ÚJABB FELFEDEZÉSEK

A postás egyszer csengetett, de két hatalmas borítékot szorongatott a kezében. A Magyar Fotóművészek Szövetsége sokak által eltűntnek vélt és csaknem feledésbe merült alapító tagjainak küldeményét hozta: egy nyolcvanhat éves hölgyét Brazíliából és egy nyolcvanöt esztendős úrét Svájcból. Ezzel kalandregénybe illő nyomozásaim közül két, végtelenbe vesző szálat sikerült felgombolyítanom.

Szádvári Éva

Az illendőség úgy diktálja, kezdjük a hölggyel. De az a tény is inspirál, hogy nincs még egy olyan család, amelyben hárman is tagjai lettek volna a Szövetségnek. Sok famíliában érdekeltek ketten, mint házastársak (például Horváth M. Judit és Stalter György) vagy mint apa és leánya (Németh József és Németh Andrea) vagy mint testvérek (Szelényi Károly és László) stb. A Magyar Fotóművészek Szövetsége alapítóinak névsorában (megjelent a Foto 1956. szeptemberi számában) így szerepel: Szádvári Éva. Számtalan fotós kollégától kérdeztem meg, hogy ki volt, mit tudnak róla. Mindenki szomorúan ingatta a fejét. Először Keleti Éva is, ám amikor – már teljesen reményvesztetten – megemlítettem, hogy a Fészek-beli alapító ülés meglelt jelenléti ívén így írta alá a nevét: P. Szádvári Éva, mintha villám sújtotta volna, hirtelen megrázkódott, majd felkiáltott:

– Tudom! Pelbárt Oszkár felesége volt!

Hohó! Örömömben gyors indiántáncot jártam (némi csür-döngölős beütéssel), mert megéreztem, hogy végre elmozdultam a nulla-pontról. Hiszen Pelbárt Oszkár sajnos már nincs közöttünk, de fia, Pelbárt János – akitől már régen megkaptam saját képeit és életrajzát – szerencsére él. Gyors telefon az ismert fotóművésznek, bizakodva, de azért remegő térdekkel:

– Mondd, Jean – így becézi a szakma –, tudsz valamit Szádvári Éváról?

– Még szép – válaszolta nyugodtan, a világ legtermészetesebb hangján. – Apám egyik felesége volt, s hogy pontos legyek, Évának pedig apám az egyik férje…

A kissé szövevényes családregény felgöngyölítésébe most nem az intimpistáskodás okán megyek bele, hanem mert mindhárom szereplő része, érdekes alakja a magyar fotótörténetnek. Az egész úgy kezdődött, hogy már Pelbárt Oszkár (1911–1975) személyét is rejtélyek övezték. Neve ott szerepelt a Magyar Fotóművészek Szövetségét Szervező Bizottságban (lásd: Fotóművészet, 1997/1–2., 8. oldal), majd valamely okból grafitceruzával kihúzták, és Haller Frigyest írták be helyette. Aztán ismét felbukkant a Tanácsadó Testület bejegyzett, érvényes tagjaként, viszont nem találni nyomát, hogy később bármiféle érdemi munkát végzett volna a Szövetségben. Netán néha-néha ,,meg-fúrták”, merült föl bennem a gyanú, ami aztán gyorsan eloszlott, amikor Pelbárt János végre fellebbentette a ,,titkok-ról’’ a fátylat.

Apja eredeti foglalkozása nyomdász volt, majd elvégezte a Képzőművészeti Főiskola festőművész szakát, s grafikusként dolgozott. 1938-ban Párizsban Vasarely mellett munkálkodott, közben a Sorbonne-on művészettörténetet hallgatott, és egy gyermekújságot illusztrált megélhetésképpen. 1940-ben, majd 1942-ben munkaszolgálatra hurcolták el. 1944-ben hazahozták Ukrajnából, majd újra elvitték, s 1945-ben Prága mellől tért haza. A Magyar Nap című lapnál képszerkesztősködött, majd átkerült a Szovjet Kultúrához. 1952-től a Vengrija–Hungary képeslap művészeti szerkesztője. Az előzőekből következően ismerte a hazai fotóélet minden fontos szereplőjét, és rálátása volt a lezajló folyamatokra. Érthető tehát, hogy meghívták a Szövetség megalakulását előkészítő bizottságba. Minthogy azonban néha Moszkvába küldték az újságíró szövetségtől, lemondtak közreműködéséről. Ugyanezen okból 1956-ban, miután az Igazság című lap tördelőszerkesztője volt, joggal tarthatott attól, hogy mint politikailag exponált személyt esetleg atrocitások érik, ezért elhagyta az országot.

