokkal kivarrt takaró fekszik – s hogy ne legyenek illúzióink, mit is látunk valójában, a háttérben nyugodtan hever a locsolócső. Itt (is, többek között) az évszakokhoz köthető tudásunkat, tapasztalatainkat hozza kicsit zavarba a művész… Az utolsó képen ismét jó idő van: egy szántóföld barázdái, a kertész épp csak, hogy kimehetett a képből: piros csizmája, eszközei gondosan összekészítve várják. Vagy csak az ő személyének, s ezen keresztül a szabad természet megdolgozásának szimbólumaiként vannak jelen. A szántóföldhöz alapvetően földműves személye illene: ám a barázdákba ültetett színes virágokról már önmagukban sem a mezőgazdaságra asszociálunk, s ráadásul helyes, színes kis cserepekben ücsörögnek egymás mellett… A vattaszerű világoskék ég alatt: itt vehető ki a legjobban, hogyan is fest bele a képekbe Samaraweerová. Ugyanis a művész egy-egy részletet (virágot, tárgyat, virágcserepet, hátteret) után-színez, s hozza így be a fotó manipuláltságának újabb dimenzióját, illetve teszi képeit még egy kicsit irreálisabbá, ezzel együtt festőibbé, sugárzó színűvé, élettelivé.

Koronczi Endre fotói szintén a realitás–irrealitás problémakörben mozognak, kiegészülve az álom és valóság kérdéseivel. A művész a több éve készülő Bianco-projekt részét képező, 100 képből álló sorozatából válogatva készített különleges installációt: egy felfüggesztett majdnem-egész hengerbe léphetett a látogató, s mivel ennek alsó széle lejjebb volt, mint az átlagos növésű ember szemmagassága, így a külvilág szinte teljes kizárásával nézhettünk körbe az elénk táruló panorámán. Amely ugyan különféle belső és külső tereken, tájakon készült fotókból állt össze, de az egyes képek összeérő szélei és a koherens képi világ miatt mégis egy látványt képeztek. A munkák mindegyike izzó színű, néptelen, mozdulatlan tájat tárt elénk – illetve a főszereplő (a művész) alakja jelenik meg csupán rajtuk, s nem is csak egyszer. A multiplikálás már önmagában kimozdítja a képeket a megszokott nézhetőségi pozíciókból, s ezt csak erősíti, hogy a citromsárgába és feketébe öltözött figura szinte kivétel nélkül rendhagyó, furcsa pozitúrákban tűnik fel: vagy citromsárga autója motorháza kapja be éppen, vagy érdekes kiegészítő elemként kapaszkodik fejjel lefelé egy házikó két oldalán. S a finom részletek külön is lenyűgözőek: több képen egészen apró háttér elemekben szintén a citromsárga színt vehetjük észre, ha alaposan körülnézünk az elénk tárt, sűrű, mégis kiegyensúlyozott panorámán. Mintha egy álom autonóm logikája szerint következő képkockáit sorolta volna egymás mellé-alá-fölé a művész.

Fekete Zsolt a fentieknél sokkal markánsabban hozza be az idő dimenzióját a kiállításba. Két képpárt állított ki: mindkettőnek az egyik fele 1891-ből való, Veress Ferenc torockószentgyörgyi várromról készült fotóinak nyomata. S Fekete mindkettőhöz a saját 2003-as, az eredetit mindenben követő fotóit rendeli hozzá. Első ránézésre négy, majdnem azonos képet látunk, s a képpárok különösen egyformának tűnnek. Azonos méret, színvilág, fotós/nézői pozíció, ugyanaz a képkivágat. A tájban az idő múlásának és az emberi beavatkozásnak a nyomai csak hosszas játék után fejthetők fel: úgy nézzük a képeket, mint régen a ,,találd meg a különbségeket a két kép között’’ feladványokban – elemenként, pontonként hasonlítjuk öszsze a párokat. Csak itt nem segít, nem segíthet senki, hogy hány darab eltérést kell felfedeznünk. Az összevetés közben sokkal inkább a feloldódás a lényeg, a tényen való elgondolkodás: a pillantás ugyanaz is lehet, a technikai is lehet hasonló. De eltelt száz év – s ha akarunk, most már tudunk teremteni olyan látványt, amely anno vélhetőleg technikai csúcspontnak számított. Ha valami, akkor ez óriási változás. Az igazi beavatkozás, immár a rögzítés, látványalkotás menetébe. A fotográfia születése pillanatától kezdve szólt a látvány manipulálásáról is: ezekben a kiállított fotópárokban is (bár másképp, mint Koronczi vagy Samaraweerová művei esetében) ez az alapprobléma kerül exponálásra, megtoldva a médiumok s az emberi pillantás változásainak (s változatlanságainak) kérdéseivel.

Sürgünk, forgunk, gyártunk, építünk, kézzelfogható és minket helyre rakó díszletekkel népesítjük be a földet, az életet, s mindennek sem a gyakorlati, sem a lelki szükségleti indíttatása nem vitatható. Csak hiányzik a számba vétel, felmérés, felismerés. Hogy mink van, s minek is. Hogy hogyan működünk, hogyan kreálunk magunk köré ezt-azt, s hogyan avatkozunk be. De az is megfigyelhető, hogy akár saját fontosságunk bizonyítékaként, akár szükségből építünk, a természet nem bújik ki a bőréből. Akár a gyönyörű, sellőszerű lények (a víz alatti birodalmat uraló nők) Karinthy Capilláriájában, akik újra és újra lerombolták, amit a kicsi, furcsa, hengeres, puhatestű lények (a víz feletti világba törekvő férfiak) nagy lelkesedéssel felépítettek, úgy adja a természet az enyészetnek, amit az ember hoz létre. Csak a mi esetünkben azért, mert úgy tűnik, mégiscsak ez a dolgok rendje, s nem azért, mert túl magasra-messzire merészkedtünk. Vagy, ki tudja…

Somogyi Zsófia