EMBERI NÉZŐPONTOK KUTATÓJA

– Mondanál pár szót a gyermekkorodról?

– Budapesten születtem, de Sóskúton laktunk, nagyjából húsz kilométerre Pesttől. Később Törökbálintra költöztünk. Tizenkét éves koromtól kötődöm Budapesthez, ide jártam iskolába. Édesanyám védőnő volt, apukám gépészmérnök, amellett komoly amatőr fényképész, rengeteg dolgot megörökített a Prakticájával, színes diára. A legelső alkalommal egy, a nagypapámtól kapott, nagyon régi és nagyon egyszerű Kodak boxgéppel fényképeztem; illetve csak én hittem úgy, hogy fényképezek, mert nem volt film a gépben, pedig én mindenre, amit megláttam, ,,rákattintottam’’. Az édesapám Baldaxette gépével kezdtem el igazán fényképezni.

Őszintén szólva, nem nagyon szerettem iskolába járni. Csak muszájból csináltam; gimnáziumba még jártam, de már nem érettségiztem le. Nem akartam tanulni, helyette művészkedtem, és a tankönyvek helyett azokat a könyveket olvasgattam, amik a fotóval meg a művészetekkel foglalkoztak. A tantárgyak közül csak az irodalom érdekelt, és részben a történelem; a többit elhárítottam magamtól, és abba az irányba mentem, ami nekem kellett. Nagyon szókimondó, konok, erős akaratú gyerek voltam.

– A szüleid nem estek kétségbe? Vagy engedték, hogy azt csináld, amihez kedved van?

– Természetesen nagyon aggódtak miattam, mi lesz egy olyan gyerekből, aki naphoszszat csak gitározik, a növényeit nevelgeti, és fényképez. De elviselték, hogy én ilyen vagyok. Tudták, hogy milyen a tehetséges ember, mert apám apja amatőr festőművész volt, és a családfánkban Nemes Nagy Ágnes költő neve is ott található. A bátyám, aki könyvtervezéssel foglalkozik, szintén festeget, őt igazán tehetségesnek tartották, lényegében én is őt követve szerettem volna festő vagy szobrász lenni, és csak kamaszkoromban jött az a mániám, hogy fényképezni akarok. Nálam a művészet és a gondolkodás mindig összefüggött, egységet alkotott. Impulzusok érnek, sőt elébük is megyek, gondolkodom azon, amit látok, és ezt a világ egyfajta leírására használom fel. Éreztem, hogy a festészettel nem lehet leírni a világot. Amikor rájöttem, hogy a kamera azt mondja el, amit lát, és mégis bele tudtam tenni a saját érzéseimet, akkor úgy döntöttem, nekem nem kell, hogy vonalakat húzzak vagy agyagot formázzak.

A tanulás hiánya sok szempontból nehézzé tette a fiatalkoromat, mert ennek hiányában sokáig semmi biztosra nem tudsz támaszkodni. Érzed, hogy tehetséges vagy, de nincs, amibe meg tudnál kapaszkodni.

– Volt olyan tanárod, aki tolerálta a nemtanulásodat?

– Az az egyik legnagyobb szerencsém, hogy ők is elfogadtak. Én voltam a furcsa mosolyú gyerek, akiről sokan nem is tudtak annál többet, hogy furcsa a mosolya. Néha megleptem a tanáraimat, például amikor a művészet történetét dióhéjban tanultuk, és az avantgárdnál véget ért a tananyag, én jelentkeztem, hogy beszélnék róla, és kaptam is rá négy órát, hogy előadást tartsak.

– Miért nem érettségiztél le?

– Amikor az ember megy az orra után, akkor könnyen beleesik mindenféle csapdába; én beleestem a szerelem csapdájába, olyannyira, hogy lett egy gyerekem. El kellett mennem dolgozni, és a munka mellett nem is tudtam volna már tanulni. De nem is érdekelt az iskola. Mivel fotós akartam lenni, apám azt mondta, menjek az Ofotérthez. Filmeket hívtam elő, ez volt az első munkám, talán három hónapig bírtam. Álltam egy sötét teremben egy nagy gép mögött, és akasztgattam bele a filmeket. Utána különböző helyeken dolgoztam, voltam takarító, vegyszerbolti eladó, és amikor a feleségemmel elköltöztünk a Szigetközbe, még beteghordó és favágó is voltam. Sokat lehetett tanulni abból, hogy különböző szubkultúrákat ismerhettem meg. Persze másként is tanultam. Az ilyen, ,,elveszett’’ fiatal művészek egy része akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán dolgozott mint modell, hogy művészek között lehessen. Én is elmentem oda modellnek, figyeltem a mestereket, és közben bejártam a könyvtárba, beültem néhány műtöri előadásra is. De az igazi tanulást a képek nézegetése-értelmezése jelentette.

