KÖNYVESPOLC

Magdi könyve (A magyar fotográfia történetéből, 40.)

262 oldal számtalan színes és fekete-fehér képpel, 21x23,8 cm

Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 963 8383569

A magyar fotográfia történetéből sorozat 40. kötete Magdi könyve címmel jelent meg 2005 végén, gyakorlatilag az új év elején. A teljes sorozatot szerkesztő Kolta Magdolnának állítanak a szerzők emléket, aki a 38., Festő-fényképészek kötet elkészülte után, 2005 nyarán, 47 évesen halt meg.

Ez a gyűjtemény a megemlékezés gesztusával készült, nem egyéb, mint érte gyújtott kis mécses csupán, amely nem képes teljességében tükrözni megbecsülésünket. 250 oldalon saját írásai mellett a reá való emlékezéssel tisztelegnek előtte azok, akikkel valaha együtt dolgozott. A fotótörténészek és kiváló fényképészek szövegben és képben szinte egyöntetű véleményt fogalmaztak meg. Ezek szerint mindenkihez kedvesen, türelemmel közelített, szerényen segítőkész volt, és biztonságot sugárzó szellemi erő jellemezte. Kolta Magdolnában mindez hallatlan nagylelkűséggel, elegáns nagyvonalúsággal párosult, ami azt jelentette, hogy csak mosolygott, ha olykor méltánytalanul háttérbe állították. Nem voltak hisztérikus érzelmi kitörései, nem szólt le, nem sértegetett senkit, nem irigykedett. Könnyedén kötött kompromisszumot. Soha nem panaszkodott, nem alkalmazta az önsajnálatot, mely a helyzetéből, a munkahelyi nehézségekből, a túlterhelt munkatempóból adódhatott volna. Jól nevelt és kulturált nő volt, akiről az sugárzott, hogy a reá rakott hatalmas súlyok ellenére jól érzi magát a világban. Mindannyian láthattuk, hogy minden munkából győztesen került ki.

Segítette a Fotográfiai Múzeumhoz forduló kutatókat, támogatott minden értelmes kezdeményezést, határozottan mutatott irányt. Hiányzott belőle a korosztályunkat annyira jellemző enerváltság, fáradt letörtség, amely egymás munkájának lekicsinyléséhez és időnként akadályozásához vezet.

Magdika temetésén Róna Gábor jezsuita atya felszólította a gyászoló ismerősöket, hogy döntsék el azok, akik közelről ismerték, hogy mennyire sugározta az isteni jóságot. E könyv minden tanulmánya, esszéje, verse, levélkéje és remek fényképei együtt állítják, hogy kivételes jóindulat jellemezte, amely nyilvánvalóan neveltetésén alapult.

(Farkas Zsuzsa)

Friedmann Endre: A pillanatból élek – Fényképek az életműből, 1954–1979

275 oldal 237 fekete-fehér képpel, 23,5 x 28 cm.

Folpress Kiadó, ISBN 963 86885 3 X

Az MTI-fotónak akkoriban inkább csak a rossz oldalát láttuk. Lihegő, karrierista főnökök, favágásra hajszolt fotósok, a lojalitás miatt üresre lúgozott, sematikus képek tízezrei. Mint rendesen, ez a sommás ítélet sem állja meg a helyét. A körülmények dacára létezett egy másik MTI-fotó is, olyanokkal, mint Keleti Éva, Molnár Edit, Pálfai Gábor, Lajos György, Benkő Imre vagy Friedmann Endre például (és elnézést kérek azoktól, akik szintén ebbe az MTI-be tartoztak), akik hajdani hiedelmünket cáfolva (és gyaníthatóan főnöki igyekezetek ellenére is) betöltötték azt a szerepet, amire az MTI-fotó hivatva volt. Lefényképezték Magyarországot, méghozzá olyan tehetséggel, hogy képeikből nemcsak a korabeli látványt reprodukálhatjuk, hanem a kor szellemét, igazságát és hamisságát, atmoszféráját – életet tehát –, vagyis a legtöbbet, ami egy fénykép témája lehet.