Itt egy kis kitérőt kell tennünk. Első, Pohl Edittel kötött házasságából (1937–1952 között) született János fiuk 1947-ben. 1952-ben elváltak, s feleségül vette Szádvári Évát (született Újpesten, 1920-ban). 1953-ban született Nóra leányuk és 1956-ban Péter fiuk.

Szádvári Éva Gruber Sárinál kezdte tanulni a szakmát, Dósainál folytatta, és végül Rozgonyi műtermében dolgozott. Egész életében szinte kizárólag családi eseményeket, esküvőket s főként gyermekeket fényképezett. 1951-ben készítette egyik legsikeresebb képét: három kisfiú látható rajta, akik a legkülönbözőbb bőrszíneket képviselték. A Nők Világkongresszusa idején, 1951-ben, Bécsben ezt a képet felnagyítva ,,Felelősek vagyunk valamennyi gyermekért, a fehérekért és feketékért egyaránt…” szöveggel sokszorosították és terjesztették számos országban. Az itt közölt változat érdekessége, hogy kínai nyelvű. A fotóból postabélyeg is készült.

1956. december 16-án Pelbárt Oszkárral lépte át a határt, néhány hónapig Bécsben éltek, majd 1957 áprilisában Izraelbe mentek tovább. Ott Pelbárt először nyomdászként dolgozott, később egy mélynyomású képeslap képszerkesztője lett. 1958-ban ismét felkerekedtek, meg sem állva Brazíliáig. Ott Pelbárt kisnyomdát alapított, amit hazatéréséig vezetett. A nyomda területéből hasítottak le feleségének egy fotóműtermet, amely aztán olyan sikerrel funkcionált, hogy a döcögve működő üzemet ennek jövedelméből tartották fenn.

1961 júliusában Pelbárt Oszkár elindult hazafelé, közben Brüsszelben élt első feleségével és János fiával, majd 1961 novemberében végleg visszatértek Budapestre. Először gépszedőként az Athenaeum Nyomdában, 1963-tól pedig a Tükör művészeti szerkesztőjeként működött 1975. október 24-én bekövetkezett haláláig.

Szádvári Éva színvonalas munkája meghozta gyümölcsét, Sao Paoló-i műterme mind több megrendelést kapott. Brazíliában is főleg családi eseményeket fotografált, az eseményekről készített sorozatait albumok formájában szállította le, s ezek mindegyikében volt legalább két-három művészi igényességű kép. Stúdióját 1984 végén felszámolta, ám csak részben vonult nyugállományba: régi, szunnyadó ambíciói feléledtek, rajzolni és festeni kezdett, de főként szobrászkodott. Eleinte – Eva Pelbart művésznevét megtartva – csoportos tárlatokon vett részt, majd 1998-ban szép sikerrel rendezték meg önálló kiállítását. Méltatója a következőket írta:,,Témái a magány, a lélekszakadás, anyaság, nőiesség, szeretet és gyengédség. Terrakotta és bronz szobrai sok lírával fejezik ki alkotójuk belső világát’’.

Szádvári Éva ma Joao Engelberg (Engelberg János) feleségeként él Brazíliában.

Dr. Gróh Gyula

A híres alapmű, a csak ,,Barabás-Gróh’’-ként fogalommá vált A fényképezés kézikönyve társszerzője. Generációk forgatták bibliaként, tanultak és vizsgáztak belőle. Két kiadást ért meg (1954-ben és 1956-ban), s minthogy nagy példányszámban jelent meg, így ma is szinte valamennyi magyar fotográfus polcán ott áll.