– Szilágyi Lenke is volt a Főiskolán modell.

– Nagyon jó barátok voltunk. Egy Mozgó Világban találtam meg azokat a képeit, amin Lenke szétszedett egy csoportképet arcokra, és mutattam egy barátomnak, nézd, találtam egy jó fotóst. A barátom a Főiskolán tanult, és mondta, hogy ő ismeri ezt a lányt, náluk modellkedik. Kértem, hogy mutasson be neki. Lenke abszolút nyitottan fogadta az érdeklődést, összebarátkoztunk, sokat lógtunk együtt. Az első profi fotós munkámat is neki köszönhetem: kapott egy fél éves angliai ösztöndíjat, amikor az Egyetemi Színpadnak dolgozott, és átadta a munkát arra az időre. A Színpad titkárságán meg kellett mutatnom a képeimet, de azt hiszem, fontosabb volt számukra Lenke véleménye. Koncertek és performanszok esetében magát az előadást fényképeztem, színházi bemutatók előtt pedig a próbát. Viszonylag kicsi, de nagyon aktív színházat kell elképzelni, emiatt nekem is elég sokat kellett dolgoznom.

Az ott készült képeimre figyelt fel Kincses Károly, aki a Színházi Intézet archívumában létrehozott egy jó kis kortárs gyűjteményt. Komoly fotósokat bízott meg a színházi előadások fényképezésével. Ez nagyon érdekesen történt, a mai pályázatos világban el sem lehetne ilyet képzelni, de arra az időre, a nyolcvanas évek végére ez volt a jellemző: Kincses minden évad elején szervezett egy összejövetelt, leültünk körben, középen ő, lapozgatta a noteszét, és sorolta, hogy mikor, melyik színházban, milyen bemutatót terveznek, mindenki jelentkezhetett, hogy melyiket vállalja. Az volt ezzel a szándéka, hogy mindenki azt a darabot fényképezhesse, amelyiket tényleg akarja. Nagyon nagy nevekkel ültem együtt, mellettük egy szerény kis ürge voltam, úgyhogy nekem a ,,maradék’’ jutott, de annak is nagyon örültem. Enyém lett a Gyulai Várszínház, Szolnok, a Madách és a Madách Kamara és a Várszínház. Karcsi a leadott anyagokat szigorúan válogatta, megnézte a kontaktokat, és egy-egy tekercsből kiválasztott öt-hat képet. Ahhoz, hogy pénzt tudjak keresni, a színészeknek is adtam el fotókat.

Amikor létrejött a Magyar Fotográfiai Múzeum, és Karcsi elment az Intézetből, nem kaptam újabb megbízásokat. Választás elé kerültem: maradjak a színházi fotónál, riporterkedjem, vagy próbálkozzam valami mással. Próbálkoztam itt-ott, például a HT Pressnél, nem túl nagy sikerrel. Olyan szinten vagyok hülye a riportfotózáshoz, hogy hihetetlen: elküldtek egy városba, felírtam egy cédulára a nevét, amit elveszítettem, és ahogy próbáltam visszaemlékezni, hová kell mennem, úgy tűnt, hogy Jászberénybe. Egyetlen látkép kellett a városról, fölmásztam a templomtoronyba, megcsináltam, és vittem a képet a szerkesztőségbe. Maga hülye, mondta Keleti Éva, ez nem az a város. Megpróbált még néhány munkát rám bízni, például egy szépségkirálynő-jelölt portréját, akit én kimondottan csúnyának tartottam, és a kép olyan is lett, látszott rajta, hogy mi a véleményem a lányról. Nem vagyok alkalmas ilyen munkákra.

Akkorra már összegyűlt egy Budapest-anyagom, amit évek alatt fényképeztem magamnak. Gondoltam, nem foglalkozom azzal, hogy ki mit szól hozzá, és húsz darab kiválogatott képpel kiültem a Halászbástyára. Gyakorlatilag attól a naptól fogva szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetett könnyű kitalálni, hogy mihez kezdj, ha fényképezni akarsz, de nem riporterként.

– Nekem ez a legkönnyebb. Egyszerűen elindulok, és exponálok, és akárhol járok, végül mindig ugyanahhoz a kérdéskörhöz jutok el.

