FELHŐFEJES

Szendrő István (1908–2000) szaktechnikus, feltaláló és fotóriporter eredményes és hosszú életének egyes részletei több korábbi cikkünk témájához kapcsolódnak, ezért munkássága eddig feltárt részleteinek közzétételét fontosnak érezzük.

A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai által összeállított, Fénnyel írott történelem című albumban megjelent Szendrő István fotója, egy kaszáját fenő aratóról. A kötet végén található öt oldalas összeállításba a szerkesztők beillesztették az akkor 92 éves alkotó két mondatba sűrített életrajzát is.

Úgy tűnik: mára kihulltak a szakmai emlékezetből Hevesy Iván 1958-ban, a ,,Magyar fotóművészet történeté’’-ben Szendrőről megjelent dícsérő megállapításai. Néhány hónappal ezelőtt viszont az örökös a hagyatékban található tízezernyi korabeli nagyítást különböző közgyűjteményeknek ajánlotta fel. Szerencsére az ezekhez kapcsolódó dokumentumok feltárják a gazdag életút szinte minden fontos állomását is.

Én – szűk évtizede – a Dulovits Jenőről szóló könyvhöz való adatgyűjtés kapcsán találkoztam Szendrő István képeivel az Uj Idők és a Hungária Magazin hasábjain. Nagy örömömre az ezredfordulón tucatnyi, a Hungária szerkesztőségét megjárt fotóhoz jutottam; ezek között is volt egy margitszigeti parkrészletet ábrázoló, 18x24-es Szendrő fénykép.

A felvétel készítője 1908. július 14-én született Budapesten. Édesapja magántisztviselő volt. Szendrő a fővárosban járt középiskolába, majd érettségizett. Miután úgy látta, hogy anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé a továbbtanulást, külföldre, Franciaországba ment dolgozni. Néhány évig Párizsban élt, ahol nappal különböző vegyészeti kisüzemekben dolgozott, este pedig tanult, tovább képezte magát. Önéletrajzaiban ugyan nem említette, de feljegyzéseiből egyértelműsíthető, hogy Párizsban a fotóriporteri munkálkodás és a sajtó-, valamint a képügynökségi munka rejtelmeibe a jogi végzettségű Dr. Aigner László (1901–1999); a Lucien Aignerként világhírnévre szert tett fotós vezette be!

Szendrő, a szorgalmas tanítvány rövidesen különböző sajtó-, és képügynökségek rendszeres szállítója, tudósítója és képviselője lett. Nem sokkal később pedig már a ,,Centropa Press Association’’ igazgatójaként (!?) működött a fény városában.

A szülők minden bizonnyal aggódtak a távol élő, és az általuk talán kétesnek tekintett karrier irányába tekingető gyermekükért, mert az 1930-as évek elején hazahívták. Szendrő Budapesten is megpróbálta hasznosítani összeköttetéseit és tapasztalatait; hosszú ideig mint ,,külföldi tudósító’’ működött.

Ez az évtized a gazdasági válság ellenére – vagy éppen annak okán? – a fényképezés jelentős térhódítását hozta. Az amatőr fotózás (úti és családi emlékképek készítése), illetve annak társadalmilag rendkívül megbecsült formája, a fotókiállítási ,,szalonfotográfia’’ (az akkori értelemben vett művészi fényképezés) ma már elképzelhetetlen népszerűségre tett szert. Ezt a nagy tömegű, igényes és pénzes közönséget egy egész iparág és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatók hada kényeztette. Budapesten a HAFA (Hatschek és Farkas) volt a szakma egyik legtekintélyesebb cége. Főüzletük a Károly király út 28-ban, fióküzleteik az Andrássy út 31-ben és a Rákóczi út 80-ban működtek. 1939-es árjegyzékük 128 oldalon keresztül ismerteti az általuk forgalmazott fényképezőgépeket, tartozékokat, fotóanyagokat és a kidolgozási szolgáltatásokat.

Ehhez a céghez lépett be alkalmazottként Szendrő. Önéletrajza szerint a gyártási munkát irányította – valószínűleg a laboratóriumban. Közben szabad idejében állandóan fényképezett, a filmhívással és a nagyítások készítésével – a többi pályatárssal ellentétben – neki kevesebb gondja lehetett. Képeit rendszeresen közölték is a kor divatos folyóiratai. Témaválasztásai – a bűnügyi riportjait leszámítva – legnagyobbrészt a kor divatjához igazodtak. Készített zsánerképeket, korcsolyázókat ábrázoló ,,sportfotókat’’, népviseleti, város- és tájképeket. Ahogyan a fényképezők nagy többsége, ő is csak részben tudta kivonni magát Dulovits Jenő és követőinek hatása alól. Szendrő egyes városképeinek beállításai – már csak a témaválasztás és a rendelkezésre álló fényképezőgép objektívjének látószöge miatt is – szinte teljesen megegyeznek Dulovits-nak az akkor divatos folyóiratokban közzétett felvételeivel.

Szendrő a Hafá-nál végzett munkája közben tapasztalhatta, hogy az amatőröket mennyire zavarja a tájképeken a felhő hiánya. A megoldást, a ,,felhőnegatívot’’ 1939 márciusában szabadalmaztatta. A termék Secloud (ejtsd: szeklud) néven azonnal meg is jelent a HAFA katalógusában. A leírás szerint az eredeti negatívra ráilleszthető, és négyféle méretben gyártott segédeszközt 1 és 2 pengő közötti áron forgalmazták.

