ÚJ SZÖGEKBŐL

Barakonyi Szabolcs jelenleg Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas fiatal fotográfus. Az utóbbi néhány évben rendszeresen jelentkezett egyéni tárlatokkal; riportfotóit pedig az Indexről ismerhetjük. Legutóbbi „autonóm” anyaga, az Itt London, 2005 novemberében volt látható a Retorta Galériában. A tárlat megnyitóján mutatták be az azonos című könyvet, melyet Tóth Vali, Londonban élő riporter írt. Az Itt Londont sok szempontból ugyanaz jellemzi, mint a fotós összes sorozatát; készüljön a világ bármelyik pontján, legyen benne technikai, látványbeli csavar vagy valami abszurd elem: Barakonyi az embert és környezetét fotózza; s e sorozat is új szempontokat ad a szubjektív dokumentarista fotográfia hagyományainak megújításához.

Első jelentősebb anyaga 2000-ben készült, s az Úti Napló címet viseli. A fotós Delhiből Katmanduba tartva fotózott, fekete-fehérben, egyszerre két darab veterán Canonnal. S az egyszerre itt majdnem szó szerint értendő: mint két szem, működtek a gépek, amelyek egyszerre nézik, fogják fel ugyanazt a látványt, s az arc felépítéséből és a szemek eltérő helyzetéből adódó fizikai meghatározottsággal exponálják azt. Az így létrejött fotópárok, ,,ál-sztereó’’ panorámák, különös élményt adnak a nézőnek, amire a kiállítás alkalmával (Miró Galéria, 2001. szeptember) Barakonyi ráerősített: a boltihoz hasonló poszterlapozgatót készített, s a párokat a néző tetszés szerint igazíthatta egymáshoz, változtathatott találkozásuk szögén, s játszhatott így a különféle látványokkal. Ám nem csak az eltérő nézőpontból adódó látás és fotózás hozta érdekes helyzetbe e műveket, összekötő kapocsként nem csak azok az elemek működtek, amelyeket mindkét ,,szem látott’’. Gyakran fordult a fotós feje a szemeihez illesztett kamerákkal két kattintás között, s így egymásba csúsztak a látvány-kivágatok, gyakran a második exponálás kivárta, míg az előzővel lekapott alak átsétál az egyik látómezőből a másikba, s így – a középkori festményekhez is hasonlóan – többször is szerepel ugyanaz a figura egy képpáron. Gyakran nem azonos az élesség sem, s mindezekkel együtt játékba kerül tér és idő, megkérdőjeleződnek a ,,valóság’’ leképezésének, a manipuláltság szintjeinek problematikái. Barakonyi egyik kedvelt fogása volt e sorozat készítésekor, hogy a fotópár egyik feléről, bár nyilvánvaló, hogy azon is ugyanazt a teret, helyszínt látjuk, mégis hiányzik egy, a másikon látható jelentős részlet. Ezzel pedig még inkább ráveszi a nézőt, hogy a különbségeket, hasonlóságokat keresse, elemenként, motívumonként nézze össze a képpárokat, hogy megfejtse, hol van ,,elvágva’’ a látvány, mi változott, hol és minek mentén tudja összeilleszteni a képeket.

2002-ben Barakonyi Jemenben járt, ahol első ránézésre hagyományos, fekete-fehér szubjektív dokumentarista képeket készített. Ha jobban megnézzük őket, Barakonyi finom, fanyar humora sokat old és tesz hozzá a ,,szociális’’ jelleghez, az életképek hangulathoz. Például azon a fotón, amelyiken az öltönyárus fogasa alatt, pontosabban megszámlálhatatlan, végtelennek tűnő öltönysor alól néz vissza ránk egy kisfiú, s a helyzet és látvány egyaránt abszurd; egy másik képen pálmák között motorozik egy férfi – pontosabban, a háttérül szolgáló falra rávetülő pálma-árnyak között. S ráadásul, mögötte ülő társa egy kecskét fog az ölében, amely ott minden bizonnyal végtelenül természetes... Mint ahogy az is, hogy – egy másik fotón – egy autó csomagtartójában ücsörög egy férfi, akárha buszon ülne.

