Évekig nem tudtam úgy modellt levetkőztetni, hogy hamarosan ki ne bökje: a Vincus már lefényképezett. Egy nagyon prűd világban egyszemélyes intézményként szállt szembe az írott és képzelt korlátokkal, hogy a test szépségének ábrázolását a maga és a többi fotográfus számára itthon is alanyi joggá tegye. Fényképezett persze mást is, rengeteg reklámot, újságcímlapokat, mindent, de ,,a Lussa’’ mégiscsak az aktfotó volt.

Személyesen először valamikor a hetvenes évek legelején találkoztunk, a József Attila szabadegyetemen, ahol a Fotóművészek önmagukról című sorozatban előadóként és a többiek nézőjeként is érdekelve voltam. Jól mutatta a társadalom aktművészetről való gondolkodását, ahogyan Lussa Vince képeit a vetítő ember a kelleténél kisebb episzkópon próbálta elhelyezni. Előbb beállította, hogy a fej lássék, de rémülten látta, hogy úgy a másik oldal nem stimmel. Ideges, kicsit nedves ujjakkal, amiket az episzkóp sokszorosra nagyított, rendre felfelé taszigálódtak a képek, hogy a LÉNYEG le ne maradjon. Azután lassan áttörni látszódtak a korlátok, megszületett az emlékezetes kiállítás 1978-ban, a Fényes Adolf teremben fájdalmas kompromisszumokkal, harisnyákkal, tüllökkel összeexponált negatívokkal, hogy az anyagszerűség a közízlés kedvéért ,,művészivé’’ tompuljon. Majd ezen is átléptünk, újabb, szabadabb kiállítások jöttek, megtisztultak a képek, csak a szándéknak nem kellett megtisztulnia, mert az mindig is az volt. Minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk, de nem jó a vége. Amikor a Fotóművészet 2002/5–6. számában közölt nagy Lussa-interjúhoz képeket válogatni a lakására felmentem, előre is izgatottan várva a száz meg száz ismeretlen képpel való találkozásra, Vince döbbenetes hírrel fogadott. Nem tudni miért – bár a döntés pillanatában nyilván úgy látszott helyesnek – a művész iszonyú pusztítást végzett életművében. Nem sokkal korábban negatívok és kópiák ezreit semmisí- tette meg, talán valamiféle lovagias gesztusból, hogy modelljei, az olyannyira tisztelt lányok (sokan azóta nagymamák) megszabaduljanak attól a veszélytől, hogy a képek egyszer valamikor talán ,,illetéktelen’’ kezekbe kerülnek…

Tímár Péter