A háború kitörése után a gyakorlatban megszerzett tudás mellett (vagy helyett?) egyre nagyobb jelentősége lett a különböző végzettséget igazoló papíroknak. Szendrő 1942-ben fényképész segédlevelet szerzett, majd belépett Pobuda Alfréd Dohány utcai műtermébe, ahol egészen 1944. október 15-ig dolgozott. 1943-ban elvégzett egy fényképészipari továbbképző tanfolyamot. Az ezt igazoló, 1943. március 12-én kiállított bizonyítvány szerint: ipari, jogi, közgazdasági ismeretekből, fénytani ismeretekből, felvételi-, és műhelygyakorlatokból, fényképészeti eszközökből és eljárásokból, valamint a művészi fényképezés tantárgyakból kiválóan megfelelt. A bizonyítványt Sevcsik Jenőn kívül még heten írták alá.

1945-ben Szendrő az elsők között mozdult meg, és kezdett el dolgozni. 1945-ben olyan própuszkot (belépési engedélyt), dokumentet és bumáskát (iratokat) birtokolt, amelyek láttán ma még az edzettebb kutatók is felkiáltanak…

Kérésére a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1945. március 14-én (!) hivatalos iraton tanúsította, hogy igazolt tagjai sorába tartozik. (A levélpapíron az ,,Országos Magyar Sajtókamara’’ feliratot a gépíró kiikszelte!)

A háború előtti tevékenységét – többek között – özvegy Pobuda Alfrédné igazolta egy 1945. június 10-én kelt irattal. Akkoriban Szendrő már egy nagyon fontos és rendkívül érdekes munka kellős közepén járt: a Külügyminisztérium megbízásából Budapesten és vidéken a romokat, a háborús pusztítást dokumentálta fényképeivel. Azt, hogy a munka mennyire fontos volt, és abban az időben milyen, ma már elképzelhetetlen nehézségekkel járt, jól illusztrálja három irat. Az egyik, 1945. július 10-én kelt levélben a Külügyminisztérium Erdei Ferenc belügyminisztert arra kéri, hogy a részükre bizalmas természetű fotózást végző Szendrő István és Erdődi Mihály részére rendőri kíséretet biztosítson. (Erdődiről szóló cikkünket lásd: a Fotóművészet 2005/3–4. számában!) A másik levélben Vörös János honvédelmi minisztertől mintegy 2-3 hétre fegyveres őrt és autót kérnek a két fotós utazásaihoz.

A harmadik, nem kevésbé érdekes irat egy kétnyelvű, arcképes fényképezési engedély, amit a Magyar Belügyminizter (sic!) adott ki 1945. július 12-én, Szendrő István részére, aki jogosult a ,,…Magyar Külügyminisztérium részére az egész ország területén fényképfelvételeket készíteni.’’

Szendrő István 1945-ös fotói több, a háborús pusztításról szóló könyvben és prospektusban is megjelentek. Ez azonban nem fedezte a család megélhetését, ezért 1946-ban önálló kisiparosként kezdett el dolgozni, és a Kristály Vegyi Üzemben felületkezelési anyagok gyártásával foglalkozott. (Az ilyen tárgyú szabadalmait terjedelmi okok miatt nem ismertetem.) 1952. június 30-án arra kényszerült, hogy iparengedélyét visszaadja, és belépjen a Technokémia Vegyi KTSz-be, ahol a felületkezelési anyagokat gyártó részleg vezetője lett.

1957-ben a Szövetkezet átalakult, és – bár Szendrő műszaki vezetőként minden tőle telhetőt megtett – nem túl eredményesen működött tovább. 1960-ban többedmagával kilépett a hamarosan megszűnő Szövetkezetből, és a Fővárosi Vegyes Ipari Vállalatnál, majd a Keriparnál, illetve a AFIT-nál dolgozott üzemmérnöki beosztásban. 1962-ben felsőfokú felületvédelmi szaktechnikusi oklevelet szerzett. Két szabadalmán kívül számos újítást nyújtott be, ezek közül minden bizonnyal a Super Kromofág nevű festék-eltávolítószer a legismertebb.

Az 1940-es évekbeli képei láttán csak sajnálkozhatunk, hogy a későbbiekben más területeken bontakoztatta ki aktivitását. Ez azért is nagy kár, mert a részére 1950. december 30-án kiadott irat szövegét, miszerint: ,,Szendrő István a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagja, aki művészi fotóriportázzsal foglalkozik’’, egyáltalán nem érzem papíros-ízűnek.

Szendrő hosszú ideig versenyszerűen sportolt, korcsolyázott, majd később a Balatonon vitorlázott. Az Értelmező Szótár szerint az írásom címének adott szó jelentése: ,,a labdáért nagyon magasra felugorva végrehajtott fejelés’’.

Bőséggel áradó fotói máris jó néhány közgyűjteményünk anyagát gyarapítják, és a 2006 márciusi, Békásmegyeren bemutatott kamaratárlaton kívül is minden bizonynyal még sokszor, sok helyen és módon kerülnek majd a közönség elé.