A kémiával foglalkozó rész írójának nyomára bukkanni sem volt könnyű feladat. A Révai Új Lekixona 1957-ig követi életútját, s azzal fejezi be a szócikket, hogy akkor Svájcba távozott. Még 2005 tavaszán tudakozódtam felőle Habik Csabánál, aki hatalmas magánarchívumot hozott létre, s ő már másnap diktálta a címet: dr. Gyula Gróh, 1701 Fribourg, Postfach 707, Svájc.

Már indítottam is a felkérő levelet, ami azonban néhány hét múlva dolgavégezetlenül viszszaérkezett. Reményt keltett bennem azonban a precíz svájci posta, ugyanis azzal küldték vissza: ,,Elköltözött”. Némi tanácstalanság után egyszer csak ,,beugrott”, hogy a valaha a Filmlaboratóriumban dolgozott és Svájcba távozott Gloetzer László talán tartja a kapcsolatot a jeles vegyésszel. Erdélyi László Attilát hívtam segítségül, akivel korábban együtt munkálkodtak, és feltételeztem, hogy információt tud adni a további kereséshez. S valóban, röviddel később a kezemben volt két e-mail cím is: dr. Gróh Gyuláéké és fiuké, Gróh Gáboré.

A most már pontosan célba találó felkérésemre azonnal szívélyes választ kaptam mindkét címről, nemrégiben pedig már a gondosan összeállított képcsomag és életrajz is megérkezett. Ez utóbbiból számos érdekesség bukkant elő.

Gróh Gyula Budapesten, 1921-ben született. Már gimnazista korában egy Rodenstock géppel fényképezett, majd később egy Leica III/a-val folytatta. 1939–1942 között végezte el az egyetemet, fő tárgya természetesen a kémia volt. Már ekkor elkezdte Buzagh Aladár kolloidika-professzor inspirálására az ezüstbromid fényérzékenységére vonatkozó vizsgálatokat. Ebből később tudományos dolgozat született. 1945-ben doktori szigorlatot tett kémia, kísérleti fizika, ásvány- és kőzettan tárgyakban. 1946-ban első munkahelyén Homoki-Nagy István munkatársaként a Magyar Nemzeti Múzeum Természetvédelmi Fotóosztályán dolgozott. A fényképezés mellett azonban egyre jobban kezdte érdekelni a fotóanyagok gyártása. 1947-ben állást kapott a Kodak által létesített és később Forte néven működő fotópapír-gyárban. Kezdetben a minőségvizsgáló laborban szenzitometrálta a jó minőségű, ezüstben gazdag fotópapírokat, majd az újonnan felépült filmgyár vezetését bízták rá. A Műegyetemen az Elektrokémiai Intézetben dolgozott akadémiai kutató státusban 1956 végéig. Ekkor feleségével, lányával és fiával elhagyta az országot. Rövid ausztriai tartózkodás után érkezett a svájci Fribourgba. Akkoriban egy kis gyár működött ott, a Tellko. Itt gyűlt öszsze az orosz megszállás alatt levő Agfa-Wolfenből az Agfacolor eljárás egész feltalálói gárdája, dr. Wilhelm Schneiderrel az élén, akinek munkatársa lett dr. Gróh Gyula.

1965-ben épült fel a nagy, modern CIBA Fotokémiai Kutató. A Fribourg melletti Marlyban, az új intézetben dolgozott nyugdíjaztatásáig, s egyik fő megbízatása volt a Silberfarbbleichverfahren színes anyagaival – a Cibachrommal – való foglalkozás. Utóbbi, jelentős munkája során ezzel az eljárással, feleségével karöltve, kutatási szinten előállítottak egy kompetitív, színes mikrofilmet. Többek között ez volt utolsó munkájuk a CIBA-nál.

Mindenképpen meg kell említeni, hogy dr. Gróh Gyula több évtizedes munkásságában mindmáig kiváló társa és segítője volt felesége. Gróh Margit már egyetemistaként nem csupán társként, majd később háziasszonyként, anyaként biztosította a nyugodt családi bázist, hanem önálló kutatóként is végzett értékes tudományos munkát és számos szakdolgozat szerzője.

A Gróh házaspár ma Fribourg közelében, egy nyolcszáz méteres magaslaton épült, tágas, szép házban tölti jól megérdemelt, nyugállományú napjait.

Markovics Ferenc