Már ennél a sorozatnál is feltűnik Barakonyi művészetének több alapvető jellemzője, amely későbbi anyagaiban válik majd igazán markánssá: egyfelől, eltérően a szubjektív dokumentarista hagyományoktól, ő az ,,üzenetet’’ (amely most nagyon leegyszerűsítve legyen annyi, hogy a világ jelenségeire, az emberi működés különféle aspektusaira való odafigyelés) nem (vagy egyre kevésbé) a tartalom drámaiságának hagyományosan bevált képi toposzaival ,,jeleníti meg’’, hanem elsősorban az apró, humoros részletekre való fókuszálással, amelyekkel egyúttal old és csavar a látványon. Ez utóbbi, az apró részletek jelentősége pedig sokat elárul világlátásáról és a fotó mint médium működéséről vallott nézetéről: miszerint a nézőt mintegy rákényszeríti, hogy a képek igazi ,,megfejtése’’ érdekében minden szempontból közel menjen hozzájuk. Illetve, ezzel valójában a néző érzékenységére, szemére, türelmére bízza, hogy mennyit ,,vesz’’ az eléje táruló látványból.

Barakonyi Szabolcs egy évvel később, 2003-ban jelentkezett a Kínai Büfé sorozattal, mely bizonyos szempontból az Úti Napló folytatása, s amelyben, a kamerák számának növekedése nélkül ugyan, de mégis több lett a nézőpont: s így a nézői befogadás során összeállítandó képek száma is változott. Képpárok helyett immár triptichonokat látunk – az egyik ,,szem’’ kétszer exponált. Fontos különbség még, hogy ezek a felvételek színesek, s így a ,,realitás’’, a hétköznapiság kézzelfoghatóbb dimenzióját adják. A képrészek illeszkedési szögeinek változtatásával itt is új relációkba helyeződnek a látottak – az ehhez szükséges kiállítási módhoz különösen alkalmas volt a Fészek Galéria kör alakú terme, ahol posz-tersíneken, vékony drótokon függesztve, a lehető leglégiesebb módon állították ki a nagyméretű triptichonokat. Ezeknél a fotóknál azonban hangsúlyosabban jelentkezett, hogy a hármat egy koherens képnek tekintette az alkotó, így a nézőt is új helyzet elé állította. Még inkább arra késztetve, hogy megpróbálja megállapítani saját nézési helyzetét, a befogadó (s egyben a készítő) pozícióját, pozícióit. A három lehetséges látószög felvétele ugyanarról a helyről azonban többlet élményt nyújt: nem csak a két szem befogadói eltérései, a fej elfordítása, az idő múlása vagy a mélységélesség változik, ahogy az Úti Naplónál, hanem mintegy körbe is fordulunk, szélesebb perspektívát kapunk, szétnézhetünk a lefotózott helyen, van időnk és módunk a részleteket még jobban megfigyelni.

2002–2003-ban kezdte fotózni Vége a bálnak című sorozatát: elegáns sötét szmokingba bújva, testközelből vette (és veszi) szemügyre a felső tízezer önfeledt szórakozását. Nem hétköznapjaikra kíváncsi, hanem azokra az alkalmakra, amikor prezentálnak a társaságban. Ezek között szintén nem egy felvételnek az alapja az ironikus humor, ahogyan egy-egy helyzetet észrevesz, például a bársonnyal letakart asztalon békésen, kisiskolások módjára ücsörgő idősebb, báli ruhás párt. Fotósorozata tulajdonképpen ,,ellen-szociofotók’’ sora, hiszen nem a szegényebb rétegek hétköznapjait, hanem azok tökéletes ellenpólusát kapja lencsevégre. Fotói abból a szempontból is érdekesek, hogy sem negatív üzenetet nem akarnak hordozni, a ,,dekadens gazdagokat’’ negatív kritikával illetni, sem a képes magazinok társasági rovatából ismerős beállítási, láttatási módokhoz nem igazodnak (vagyis nem a bemutatottak boldogságát vagy szépségét, azaz fontosságát húzzák alá képei, s ezt a jelleget az is erősíti, hogy nem ismert személyiségeket fotóz). Sorozatát egy év kihagyással 2005-ben folytatta, fekete-fehérről színesre váltott, amivel, ha lehet, még jobban hangsúlyozta a jelenetek, helyzetek hétköznapiságát. Mindezek miatt képei a ,,sajátjai’’ maradhatnak, s láttukra mi magunk dönthetjük el, vonzó-e számunkra ez az emberszagú, fénylő bőrű, mindenki máshoz hasonló társaság, vagy sem.