Lapozgattam Friedmann End-re könyvét, és a sok érdekes kép között találtam kettőt, a Szerelem című sorozatból. 1962-ben, amikor készültek – és hamarost valahogyan nyomtatásban a kezembe kerültek –, én éppen a gimnáziumot kezdtem. Akkor ezek a képek annyira belém ivódtak, hogy most rájuk akadva nagyot dobbant a szívem, mint mikor valaki nagyon kedves, és rég nem látott lány fordul ki elénk az utcán olyan hirtelen, hogy hinni se merjük először.

Pesti Napló – a Fotóriporter 2005/3-4.–2006/1. (tematikus) száma, illetve

Történelem fényképekben – válogatás a Pesti napló archívumából

260, illetve 64 oldal számtalan fekete-fehér képpel, 24,5x33 illetve 21x23 cm.

MÚOSz Fotóriporteri Szakosztálya, ISSN 1218-3571, illetve Vintage Galéria, ISBN 963 868 891 2

A Pesti Naplónak, illetve az 1925 februárjában indult, és híressé vált formáját 1926 őszétől elnyerő Képes Mellékletének a magyar fotográfia történetében betöltött szerepét nehezen lehetne túlbecsülni. Az 1939 októberéig megjelenő lapot nézegetve korántsem meglepő a magyar fotósok akkori nemzetközi térhódítása, inkább az az érthetetlen, hogy az itthon maradt, itthon élő, szintúgy világszínvonalú fotósokat, szerkesztőket hogyan tudta idővel visszahúzni, elnyelni a növekvő szellemi nyomor. A Képes Melléklet jókor megszerzett, eredeti bekötött évfolyamaitól nemigen válik meg az ember, ezért az ifjabbaknak felbecsülhetetlen segítség ezeknek a válogatásoknak a közreadása. A Történelem fényképekben a képeket magukat szemezgeti, a Fotóriporter gazdag tematikus számában viszont eredeti újságoldalakat látunk viszont. Ez utóbbinak azért van nagy fontossága, mert a Képes Melléklet következetesen alkalmazott, sajátos tördeléssel bírt, ami önmagában is sajtótörténeti jelentőségű. Ez a tördelés egyrészt meglehetős szabadsággal kezelte a fotót, gyakran formára vágta, egyiket a másikba lógatta, ugyanakkor mégsem érzik a fotónak semmiféle lenézése, megerőszakolása, sőt az egész olyan, mintha folyvást a fotográfia ünnepéről kapnánk tudósítást.

Gál László ,,Csak a szépre...’’ (Budapesti életképek az 1950–60-as évekből)

223 oldal 243 fekete-fehér képpel, 21x29 cm.

Fekete Sas Kiadó, ISBN 963 9352 81 0

A kötet bevallottan nosztalgiakönyv, ami talán egy kicsit kevesebbet sugall a valóságnál. A fotográfia kezdeteitől az egyik legnagyobb hajtóerő, ami fényképezésre késztetett hivatásos és „privát” fényképezőt egyaránt, az éppen az elmúlással való dacolás reménye. Az is közhely már, hogy identitástudatunk kialakításában is felbecsülhetetlen a szerepe a lefényképezett múltnak, olyannyira, hogy szinte azt nem értjük mára, hogyan lehetett egyáltalán múltja annak, aki még a fényképezés feltalálása előtt élt. A „nosztalgia” itt annyit jelent, hogy ez a válogatás a múltnak azt a részét érinti, amikor én például gyermek voltam. Ami az én fiaimnak már régmúlt, az nekem az iskolába járás a villamos lépcsőjén lógva (nem éreztem magam szerencsétlennek miatta), az Ilkovics melletti villamos-végállomáson vettem meg vasárnap délutánonként a kettőhetvenes tanulóbérletet, és bár talán szívesen lennék kevesebb éves, mint amennyi vagyok, azon az áron semmiképpen, hogy az átélt dolgokról le kelljen mondanom. Apropó, magam is elsétáltam a Nyugati pályaudvarhoz, mikor bemondta a rádió, hogy egy vasúti kocsi egészen a hatos villamosig ment, hogy az átszállást könynyebbé tegye.

