MAGYAR KÉPEK NYOMÁBAN BÉCSBEN

2005 verőfényes őszén alkalmam nyílt rá, hogy pár hetet Bécsben töltsek, ahol nemcsak a megszokott módon gazdag anyagot felvonultató kiállításokat és a város minden négyzetméterét fényképezőgépeikkel lekapó japán turistákat láthattam, hanem néhány, számunkra történeti vagy fotótörténeti értékénél fogva kincset érő fényképre is bukkantam. Magyar vonatkozású kincseket ezúttal nem csupán a nagy állami gyűjtemények dobozaiban találtam, hanem a kiállítótermekben is. Először is ott éri az embert meglepetés, ahol arra nem számít. A Technikai Múzeum Blau című, a Duna kultúrtörténetét sokolda-lúan bemutató kiállításán volt szerencsém látni számos kitűnő, korai magyar városképet. Így Klösz György az Óbudai Hajógyár téli kikötőjét 1884–85 telén megörökített nagyméretű képeit a múzeum saját gyűjteményéből, illetve Zelesny Károly a Duna Gőzhajózási Társaság pécsi bányáit bemutató albumát az Osztrák Állami Levéltár anyagából. Az igazi meglepetést azonban az alig ismert Indrikó János jelentette, akinek a Duna Gőzhajózási Társaság óbudai műhelyeiben 1866–67-ben készült képeit állították ki. Indrikó Jánosról mindössze annyit tudunk, hogy Budán volt festő és litográfus, és 1865–67 között fényképezéssel is foglalkozott. Itthon egyetlen fényképét ismertük, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának fényképgyűjteményében őrzött, kiváló pest-budai panorámaképet, amely Kincses Károly és Sándor P. Tibor Fotó–Város–Történet című kötetében (Budapest, 1998) is megjelent. A bécsi meglepetést pedig az okozta, hogy a szinte ismeretlen Indrikó ennyire biztos tudású fotográfus, hibátlan technikájú, szépen megszerkesztett, kitűnő fényképekkel. Harminchárom darabból álló sorozatának legtöbb képe az óbudai műhelyekről készült, de vannak felvételek a Duna mentéről is. Az ő képei szintén a Technikai Múzeum gyűjteményében találhatók.

Arra lehet számítani, hogy az Albertina – a lényegében 1999-ben, a Fotosammlung der Höheren Grafischen Bundeslehr- und Versuchsanstalt tartós letétkénti bekerülésekor kialakított, de más nagy, régóta létező gyűjteményegyüttesek örökösének is tekinthető fotógyűjtemény – nagyon sok fontos, magyar vonatkozású képet tartogat számunkra. Ezek csak lassan kerülnek elő, ahogyan az ott dolgozó munkatársak fokozatosan rendezik, ki-és átcsomagolják, rendszerezik, új számítógépes nyilvántartásukba viszik a képanyagot. Szerencsére a kollégák igen szívélyesek, jó néven veszik a magyar fotográfiák után kutakodó megjelenését, így számos nagyszerű képet mutattak most is nekem; többek között három darab, 1850 körül készült papírnegatívot, pest-budai látképeket, Rudolf Gaupmann, bécsi fényképész felvételeit. Monika Faber, a gyűjtemény vezetője maga vette elő, és mutatta meg Plohn Illésnek az 1879-es szegedi árvízről készített, főként 21x26 centiméteres albumin felvételeit, szám szerint tizenegy darabot, többször is hangsúlyozva, hogy mennyire különlegesnek, átütő erejűnek találja azokat. Tőry Klára 1984-ben, az osztrák közgyűjteményekben tett tanulmányútjáról beszámolva, már írt ezekről a képekről (K. u. k. képek nyomában, Fotóművészet, 1984. 2. szám). Ő akkor még eredeti helyükön, az imént megnevezett felsőbb iskola könyvtárában látta őket. Azóta az említett átszervezés, gyűjteményalapítás révén kerültek az Albertinába.

Azok után, hogy az utóbbi években hihetetlen természeti katasztrófákat és embernek ember által okozott pusztulását láthatjuk naponta vagy akár óránként a különböző képes hírközvetítőkön keresztül, újfajta és más jelentőséget kapnak ezek a képek. Az emberéletek százezreit követelő délkelet-ázsiai szökőár után mit tudhat a 19. század fotográfusa egy ahhoz képest szerény természeti csapásról mutatni? A 19. századi fotográfia a maga készülékeivel tarthatja-e a lépést a mai képrögzítő- és továbbító csodaszerkezetekkel? Plohn Illésnek az elöntött Szegeden készült képeit nézegetve be kell látnunk, az akkori, nehézkes fototechnika, hatalmas fa gépeivel, semmivel sem tudott kevesebbet a mainál. Plohn Illés, az egyszerű hódmezővásárhelyi fényképészmester, hírét véve a szegedi nagy árvíznek, felkerekedett, és nem csekély poggyászt kitevő fotográfiai eszközeivel a helyszínre sietett. Képei Klösz György már ismert árvízképeivel vetekednek, szívszorító látvány, amint a víz alá került városban csak a háztetők emelkednek ki az árból. Látható, hogy Plohn több helyzetből is fényképezett, egyrészt, Klösz Györgyhöz hasonlóan, csónakból, közvetlenül a víz színéről, másrészt, és ez újdonság, valamilyen magaslatról.

Az Osztrák Nemzeti Könyvtár nagy mennyiségű, nehezen feltárható anyagából most csak két képet, illetve sorozatot emelnék ki. Az első a Liszt Ferencet ábrázoló számos fotográfia közül való, egy korai szép sópapírkép, amit Franz Hanfstaengl készített Münchenben, 1858-ban; a másik pedig egy sorozat Rózsa Sándorról. Arra, hogy fényképeket keressek róla, a már megidézett Tőry Klára-cikk adta az ötletet. Ő Bad Ischlben, a Frank Gyűjteményben talált képeket Rózsa Sándorról; ha ott van, gondoltam, miért ne lehetne a Bildarchivban is, hiszen a betyár igazán neves figurája volt korának. És valóban, a Bildarchivban hat darab eredeti portré található a híres fogolyról, aki a képek elkészültekor a kufsteini várbörtönben töltötte nyolcéves büntetését. Itt kereste fel őt Stenzl, a helybeli patikus 1863 augusztusában (egy másik datálás szerint 1858-ban), és készített róla több felvételt a börtön udvarán. Stenzl úr a képek hátoldalán kizárólag patikusnak említi magát, ám az igen jól sikerült képek tanúsága szerint gyakorló fényképezőnek kell őt gondolnunk. Az egyik kép hátoldalán Stenzl úr nyomtatott nevét letakarja Oscar Kramer címkéje, de ő legfeljebb forgalmazója lehetett a képeknek, mert egyértelműen látható, hogy minden felvétel ugyanakkor készült. A többi Stenzl-kép verzójával összehasonlítva pedig az is jól látható, hogy a Kramer címkéje a Stenzl patikus feliratot fedi el.

Baji Etelka