SAJÁT ÉS GYŰJTÖTT FOTOGRÁFIÁK

Pap Zsolt (1934) az érettségije után nehezen került be a Műegyetemre. Végül sikerült, 1953 és 58 között vegyészetet tanult.

– Hogyan élt a forradalom napjaiban?

– Részt vettem az október 22-i nagygyűlésen, amelyet a Műegyetem aulájában tartottak. Följöttek a szegedi egyetemisták, és bejelentették, hogy a DISZ-ből független egyetemista szervezetet akarnak alakítani. Pontokba fogalmazva hozták a követeléseiket. Ezeket a Műegyetemen kiegészítették újabbakkal. Ott fogalmazódott meg először, hogy változtatni kell, ezt segítették elő a szegediek megfogalmazta pontok. Az éjszakába nyúló nagygyűlésen elhatározták, hogy másnap, október 23-án lesz egy lengyel szolidaritási megmozdulás, és a Bem-szoborhoz vonulunk. Azután ezt hol betiltották, hol engedélyezték. Az egyetem ifjúsága az egyetemkertben várta, hogy mi lesz. Amikor kiderült, hogy mégis engedélyezik a megmozdulást, akkor elindult a társaság végig a Duna-parton. Gyermekparalízisem volt (most is bottal járok), én nem tudtam velük menni, de fölszálltam a kilences villamosra, és azzal mentem a Bem térre. Előbb értem oda, mint műegyetemista társaim.

– Már ott, a Bem téren is volt Önnél fényképezőgép?

– Nem volt nálam, akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Voltak ott hivatásos fotósok, és kint volt a Filmhíradó is. A Bem téren álltak teherautók, melyeknek a lenyitott platóira bárki fölmászhatott, hogy jobban lásson. Hallani nem igen lehetett, mert hangosítás nem volt. Én viszonylag közel voltam a szoborhoz, ahol szavaltak, és beszédek hangzottak el, láttam, de nem hallottam a történteket, mert a nagy tömegben elveszett a hang. Sötétedés, úgy 6 óra körül kiadták a jelszót, hogy menjünk a Kossuth térre, de én a lábam miatt jobbnak láttam hazamenni. Otthon még meghallgattam a Gerő-beszédet, ami inkább hergelt, mint csitított.

– Hogyan vett tudomást a forradalom kirobbanásáról?

– Akkor nem, csak később tudtam meg, hogy mi történt este a Sztálin-szoborral, meg a rádiónál. 24-én úgy keltem föl, hogy megyek az egyetemre, de hallom ám a rádióból, hogy a zavargások miatt 9 óráig senki se hagyja el a lakását. Közben már az öcsém is mesélt. Gyalog jött haza 23-án éjjel a Városmajorból, ő már mindent látott és tudott. Reggel kiderült, hogy nincs itthon kenyér, én a IX. kerületbe, öcsém a Százados úti kenyérgyárba indult kenyérért. Amíg mászkáltam, szemtanúja voltam az első orosz tank fölrobbantásának a Corvin köznél. Csak a Ludovika Akadémiáig tudtam elmenni, mert mindig az volt bennem, hogy ha kell, a lábammal futni nem tudok. Ez egész idő alatt bennem volt.

– A kenyérvásárlásra sem vitt magával fényképezőgépet. Egyáltalán, mikor kezdett felvételeket készíteni?

– Főleg másnap, október 25-én kezdtem fényképezgetni. Mert azon a napon még egyszer elmentem itthonról, s a Harminckettesek terén láttam az első halottat, egy fiatal fiút. A szobor tövében feküdt, mellette gyertyák égtek. Állítólag a szemben lévő, akkor még beépítetlen sport-telekről (Baross és Rigó utca sarka) lőtte le egy ávós, de hogy mi volt az igazság, azt nem tudni pontosan.

– Sajnálatos, hogy nem készített felvételt róluk. Ez a fajta óvatosság, de mondhatjuk úgy is, hogy félelem, természetes reagálásként működött másokban is a forradalom idején. Mi történt azután Önnel?

– Október 25-én – akkor már kis fényképezőgépemmel a zsebemben – újra elindultam. Az Orczy tértől a mellékutcákon haladva átvágtam a kerületen, és a Rákóczi tér érintésével az éjjel-nappali közértnél kötöttem ki, ahol az emberek már javában törték darabokra az előző két nappal korábban ledöntött és odavontatott Sztálin-szobrot. Ütötték, vágták csákánnyal, vésővel, kalapáccsal. Mindenki akart vinni belőle magának egy darabot emlékbe. Időnként jött egy-egy szovjet tank nagy csörtetéssel. Akkor a szoborbontók szétrebbentek, be-befutottak egy kapualjba, nehogy közéjük lőjenek. Amikor a tankok elhaladtak, akkor előjöttek, és folytatták az ,,osztozkodást’’. Én azonban, amikor a tank elment a Nemzeti Szálló melletti kapualjból, a Rákóczi úton tovább mentem az Astoriáig. Amikor a Múzeum körút sarkán lévő kis pihenő parkhoz értem, észrevettem, hogy az utat szegélyező platánfák tövében két fiatalember holtteste fekszik, egy nádpalló mögött húzódhattak meg, amikor a halálos géppuskasorozat mindkettőjükkel végzett. A nádpallók a fának voltak támasztva, ők meg ott feküdtek vérbe fagyva. A látvány hajmeresztő volt számomra. Egyiküket hosszában érte a golyó, amely a cipősarkát rétegekre szaggatta, mint egy harmonika nyílt szét. Egy fehér köpenyes nő is feküdt mellettük, aki valószínűleg segíteni akart, s a közelben lévő házból, diákszállóból jöhetett.