Jean-Paul Goude és Patrick Mauri?s: So Far So Goude

350 oldal 350 színes illusztrációval, 25x29,5 cm.

Assouline Publishing, ISBN 2 84323 755 6

Az 1940-ben, Franciaországban született Jean-Paul Goude a legkevésbé sem ,,fotós’’, mint ahogyan még számos dolog sem, aminek a felületes szemlélő egy-egy munkáját látva gondolhatná. Honlapja szerint illusztrátor és reklámfőnök, de én látványtervezőnek mondanám, szó szerint értelmezve a dolgot mindenre, amit látni lehet, de még inkább olyan kreatív embernek, aki művészként felette áll az egyes művészeti ágak technika- és technológia-központú besorolásán, és mindenkor ahhoz az eszközhöz nyúl, amit a gondolatai, vagy a megbízás éppen követel. Ez a könyv és a hozzá adott DVD betekintést nyújt Goude szerteágazó tevékenységébe, amelynek éppúgy része a nagy Francia Forradalom kétszázadik évfordulójának elsöprő hatású jelmezeket, ötleteket és látványokat felvonultató parádéja a Champs-Elysées-n, mint megannyi híres reklámfotó és film, és nem mellékesen olyan fényképek sora, amelyek lenyűgöznek képi hatásukkal és a szabadságnak azzal a sugárzásával, amit a megközelítésnek és az eszközhasználatnak a jó értelemben vett gátlástalansága kelt.

Arbus, Model, Strömholm

154 oldal 23 fekete-fehér képpel, 20,5x20,5 cm.

Moderna Museet, STEIDL, ISBN 3-86521-143-7

Ez a kötet – voltaképpen egy kiállítás katalógusa – a három művész képeiből vett nem túl bőséges válogatás mellett a róluk írt tanulmányokat, munkásságuk közös vonásainak taglalását (a kiállítás apropóját) és kinek-kinek válogatott bibliográfiáját közli. A szöveg aránya a képekhez azért sikeredett ilyenre, mert az angol mellett minden svédül (vagy a svéd mellett angolul, viszonyítás kérdése) is szerepel. Ha tehetjük, a három fotóstól inkább három külön könyvet vegyünk, de ha már majdnem betelt a könyvespolc, vagy valóban kifejezetten Anna Telgren (a kiállítás kurátora) tanulmányára és az általa válogatott szemelvényekre (és képekre) vagyunk kíváncsiak, akkor ez a jó fogás számunkra.

Modernist Photography Selections from the Daniel Cowin Collection

120 oldal 70 színes, illetve monokróm képpel, 22x28,8 cm.

ICP / STEIDL, ISBN 3-86521-158-5

A modernizmus szó némi magyarázatra szorul: egyrészt a két világháború közötti vizuális kultúra változását, modernizálódását jelenti, de azt a „modernizációt” is, hogy míg a férfiak has- vagy tüdőlövésért állnak sorban a fronton, a nők otthagyják a már amúgy is félig üres családi fészket, benne a gyerekkel, hogy – megélhetésüket biztosítandó – gránátokat esztergáljanak a hadiüzemben. Ez utóbbi tény persze szintén visszahatott a művészetekre, hiszen az esztergálás nemcsak a finom női kezeket változtatta kérgessé és olajszagúvá, hanem a női lelkeket is, és azok a lelkek talán már másfajta művészi gondolatokra rezonáltak. Ez persze a dolognak csak az egyik vége, a másik végnek ott a vidék és a mezőgazdaság, és minderre a gazdasági válság. Szó ami szó, ami rossz megtörténhetett a két háború között, az meg is történt, és az a kor mégis a művészetek egyik aranykora volt, mintha a művészi elme éhségtől, nyomortól és közelgő vérzivatartól kapna megtermékenyülést. A kor modern művészete persze nem sok szépelgéssel kecsegtet, a tárgyiasság, a rend, a konstrukció egy kicsit fenyegető párhuzam azzal, hogy csavar lettünk egy gépezetben, és még a gépezetet sem mi választjuk, hanem az választ minket.

Tina Barney: The Europeans

192 oldal 83 színes képpel, 29,7x4,4 cm.