– Arra gondoltam, hogy azt nem könnyű kitalálni, hogyan élj meg ebből.

– Az is nagyon egyszerű. A képeim szinte maguktól eladhatók. A legelső nap bevétele az addigi havi keresetem körülbelül harmadának felelt meg. Pedig nem turistacsalogató képekkel ültem ki, hanem olyanokkal, amiket az Illatos úti Dzsumbujról és a IX. kerület más helyein készítettem, az én Budapestemről, a magam örömére, szívből. Ezeket az első darabokat ma is veszik.

– Miért, még mindig kiülsz árulni?

– Már csak akkor, ha valamelyik árusom megbetegszik.

– Hát árusaid is vannak?

– Ez a hely, ahol ülünk, egy kiadóvállalat, bármennyire is lakásnak vagy kis műteremnek tűnik. De hivatalosan mi itthon, kiadóvállalat vagyunk (mi: Hajtmanszki Zoltán), azaz a képeim eredeti kézi nagyításait, digitális nyomatait, a belőlük készült könyveket árusítjuk, városszerte több helyen is. A Halászbástyáról idővel lejöttem a Vörösmarty térre, a portrérajzolók mellett árultam, végül a Váci utcában kötöttem ki, ahol tizenöt éve árulok, hatodik éve legális standdal is rendelkezem.

– Ha a Halászbástyán az első napon elered az eső, nem jönnek turisták és nem adsz el egy képet sem, másnap tovább próbálkoztál volna?

– Valószínűleg igen. Nagyon bíztam a sikerben. Hiszen többször is részt vettem kiállításokon, újságokban jelentek meg a képeim, újságcikkek születtek rólam, vagyis nem egyszer kaptam visszaigazolást arra, hogy mások számára érdekes, amit létrehozok. Én magam is tudtam, hogy azok a képeim, amiket a magam örömére fotografáltam, jók. Inkább azt a döntést volt nehéz meghoznom, hogy kiüljek-e árulni. Az, hogy mennyit fogok keresni, nem nagyon érdekelt. Hozzászoktam, hogy kevés pénzből élek, és néha ennivalóra is alig telik. Inkább attól tartottam, hogy mit fog szólni a szakma, azok, akik foglalkozni kezdtek velem, értékelték a dolgaimat, és most ott látnak majd ,,koldulni’’ az utcán. És sokáig éreztem is, hogy nem alaptalan a félelmem. Az előítéletek miatt könnyen öszszemosnak azokkal, akik kimondottan utaznak a turistákra.

– Hamar kiderült, hogy mi az, ami eladható, és mi az, ami nem annyira?

– Az első években Budapest eldugott helyein készült képeket árultam, ahová a turista valószínűleg soha nem jut el. És ebből is meg tudtam élni. Persze, mindig mondták, hogy látképeket is szeretnének, és én elfogadom a véleményeket, úgyhogy megcsináltam ezeket is. De tévedés lenne azt hinni, hogy könynyű kereset, ha lekapom a jól ismert épületeket. Baromi nehéz jól lefényképezni a Lánchidat, és a Parlamentet még nehezebb, ezt nagyon komolyan mondom. Sokszor próbálkoztam, mire sikerült az egész városra jellemző hangulatot megragadni bennük.

– Felkészültél arra, hogy lehetnek majd az utcán furcsa helyzetek?

– Én nyitott vagyok ezekre a találkozásokra. Természetesen találkozom félbolondokkal is, akik jönnek a mániáikkal, de még többen vannak azok, akikkel nagyon jókat lehet beszélgetni. Már hat éve nem ülök az utcán, de ma is jó emlékként őrzöm, hogy milyen jót beszélgettem egy magyar származású, Kaliforniában dolgozó kisbolygó-kutatónővel, vagy az amerikai pszichológussal, a rock-zenésszel, vagy az agysebészszel – hiba lenne azt gondolni, hogy a turizmus egynemű maszsza; nem az, a turizmus nagyon érdekes egyénekből áll.