2005-ben következett a bevezetőben is említett, Itt London című sorozat. A kötet szerzője, Tóth Vali újságíró felkérte Ba-rakonyit a közös munkára, megkötés nem volt, így a fotós szabadon dolgozhatott. Időről időre átnézték a készülő anyagot, de az alapvető válogatást Barakonyi Szabolcs végezte (természetesen a könyv tervezője is szelektált, a saját szakmai szempontjai szerint). Kétségtelen, hogy a feladat nem volt könnyű, ha azt vesszük, hogy egy, látszólag nagyon is ismert, nagyon markáns ,,ikonokkal’’ rendelkező várost kellett úgy fotóznia, hogy felismerhető is legyen, de ne a szokványos kliséket ragadja meg. Fotóin így nem csak London turisztikai nevezetességei, hanem a csak egy idő után felfedezhető, a mindennapok alaphangját adó, sajátos látványai-helyszínei elevenednek meg. Az egyik képen például egy férfit látunk a hihetetlenül szűk metróban, akinek láttán, talán Londonról való egyéb ismeretei miatt is, egy barátnőm csak annyit mondott: ,,Jé, mintha viaszból lenne!’’ Egy másikon a divatosan öltözött, fiatal lány mellett mintha sötét foltot vágna ki a képből a mellette haladó, csadoros arab nő alakja – két ellentétes kultúra, teljes természetességgel egy látvány részeként, ahogyan számos stílus és világ ,,közlekedik’’ egymás mellett az angol fővárosban… Egy újabb tipikus látvány a magányosan szendvicsező fiatal hivatalnok alakja a Temze parton; és jól jellemzi Barakonyi humorát egy másik fotó is, ahol a mancsait egymásra helyező, méltóságteljes kőoroszlán és a karjait összefűző, méltóságteljes úriember látható egymás mellett – a hasonlóságok finom kitapintásával kapta el a fotós a pillanatot. A képalkotói érzékenység jó példája egy dohányzó férfi fotója, aki éppen kifújja a füstöt, s a sejtelmes gomolygásban a szemből megvilágított alakja mintha kivágott forma lenne a képből, egy éles kontúrú, fekete lyuk.

Az anyag egyik képpárja akár London szimbóluma is lehet: az egyiken a villamoson ülünk, és nézünk kifelé az ablakon. Esik az eső, összemossa kicsit a kontúrokat, tompítja a színek erejét, és így rajzolódik elénk egy puha-rózsaszín kisváros tája. A másik képen a metró felszíni változatán ülünk, a kompozíció szinte megegyezik az előzőével. Ám mintha a világ másik felén lennénk, vagy egy másik bolygón, 20 év múlva: gyönyörű, óriási high-tech épületek dzsungelére vetjük pillantásunkat. E két véglet közé nyilván nem fér be London. De azért jelzőkaróknak nagyon is megteszik. Ahogyan a többi kép is jelzésértékű, kicsit fellebbenti talán a Londont fedő, híres helyekből és látványokból kialakult fátylat.

A fotós 2004-ben kezdte, és folyamatosan bővíti-tökéletesíti Talált Tájak című sorozatát. A tájképek bárhol készülhetnek, s ahogy Barakonyi eddig látott művein is megfigyelhettük, mindegyiket ,,áthangol’’ egy-egy különleges, apró részlet vagy nézőpont. Látunk városképet, egy hóesésben, alulról fotózott házat, emiatt a hópelyhek fényes pöttyökként lebegnek a ház körül s az égen, s a vezetékek furcsán szabdalják fel a látottakat; egy focipályát, ahol épp dolgozik a fűnyíró gép, de mivel a képkivágatban egyedül ez látszik a geometrikus szabályossággal sávosra nyírt, s így többféle-zöld gyepen, még ez sem ad fogódzót a tér arányainak felméréséhez, mintha végtelen zöld sávokból metszett volna ki egy darabot a fotós; egy országútról fotózott mezőt; ahol a vízszintes betonút és a terelővonal mintegy aláhúzza a tájat, s ez utóbbi óriási, határozott kötőjelként jelzi, hogy bőven van folytatás; egy szántóföld mellett épített város részletét, ahol a csillogó, rusztikusan gyűrt felületű vízre emlékeztető földsáv felett geometrikus ornamens-szerűen, szinte végtelenül folytathatónak tűnve ritmizálják a látványt a négyzetes házak, négyzetes ablakaikkal; játék-kertet, amelynél csak a szabályos kerek bokrok felülnézete segít, hogy rájöjjünk a téri viszonyokra (miszerint egy vár kőfaláról nézünk lefelé); alacsony horizontú sivatagi dombokat, lustán, laposan elterülve, egy furcsa felhő árnyékától mintát nyerve; vagy szintén alacsony horizontú, zöld mezőt, egy romos épület belsejéből, a piszkos, kopott, gyönyörködésre nem éppen alkalmas épület ablakából fotózva; vagy éppenséggel szemügyre vehetünk egy színes, kikerekedett szemekkel, lelkesen repülő fa kacsát, a szabad-kék éggel, s az éppen elhagyni vágyott házak tetejével a háttérben. A sorozat folyamatosan csiszolódik és alakul.

