KIJAVÍTJUK A TÖRTÉNELMET

Almásy László (1926) fotóművész néhány évvel ezelőtt települt vissza szülővárosába, Budapestre, ahonnét az 1956-os forradalom szele messzire röpítette.

– Hogyan élt, dolgozott Ön a forradalom előtt?

– Fényképész üzletem volt Budapesten, az akkori Majakovszkij – most újra Király – utca 78.-ban. A Vendéglátóipari Vállalatnak voltam fotográfusa, szerződéses viszonyban. Nagyon boldog életet éltem, amikor is közbejött a forradalom, ami egészen megváltoztatta az embereket.

– Mire emlékszik leginkább mindebből?

– Én csak a gyönyörű dolgokra tudok emlékezni. Elmentem fotografálni, például egy Salamon Béla-darab plakátját, amire az volt írva, hogy ,,kijavítjuk a történelmet’’. Persze ez humorosan hatott pont akkor.

– Mikor és mennyit fotografált a forradalom idején?

– Megmondom őszintén és szégyenkezve, hogy nem mentem oda fényképezni, ahol lövöldöztek. Igazán nem volt olyan fotós, aki a harcokat fotografálta volna. Valószínűleg 48 felvételt készíthettem, de csak a papírképeim egy része maradt meg nálam, pillanatnyilag csak ezek hozzáférhetőek. Ugyanis a negatívok még nem kerültek elő, azok valószínűleg Amerikában maradtak, remélem, hogy még hozzájuk jutok.

– Milyen fényképezőgéppel, kamerával dolgozott, és ki hívta elő, nagyította le a képeket?

– Leicával dolgoztam. S ugyanezt a gépet használtam még tavaly is, amikor a Hallmarknak, Halmi Róbertnek csináltam felvételeket ukrán táncosokról. Az 56-os sorozatomat természetesen én nagyítottam le az üzletemben. S azután a tekercseket eldugtam az üzletben.

– A forradalom idején került-e nyilvánosságra képe valamilyen formában?

– A képeim megjelentek pár helyen külföldön, de nem az én nevem alatt, mert az veszélyes lett volna. A külföldön megjelent fotókon az arcokra fekete csíkokat tettek.

A forradalom idején Vidor Sándor, a Duna Szálló igazgatóhelyettese bemutatott engem egy, ha jól emlékszem, McCormik nevű újságírónak. Ő vett tőlem akkor kb. 20 darab fényképet 1000 dollárért. Azzal a kikötéssel adtam oda, hogy a nevemet nem használhatják. Nem akartam semmiféle feltűnést, mert volt egy üzletem s egy nagyszerű lakásom a Párisi udvari üvegházban, Makk Károly lakott mellettem. Én nagyon boldog ember voltam harminc éves koromban. Sok barátomat fotografáltam, olyanokat, akikből úgy nézett ki, hogy nagy színész lesz: Kálmán Györgyöt, Garas Dezsőt, Csonka Endrét, Galambos Erzsit. Tele volt velük a kirakatom. Nagyon jó életem s munkám volt itt akkoriban. Ráadásul a Vendéglátóipari Vállalatnál fotósaként nyitva volt előttem minden, a legjobb szórakozási lehetőségek. Például minden hónapban fotografáltam a Moulin Rouge műsorát.

– Mi történt a forradalom után? Hogyan és mi vetett véget ennek az aranyéletnek?

– A forradalom leverése után, amikor lassan nyugalmi helyzet kezdett lenni, úgy január közepén bejött az üzletembe egy kis alacsony ember. Olasz néven mutatkozott be, azt mondta: ,,Almásy úr, szeretném látni a forradalmi képeit’’. Mondtam neki, hogy rosszul van informálva, mert én nem csináltam a forradalomról képeket, nekem nincs ilyen.

Meg is ijedtem ettől az esettől. Két hét múlva újra eljött, s aztán már hetente. Barátkozni akart velem, s pestiesen mondta: ,,Ne hülyéskedjen, Almásy úr, hát azért mutasson meg egypár fényképet!’’ ,,Olasz úr, én már mondtam magának, hogy nem csináltam ilyen képeket.’’

Abban az időben gyakran jártunk vidékre, főleg gyerekfényképezésre, mert abban volt a nagy pénz. Remek üzlet volt. Egy Becker Lajos nevezetű ügynök intézte ezeket a dolgokat. Jártam Sopron környékén, a határsávban, és ott beszélgettem egy határőrparancsnokkal, hogy én el akarok menni Magyarországról, mert én nagyon megijedtem.

