KONZERVDOBOZOK, LOMOK ÉS LJUBITYELEK

Major Lajos. De hamarabb találhatjuk meg gyűjteményekben úgy, hogy Lajos Major. Értő szemmel választotta ki Christopher Rauschenberg a Photo Americas 2003-as eseménysorozatán részt vett 160 fotográfus közül (ma: www.photolucida.org), hogy beemelhesse gyűjteményébe, magáénak tudhassa és bármikor elővehesse a Major-képeket.

A szerzés öröme, a birtoklás vágya; mindenki ismeri. De ha olyan valaki választja ki a képeket maga köré, mint Rauschenberg, annak megvan a mitológiát konstruáló íze. Major munkássága beépül egy hagyományba. Ez annyira fontos, amennyire elfogadjuk azt, hogy minél jobban megért az ember egy jelenséget, annál több öröme származhat belőle.

Beaumont Newhall fotótörténész elvezet a modern fotográfia eredetének megismeréséhez, átláthatóvá teszi az összefüggéseket(1). Szerinte a modernista diskurzus segítette a fotográfiát a művészi kifejezés formájává alakítani – sokkal inkább, mint bármely művészeti mozgalom tette. Ahogyan a Camera Work 1917 júniusi számában Alfred Stieglitz és Paul Strand munkái kapcsán megjelent: ,,… a fotográfia ekkor nyerte el létezésének jogát, mint markánsan elkülönülő médium, mint a fenntartás nélküli objektivitás, az abszolút esszenciája a fotográfiának. Ami azt illeti, minden médiumnak a teljes potenciális hatalma annak használatának az egyszerűségében rejlik.’’

A művészek a konvenciókat áthágva a feltérképezetlen területek felé mozdultak el, az új ötleteket kombinálták a múlt szótárával. Ennek következményeivel szembesülünk a XX. század és napjaink művészetében. Ennélfogva a modern művészet minden megközelítése, amely egységes egésznek kezeli azt, egyféle stílus manifesztumának titulálja – eleve kudarcra van ítélve. Valójában minden egyedi képnek megvan a saját identitása.

Major Lajos a technika csábításának ellenállva – miközben ugyanúgy otthon van az Acrobat Reader 6.0 Professional vagy az Adobe Illustrator használatában, mint a 18x24 cm-es fagépe világában – , állhatatosan hű marad a fotográfia ősi mágiájához. Befogadja az esetlegességeket, együtt mozdul a világgal. Hogy mit lát egy Ljubityel, egy Lomo vagy az a konzervdoboz, amivel éppen fotózik? Lehet tudni, hogy nem az eszköz, hanem a mögötte lévő ember a fontos. Bevallom, mindig elbűvölt, hogy Major Lajos úgy fényképez, hogy nem néz bele a keresőbe. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy olyan, mintha bekötött szemmel, hátrafelé nyilazna a lóról, bal kézzel. Vajon mit tesznek hozzá az érzékeink, az érzékszerveink, a megérzéseink a képkészítéshez? Mikortól lehet azt mondani, hogy képes valami reprezentálni valamit? Újabban azon az állásponton vagyok, hogy ezek a kérdések összefutnak valahol. Kata portréján ténylegesen tetten érhető ez. Igaz ugyan, hogy a feje nem látszik a képen. Arra, hogy hogy mennyiben Kata, valamint, hogy mennyiben portré, csak hamis válaszokat kaphatnánk. Talán a kérdés nincs jól feltéve. Csakúgy, mint Patrick Toszni portréi(2) kapcsán, aki a felismerhetetlenségig éltelenítette el az arcképeket, s ezzel a portré egyik sajátságos funkcióját kívánta elfelejtetni velünk. Ezt kíséri Toszni képein a Braille-írással feltüntetett információ, amelyet két dimenzióban jelenít meg, fotótechnikája segítségével. Mire mondhatjuk tehát, hogy valami reprezentál valamit? Példának okáért, egy portré reprezentálja magát az embert?

Nagy a kísértés, hogy a Szóritész-paradoxont hívjam segítségül, amely a görög szórsz (,,kupac’’) szóról kapta a nevét: ,,Ha egy homokkupacból elveszünk egyetlen homokszemcsét, akkor ami marad, még joggal tekinthető homokkupacnak, elvégre egyetlen homokszem elvétele nem változtathat egy kupacot olyasmivé, ami már nem az. Ha a homokszemek két csoportjában csupán egyetlen szem az eltérés, akkor vagy mindkettő kupac, vagy egyik sem. E látszólag teljesen ártalmatlan és minden ellentmondástól mentes feltevés viszont ahhoz a paradox konklúzióhoz vezet, hogy homokszemek bármely összessége kupac, még az is, amely csupán egyetlen szemcséből áll.’’(3) Sainsbury szerint ez a tanácstalanság korántsem abból ered, hogy nem ismerjük a nyelvet, hanem hogy egyszerűen nincsenek tények, amelyek alapján dönthetnénk a határeseteket illetően.

Tanulság, amit érdemes Major Lajostól megtanulni: tegyünk fel megválaszolhatatlan kérdések helyett megválaszolhatóakat. Olyanokat, amelyekhez megvannak az eszközeink.

Ahogyan a Photovision Magazinban Haris László írja róla: ,,az elkészült képek nagyon egyszerű gondolatot sugallnak számunkra: itt jó élni, itt lehet boldognak lenni. Hogy ez a gondolat, mint művészi mondanivaló, korszerű-e a XXI. század elején, az Őt magát valószínűleg nem érdekli. Szerintem pedig a legkorszerűbb mondanivaló, mintegy 7000 éve egyfolytában. És szerencsés az, aki hitelesen tudja kimondani.’’(4)

Szeretném azt gondolni, hogy a világ olyan, amilyennek Lajos leírja.

Viszi magával a békességet Izlandra, Kairóba, New Yorkba, Debrecenbe.

Talán, ha az emberben legbelül békesség van, akkor teljesen mindegy, hogy merre jár.

Kemenesi Zsuzsanna

Jegyzetek

(1) Beaumont Newhall: The History of Photography. The Museum of Modern Art, New York, 2002

(2) Teremtett valóság 1980–2000. Válogatás a párizsi Maison Européenne de la Photographie gyűjteményéből. Magyar Fotográfusok Háza, Budapest, 2002

(3) R. Sainsbury: Paradoxonok. Typotex, Budapest, 2002