Szintén tájképek sora, de máshogyan összefűzve a 2004-es Pull-out (,,Leporelló’’). A Görögországban készült fotók a tengert mutatják a partról, s itt már staffázs alakok is szerepet kapnak. Az egymás mellé sorolt, harmonikaszerűen kihúzható képsor darabjai azonban nem csak a tenger látványának, az emberalakok tengerben való gyönyörködésének, a víz adta lehetőségek kiaknázásának fényképei: ahogyan képről képre haladunk, úgy lesz egyre alacsonyabb a horizontvonal. S ugyan a néző itt nem ,,nyúlhat bele’’ a játékba, mégis az Úti Napló és a Kína büfé sorozatoknál elemzett nézési módhoz hasonlít, amit teszünk: a horizontvonalak mentén keressük a kapcsolatot a határvonalak és szünetek nélkül összeillesztett fotók között.

Jelenleg a Family Frost (,,Szólj anyádnak, hozzon pénzt!’’) Barakonyi legaktuálisabb anyaga. A sorozat tavaly nyáron készült, amikor a fotós egy hónapig, mindennap más sofőrrel járta az országot, s közben tanúja volt, hogy milyen élmény-esemény a kis falvakban az ismerős sofőr, illetve a fagyasztott élelmiszer, különösen – nyár lévén – a fagylalt érkezése. Mindig azokat a jeleneteket igyekezett lencsevégre kapni, amikor a vásárlás, a nagy találkozás, vagy éppen a ,,zsákmány’’ kiélvezése zajlott. Már régi terve volt, hogy fotósként bejárja Magyarországot, de a konkrét ötlet, hogy mindezt egy országszerte ismert hálózat segítségével tegye, akkor fogant, amikor egy Balaton-parti heverészés közben meghallotta az unalomig ismert szignált. Egy hónap alatt közel 100 helyen járt, legtöbbjük olyan kis falu, amiket nem ismerhetünk turisztikai vagy egyéb jellegzetesség, emlék miatt, amelyek távol esnek a nagyobb utaktól, s ahol csak kétszer áll meg a busz egy nap. Az élénk, erős színű fotók egy eredetileg filmes technika, az ,,amerikai éjszaka’’ módszerével készültek, azaz polárszűrő és vaku használatával – így az ég kékje bársonyosabb, a felhők kontrasztosabbak, kevesebb az él-fény és a becsillogás, a színek pedig kifejezetten harsányak, bár a háttér kevésbé alulexponált, mint az amerikai divatfotókon, amelyekhez ma előszeretettel használják ezt a technikát. Az így létrejött képeken hétköznapi ruháikban, otthonkáikban láthatók a vevők, a helyzethez képest legtermészetesebb mozdulataikkal, szituációkban. Bizonyos értelemben szociofotóknak is tekinthetjük őket, abból a szempontból, hogy markáns képet adnak a vidéki élet egy-egy apró mozzanatáról. Sőt, Barakonyi a munka során azzal is szembesült, hogy viccek és dalocskák formájában a Family Frost, mint olyan, részévé vált a falusi folklórnak is. A sorozathoz írt rövid bevezetőjében erre ugyan nem tér ki, arra azonban annál inkább, hogy döbbenetesek a hasonlóságok: a nézőben sem merül fel, hogy rengeteg kilométert tett meg a sofőr és utasa, hogy rengeteg helységben jártunk. Sem a helyszínekben, sem a szereplőkben nincs változás. A már említett, igen erős színekkel és kontrasztokkal, nagyon éles kontúrokkal a fotós sokszor kifejezetten esztétikus képiséget hoz létre – nagyon pontos rajzolattal, szinte égő színekkel jelenik meg az ég, vagy egy virág, amely a tulajdonképpen falusi környezettel és a benne látható alakokkal néhol ellentétbe kerül. Érdekes megfigyelni, hogy a fotókon elsősorban idős emberek szerepelnek, meg kisgyerekek, néhol a szüleikkel ugyan, de egy-két generáció szinte teljesen hiányzik – amit nyilván egy sor dologgal lehet magyarázni. S bár Barakonyi humora e fotókon nagyon élt, nagyon jól eltalált képeket eredményezett (mint például az öreg bácsiét, aki a padon ül, és egyszerre két cigarettát fog, mellette egy törölközőről egy apró Mikulásfej nézeget; vagy a nagymama nyitott pénztárcájában láthatjuk unokája fotóját, aki éppen ott áll mellette; de a technikai vívmányokat is szimbolizáló Family Frost autó előtt elmasírozó tehéncsorda látványa is ironikus), s rendszerint egészen finom, apró képi ,,poénokról’’ van szó, ahogy Barakonyi eddig látott sorozatai mindegyikében. Mégis, mindezzel együtt van valami szívbe markoló is a szinte ,,egyen-otthonkás’’ idős asszonyok, öreg emberek lelkesedésének látványában.