STEIDL és Barbican Art Gallery, ISBN 3-86521-095-3

Ami azt illeti, bátor névválasztás, mert az embernek rögtön ,,Az amerikaiak’’ jut eszébe róla, és Robert Frank olyan magasra tette a lécet, hogy bátran lehet ugrálni alatta anélkül, hogy a fejünket bevernénk. Jobb is, ha hamar elhessegetjük a párhuzam gondolatát, mert arról itt szó (vagyis kép és szándék) nincsen. Az ,,amerikaisággal’’ ellentétben, amiről vannak bizonyos elképzeléseim, azt sem tudom hirtelen, mit jelent az ,,európaiság’’, talán azt, hogy a telefonkönyv mellett más könyv is van a lakásban, de már félnék megnézni, hogy hány lakásban és milyen könyvek. A többi ,,európai’’ dolog inkább negatívum, nem értjük egymás szavát, a nemzetek sem és az egyes emberek sem, akkor kerek az önbecsülés, ha a másik kárára történik, és így tovább. Hát befizetnék rá, hogy valaki ezt az ellentmondásos Európát (nem egy várost, egy országot, hanem Európát) úgy megfotografálja, hogy attól okosabbak (pláne jobbak) leszünk. Itt csak annyi a vállalás, hogy néhány (szám szerint hat) európai ország néhány – a jelek szerint általában jómódú – polgáráról képek készüljenek, saját környezetükben. A képek technikailag tökéletesek, de ha valaki úgy gondolja, hogy ennél azért létezhetne nagyobb érdem is, annak igaza van.

Edward Burtynsky: China

148 oldal 95 színes képpel, 38,1x30,5 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-130-5

Kína mindennap jelen van az életünkben, a kínai piac szintjén, tönkrement textiliparunk szintjén, és még inkább azzal, ahogyan a milliárdos magyar vállalkozó sopánkodik, hogy ezek az értetlen magyar dolgozók miért szeretnének jobb fizetést, mint kínai megfelelőik, lám, inkább oda megy a nemzetközi tőke versenyképesen gazdagodni. Burtynsky könyve artisztikusabban és távolságtartóbban mutatja a kínai ipar látványát, mintsem abból közvetlenül a dolog szociológiai, lélektani mélységeire következtethetnénk; a dimenziókról, a militánsan szervezett termelő tömegről viszont érzékletes képet kapunk, és arról is, hogy ez az egész alapvetően különbözik a hajdani szocializmus termelésének böszmeségétől. Ez itt hallatlanul modernnek látszik, a szónak nem feltétlenül dicsérő értelmében, inkább úgy, mint a lélek nélküli célszerűség szinonimája, szemben az előző érzelem diktálta célszerűtlenségével. A lenyűgöző képek csak megerősítenek abban a meggyőződésemben, hogy amikor a nyugat szót emel a kínai emberi jogokért, valójában nem a kínaiakat félti, hanem saját magát. Megnézhetjük magunkat, ha ezt a sokmilliárdos munkahadsereget nem sikerül valahogyan szétzilálni…

Philip Trager: Faces

124 oldal 48 triton képpel, 26,5x33,3 cm.

STEIDL és Davison Art Center, ISBN 3-86521-131-3

Ez az album az 1935-ben Connecticutban született Philip Trager előző könyvének, a Dan-cersnek egyenes folytatása. Anynyi történt, hogy a táncosok testéről, mozdulatairól az arcra tevődött át a figyelem. A táncosok arcára, ami számomra a dolog korlátait is jelenti egyben, hiszen így az ábrázolt érzelem mégiscsak kvázi-érzelem, koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, felfújt guminő. Még csak nem is színház, csupán helyzetgyakorlat, grimasz. Ezzel persze nem vonom kétségbe a dolog jóhiszeműségét, (lehetőségein belüli) értékét, sőt azt is tudom, hogy ez a kvázivalóság most nagyon trendi dolog.

