Fotográfus volt, semmivel sem rosszabb sokunknál, mégis az általa birtokolt hatalomnál fogva lett sokak számára, és a fotográfus szakma számára is először fontos. Nem a nekrológban kötelező tisztelet mondatja velem, hogy különösen tiszta jellemű, és tiszteletre méltó hitű ember volt – akkor is ezt éreztem, amikor abban a kiváltságban volt részem, hogy több évig egy szobában, egymásnak tolt íróasztalunk mellett együtt dolgozhattunk. Forma szerint a főnököm volt, főtitkárnak a Szövetség elnöke, abban az időben, amikor minden korábbi viszonyítási pont, addig biztos finanszírozási háttér – és amúgy mellékesen az ő hatalma és kapcsolatrendszere is – megszűnt. Aki azt hiszi, hogy a hatalom önmagában elég valakit naggyá tenni, annak elmesélem, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum átadása előtt körülbelül három nappal váratlanul és nagyon komolyan úgy fordult a helyzet, hogy abból az épületből nem múzeum lesz, hanem ortodox zsinagóga. Bal kézről kaptuk a hírt, és ha azt mondom, hogy pánik, tehetetlen düh és hisztéria tört ki, akkor enyhén fogalmazok. Ő látszott egyedül nyugodtnak (nem hiszem, hogy az volt), és másnap egyedül leutazott Kecskemétre. Neki akkor már hatalma semmi, csak tehetsége, felkészültsége, tárgyalóképessége volt, és úgy jött haza, hogy minden el volt rendezve.

Ahogyan a lovat rugdossa a lovas, belé is belekapdostak néhányan, akiket a hátán elvitt (gondolom, kihúzták magukat utána otthon a tükör előtt: Ej, de bátor ember vagyok!), de remélem, azért tudatában volt a barátságnak, tiszteletnek, amit iránta éreztünk. Egy kicsit olyan lett nálunk Katona István sorsa, mint annak a nőnek, aki gazdagon szegény emberhez megy feleségül. Mardoshatja a kétség, nem a pénzéért, hatalmáért szeretik-e. Ő szerintem hamar elrendezte magában, hogy igen, azért. Azután jött az elszegényedés – emitt a hatalom megszűnése –, és lám, megmaradt a szeretet. Nem volt hiú ember, a legkevésbé sem volt az, mégis talán kicsit jól esett neki, cserében azért a sok teherért, amit a vállára tettünk.

Tímár Péter