Itt láttam olyan tankokat, amelyekre Kossuth-címer volt krétával felrajzolva, és civilek kapaszkodtak fel rájuk. Nemsokára elindultak a Madách tér felé. Később kiderült: a Kossuth térre mentek. Az Astoriánál olyan orosz tankok is voltak, amelyeknek a személyzetével oroszul tudó járókelők beszélgettek, és próbálták megmagyarázni, hogy kikkel is állnak szemben. Később ezek is elindultak az előzőek után. Onnét elmentem a Kálvin térig. Mindenütt kilőtt, megrongált villamosok, olyanok, amelyekben kézigránát robbant, látszott, hogy ki van nyílva. A tankok biztonságból az utca közepén közlekedtek, s így mindent, ami az útjukba került, leromboltak. A vezetékek leszakadtak. Áram már nem volt bennük, de nagyon nézni kellett az utat, nehogy hasra essünk. Rengeteg kitört üveg, üvegtörmelék a járdákon. Az oroszok, ahol mozgást láttak, odapuffantottak. A Kálvin téren a villamosmegállóba beállt egy tank, és egy világítóudvar ablakába minden ok nélkül belelőtt. A tank mellől láttam a lövést, a becsapódást. Békés viszonyok voltak, nem volt harci helyzet,nem is gondolhattuk, hogy lőni fognak. Rendszerint az ablakokra lőttek, mert így lehetett a lakosságot a legjobban megfélemlíteni.

– Meddig fotografált az utcákon. Hány nap alatt készültek a felvételei?

– 24-étől kezdődően több napon keresztül jártam a várost. A Köztársaság téren nem voltam. Vannak ugyan arról is képeim, de azokat másoktól kaptam. Voltam egy barátomnál a Móricz Zsigmond körtéren, ő ott lakott. Ott sem fotóztam, de ő igen, s tőle kaptam képeket annak idején. Én inkább csak a VIII. kerületet fotóztam. Ugye, erre az ember nem tudott felkészülni, nem volt annyi filmem, nem volt olyan gépem, amivel sok felvételt lehetett készíteni.

– Milyen fényképezőgéppel dolgozott?

– Agfa Karát típusú kisgéppel. Az egy jó lencséjű masina volt. Ám aztán külön gondot jelentett a felvételek előhívása, hiszen ezt nyilvánosan leadni sehova nem lehetett, mert azonnal lefogták volna az embert.

– November 4-e után azonnal veszélyessé vált nyilvános helyen előhívatni a negatívokat?

– Nekem az volt a szerencsém, hogy tagja voltam a MÁVAG fotókörének, és ott magunk tudtuk kidolgozni a képeinket. Persze azokkal az eszközökkel, amik ott voltak. Nem voltunk fényképész mesterek, de kezdő amatőrök sem.

A MÁVAG fotókörben én hívtam elő a filmet, én csináltam a másolatokat, egész kis méretben. Egy fotószakköri barátom óvatlanul mutogatta a képeit. Lefogták, és egy évet ült érte. Az összes filmjét, negatívját elkobozták, soha többé nem kapott vissza belőlük. Neki csak az maradt meg, amit a barátainak szétosztogatott, s azok visszaadták, amennyire tudták.

– Hogy hívták a fotószakköri barátját?

– Fettich Lászlónak. Az Orczy úton lakott, s a MÁVAG-ban volt műszaki tisztviselő.

– A gyűjtött és kapott fényképek mellett Ön vajon hány felvételt készített?

– Nem olyan sokat, hiszen olyan volt a gép, hogy egy darab filmet egyik kazettából tolt a másikba, amiben aztán saját maga tekercselődik fel. Kb. húsz képre való fért bele. Előtte fel kellett szabni a filmet, és sötétben betölteni. Ez macerás dolog volt. Hívni Correx-szalaggal kellett, vagy két tárcsa közötti, spirálisan futó sínbe kellett betolni.

– Már a felvételek előhívásakor, a képek kidolgozásakor érzékelhette, hogy a fotózás veszélybe sodorhatja. Mindezek tudatában mit csinált a kollekciójával?

– Őriztem, a lakásban eldugtam. Nem mutogattam senkinek. A család tudott róla, de amikor hallottuk, hogy Fettich Lászlót lecsukták, attól kezdve évtizedekig rejtve volt a fotóanyagom. Nem volt befalazva vagy cserép alatt, de nem vettem elő, és a gyermekeimnek sem mondtam addig, amíg felnőttek nem lettek. A fényképek dugdosása nemcsak azért történt, mert én féltem attól, hogy bajom lesz, hanem mert felismerhették volna róluk a forradalomban részt vett embereket.

– Mikor kerültek elő az 56-os felvételei?

– 1990 után összeállítottam belőlük egy albumot, és leírtam az élményeimet. A forradalom negyvenedik évfordulójára egy ausztrál ismerősöm kérésére írtam meg az Én 56-om első napjai című visszaemlékezésemet. Ez akkor megjelent az ausztráliai magyar lapban.

Sümegi György