Barakonyi Szabolcs sorozatai a világ egészen eltérő pontjain, kultúráiban készültek, gyakran eltérő technikával és szándékkal. Mégis koherens alkotói világgal állunk szemben: az ember és környezete a téma, akkor is, ha az ember maga nincs jelen, a benne rejlő abszurditásokkal, furcsa látványokkal, melyeket a fotós érzékenysége, látásmódja, magára a fotó médiumra, annak lehetőségeire, befogadásra is reflektáló technikája tett az adott hely képeivé. Sorozatai a szubjektív dokumentarizmus megújításai. Vagy a technikai, így a nézőt új befogadási-gondolkodási pozícióba helyező fogásokkal – az Úti Napló vagy a Kínai Büfé esetében –, amelyek a valóság leképezésének, az agyban történő kép-összeállítások modellezéseként is felfoghatóak. Vagy a többször, több módon megnyilvánuló, az abszurd, humoros helyzetek, a látványt egészen finoman áthangoló elemek ,,kihasználásával’’, ahogy a jemeni, a londoni, a báli életet, a talált tájakat és a vidéki Magyarország életét egy sajátos kiinduló ponton keresztül megörökítő képeken láttuk. ,,Már nem’’ a ,,dráma’’ a vivőanyag, sőt, az alapvető téma sem. A szubjektív dokumentarizmus virágzásához és szükségességéhez nagyban az a funkció is hozzájárult, amely a világ történéseinek tudósításáról e fotóműfajra hárult évtizedekig. Ezek az idők azonban elmúltak, már nem a fotó az elsődleges közlő médium: a televízió, az Internet és a szinte azonnali tudósítások korát éljük.(1) Így a dokumentarista, az embert és környezetét fotózó műfajoknak változniuk kell – ennek egyik útja lehet Barakonyié, aki korántsem könnyen, egyszerűen, (nézői és saját) ,,munka’’ nélkül megélhető módon akar ,,szórakoztatni’’, és éppen ezzel, az apró fintorok megmutatásával visz közelebb az egyéb aspektusokhoz is – ahogyan ezt leginkább a Family Frost anyagon láttuk. Ezen ironikus aspektus köti többek között az egyik, általa fontosnak tartott Magnum fotóshoz, Martin Parrhoz, az úgynevezett ,,új dokumentarizmus’’(2) jelentős képviselőjéhez. Az ő erőteljes színekkel létrehozott, gyakran ,,esztétikus’’ (a képiséget előtérbe helyező) látásmóddal készült képein a szociális érzékenység az angol abszurd humor iróniáján keresztül jut kifejezésre – mindennapi, gyarló pillanatainkat ,,elkapva’’, melyeket éppen a finoman csavart poénok emelnek ki a hétköznapokból.

Somogyi Zsófia

(Itt London, Retorta Galéria, 2005. november 3–18.)

Jegyzetek

(1) Ehhez a gondolatkörhöz lásd például: Petrányi Zsolt: Már minden képet leexponáltak, illetve Jokesz Antal: A valóság visszavág – Dokumentum és Dokumentarizmus című tanulmányait, illetve a Vár Ucca Műhely Dokumentum 6. kiadványát (2004., az említett tanulmányok ebben és az interneten is (pl. ) hozzáférhetőek.