A tanítómesterem, Halmi Béla is hívott, hogy menjek ki, diszszidáljak. Nem tudtam rávenni magam, pedig egész életemben őt imádtam a legjobban. Olasz úr zaklatásai miatt végül itt hagytam a lakásomat, az üzletemet, és kimentem Ausztriába azzal a megnyugtató gondolattal, hogy a mesterem, Halmi Béla és az ő fia, Róbert segítenek majd engem. Öt évet töltöttem Európában, főleg Ausztriában, és kevés időt Münchenben is. Münchenbe 1959-ben mentem, ahol báró Podmaniczky Félix feleségével, Ella Podmaniczkyvel – aki maga is fotográfus volt – létrehoztam egy céget. A férjével, Podmaniczky Félixszel elmentünk a Szabad Európa Rádióhoz, ahol vettek tőlem forradalmi fotókat, úgy emlékszem, hogy kb. húsz darabot, de a vételárat már nem tudnám megmondani.

Halmiék szponzorálásával kerültem aztán 1961-ben New Yorkba, ahol Kálmán Béla fotográfussal dolgoztam. Jó volt ez, de olyan sok jó fotográfus volt Halmi Béla körül – Kálmán Béla, Szkíta Győző, Veres Tamás, maga Halmi –, hogy nagyon kevés pénz jutott a munkákért. Ő arra biztatott, hogy menjek Los Angelesbe, s próbáljak ott elhelyezkedni. Hollywood legismertebb főutcáján kivettem egy üzletet, és Szipál Mártonnal dolgoztam ott együtt nyolc és fél évig. Azután pedig Halminak a Hallmark filmjeiben dolgoztam standfotósként.

– Az életét megváltoztató 56-os fotóit, amelyek miatt el kellett hagynia Magyarországot, el is feledte akkoriban?

– Valóban azok miatt kellett elmennem Magyarországról, de ezeket a képeket nagyon fontosnak tartottam, és annak tartom ma is. 1961-ben, az ötödik évfordulóra küldtem egy, a forradalom idején készített képeimből összeállított albumot Kennedy elnöknek, amit az ő irodája meg is köszönt. Van is egy érdekes, szép felvételem az évfordulós műsorról, amelyen az Operaház korábbi szólótáncosai, Tatár György és Patócs Kató lukas zászlóval táncolnak.

– A Kennedynek ajándékozott albumon kívül hogyan alakult a fényképei története?

– Még New Yorkban, amikor Kálmán Bélával dolgoztam együtt, volt egy Scher Erik nevű ügynökünk. Ő vagy elvett, vagy tőlem kapott – már nem emlékszem pontosan – egy, az 56-os fotóimból összeállított albumot.

Pár éve az Interneten meglepődve fedeztem föl négy felvételemet, amelyek Erik Scher néven szerepeltek. De nemcsak így láttam viszont 56-os anyagomat. 2004 októberében a kettes villamosról láttam fölnagyítva az egyik fényképemet: a lépő embert, tankkal. Gondoltam, nem lehet, hogy ugyanazt valaki más is megcsinálhatta. Fölhívtam a Miniszterelnöki Hivatalt, és érdeklődtem, honnan szerezték a képemet. Egy Suba nevezetű férfi kft.-je rendezte azt a kiállítást, de a mai napig nem tudtam meg, hogy kitől és honnét szerezték meg az én fotómat. A nyomozásom során megtaláltam a Nemzeti Múzeumban az albumomat. A múzeum vásárlási dokumentuma szerint Erik Schertől Leslie Peper (Könnyű László) 200 dollárért vette meg az albumot New Yorkban, majd azt az ő megbízásából egy budapesti hölgy tízezer forintért adta tovább 1992-ben a Nemzeti Múzeumnak.

Mostanában bevittem a képeimet, és a Történelmi Fotótár munkatársa, dr. Jalsovszky Katalin elismerte, hogy az album felvételeit én készítettem. A múzeumi kis album képei ugyanazon papírra készültek, és a nálam lévőkkel azonos méretűek. A dolog érdekessége, hogy a fényképeimet a múzeumnak eladó hölgy soha nem járt a múzeumban, őt mint budapesti állandó lakost csak közvetítőnek használta Leslie Peper.

– Szabályosan egyéni nyomozást folytatott a történet kiderítésére?

– Én mindezt hosszú idő alatt, sok utánajárással és munkával tudtam kinyomozni. A képeket nyilván szívességből eladó hölgy azóta már a harmadik helyen lakik. Akkor a Vörösmarty téren lakott, és külföldieknek, átutazó vendégeknek adta ki a lakását. Az albumomat eladó személy a szállásadónője nevét használhatta.

Az 56-os fotóim története egy krimi, de már kezdek egyenesbe jutni, mert a Sztálin-szobor helyén rendezett szabadtéri kiállításon ott szerepelt a nevem.

Sümegi György