Jim Dine: Entrada Drive

48 oldal 44 triton képpel, 29,5x31,5 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-080-5

2001 januárjában, februárjában az akkor hatvanhat éves Jim Dine feleségével Los Angelesben, az Entrada Drive 234 szám alatt lakott. Ezek a képek akkor készültek, a ház kertjében, a Csendes-óceánhoz vezető séták során, a Santa Monica hegyekbe tett biciklitúrán. A kötet negyvennégy, szoros egységet képező képe az ottlét atmoszféráját ábrázolja, sajátos tónusvilágú növényrészletekkel, parkok szűkre komponált részleteivel. A legkevésbé sem ,,természetfotókról’’ van szó, és bár egyetlen élőlény sincs a képeken, mégis minden érzelem-gazdag és feszültséggel teli. Esztétizálásnak nyoma sincs, sőt a ,,megcsináltságnak’’ sem, olyan természetes minden, mintha magunk sétálnánk a bokrok, fák, kaktuszok között, tompa, késő délutáni barnás szürkeségben.

Mark Steenerson: The Cement War

128 oldal 76 duoton képpel, 29,5x27,5 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-016-3

Nem véletlenül mondta Robert Frank Mark Steenersonról: Johnny Cash, kamerával a kezében. Bár a Cement War egészen konkrét dolgokat ábrázol, az egész mégis egy elégikus meditáció az életről, a létezés természetéről. Steenerson nem is ,,egyszerű’’ fotós, hanem úgy általában művész, amibe természetesen tartozik a zenélés, a rajzolás, könyvtervezés, a galéria-alapítás, és magának az életnek a megélése is. 1967-től street photographer-ként dolgozik, képei rengeteg kiállításon szerepeltek, széles körben ismert, de az albumok hiányára utalva ,,minden idők legpublikálatlanabb fotósának’’ nevezi magát. (Valószínűleg keveset hallott Magyarországról.) Ő is az a korosztály, akiket mi ,,nagy generációként’’ hívunk, és talán azért annyira szívhez szóló számomra, mert mégiscsak ugyanazt a levegőt szívtuk, ha a Föld ellenkező oldalán is.

Sally Mann: Deep South

115 oldal 63 duoton képpel, 33x30 cm.

Bullfinch, ISBN 0-8212-2876-5

A most ötvenöt éves Sally Mann hosszú ideje a szívem csücske. Három könyve is a polcomon figyel, annak a legszűkebb körű arisztokráciának tagjaként, ahová Robert Franktól Sarah Moon-on és Keith Karteren át Irving Pennig és Arbusig csak a személyes érintettség révén lehet bekerülni.

Minden képe a fotószerűségben és az atmoszférateremtésben való tobzódás, nálunk ennek morzsáiból eredetinek, modernnek, formateremtőnek lehet lenni. Ebben a könyvben éppen egyetlen ember fel nem tűnik, de ugyanő volt akkor is, mikor a családját fényképezte (Immediate Family) vagy erdőben fellelt holtakat (What Re-mains). Ezen a ponton a képzőművészet és a fotóművészet teljesen összeér, az optikai leképezés, bár a maga módján pontos, a legkevésbé sem korlátja a kreativitásnak és az egyediségnek.

Richard Avedon: Woman in the Mirror

248 oldal 125 triton és 10 színes képpel, 29 x 36 cm.

Abrams, ISBN 0-8109-5962-3

Hihetetlen, hogy Richard Avedon már nem él. Ez a könyv az ő ötlete volt, de az album már egy lezárt életműből válogat, éspedig nem kor, hanem téma szerint. A téma csak annyi, hogy a rengeteg emlékezetes portré közül itt a nőket ábrázolók egy kicsiny része sorjázik, 1946-tól 2004-ig, azoktól kezdve, amiket divatfotóként tartottunk számon a későbbi fehér vagy homogén szürke hátteres képekig, amik Avedont annyira híressé tették, és néhány színes képig, melyek késői divatfotók, de egyik sem a Versace-albumból való. A divatfotók értelemszerűen megtörik azt az atmoszférát, amit a híres lélekábrázoló Avedon-portrék albumai árasztanak, így ez egy kicsit inkább fotótörténeti könyv lett, onnan viszont a férfiak hiányzanak (Elton John női ruhában azért ide is befúrta magát), tehát a dolog nem konzekvens, de kárpótlásul lenyűgözően magas színvonalú.