Körülbelül két éve tartott már az utcai munka, amikor egy este hazamentem, bekapcsoltam a tévét, és a híradóban azt mutatták, hogy menekülteket fogtak el valamelyik határon. Abban az időben nagyon szerettem volna az elesett embereken segíteni, és komolyan gondoltam, hogy nincs fontosabb dolog az emberiség gondjainak megoldásánál. Az is eszembe jutott, hogy ezek a menekültek talán akarnák is, hogy valaki bemutassa a helyzetüket. Két-három tekercs filmmel elmentem a máriagyüdi táborba, ahol hivatalos megbízást kértek tőlem, nekem olyan természetesen nem volt, mert nem tartoztam sehová. Mivel pár képem akkoriban jelent meg a Mozgó Világban, felhívtam a szerkesztőt, aki el is faxolt céges papíron egy levelet, hogy ők kérték tőlem a képeket. Bemehettem a táborba, és rögtön az első látogatáskor sikerült egy gyönyörű anyagot fényképeznem. El kellett mennem a Menekültügyi Hivatalba engedélyért, és akkor – szó szerint egyet gondolva – kértem tőlük egy szerény támogatást, ami a harmincnégy menekülttábor végigjárásának benzinköltségét fedezi. Ezenkívül a Forte gyártól kunyeráltam egy kis nyersanyagot, fotópapírt. Nyolc hónapig tartott a munka, ebből négy hónap volt a felvételezés, és a másik négy az előhívás, laborálás, archiválás. Azoknak a sajtóban közölhető, könyvben megjelentethető képeknek a negatívjait, amikre a Menekültügyi Hivatalnak nem volt szüksége, szűk válogatás után odaadtam az MTI-nek. A nagyításokból pedig múzeumoknak vittem kópiákat.

Amikor úgy éreztem, hogy készen vagyok a menekült témával, budapesti hajléktalanokat kezdtem fényképezni, de érdekes módon az az anyag már egyik múzeumot sem érdekelte. Talán, mert a saját bajunkat nem szívesen látjuk viszont képeken. Egyedül Sándor Tibor vásárolt belőlük a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe.

– Hogyan fogadtak a menekültek?

– Eleinte inkább szerették, hogy fényképezem őket. Meg akarták mutatni a nyomorukat, hogy látjátok, így élünk, béke kellene. Ez nekem nagyon feküdt, pacifista vagyok, úgy gondolom, az emberiségnek egyetlen hazája van, a Föld, és azzal kell foglalkozni, nem az országhatárokkal.

A hajléktalanok egy kicsit mások voltak, ez a nehezebb helyzet. Nem azért élnek úgy, ahogyan, mert elkövettek valami nagy hibát, vagy mert kitolt velük az állam, ahogyan hiszik; hanem azért, mert semmilyen közös céllal nem képesek, vagy nem akarnak azonosulni. Nem tudnak adni a társadalomnak semmit, amiért az befogadná őket, és ez egy mentális képesség hiánya. De akkora a szabadságvágyuk meg az önérzetük, hogy ezek miatt mégis tudtunk közös nyelvet találni.

1994-ben, négyezer menekült- és ezer hajléktalan-fotó után, úgy éreztem, hogy ez nem megy tovább, nincs több erőm, kimerültem, depressziós lettem, nem tudok többet adni. Az volt az érzésem, miközben azokat a kemény dokumentumképeket fotografáltam, hogy az újságolvasó ül majd az asztalnál, egyik kezében az újságot tartja, a másikkal a kávéját kavargatja, megnézi a képeket, és lapoz. Az emberek érzéseit nem lehet megváltoztatni azzal, hogy megmutatod, mit csinálnak rosszul. A jót, a szépet kell megmutatni ahhoz, hogy fejlődjön a világké-pük. Az én akkori képeim szépek voltak, de rossz érzéseket váltottak ki. Minden riporter azzal a céllal dolgozik, hogy segítsen, jobbá tegye a világot – csak valahogy vizuálisan mégis rontunk rajta. A befogadó közönyét fokozzuk.

Tudatosan elfordultam a témától. Úgy döntöttem, hogy a szépséget akarom gyarapítani. A fénykép megduplázza, megismétli a lefotózott történést. Ahány példányban sokszorosítod a látványt, annyival növeled a hatását. Ha valami szépet fényképezel, akkor a világ szebbik oldalát erősíted, ha valami csúnyát, akkor a csúnyábbikat, az fog növekedni, az jut el több emberhez. Ez egy komoly felelősség. Újra a városfotózás felé fordultam, de a 2000-ig készült képeimen gyakorlatilag nem is látható ember. Érezni, hogy a környezetben, az épületekben, tárgyakban is az embert keresem, de csak 2000 körül kezdtem újra emberi arcokat, alakokat mutatni. Mostanra megtanultam, hogyan tudok az emberábrázolásal szép gondolatokat sugallni. Nem mindegyik ország nyelvét beszélem, ahol fényképezek, de ehhez a kommunikációhoz amúgy is a szemkontaktusra, ráhangolódásra van szükség. Akkor fényképezel jól, ha a kamerád átlátszó, így az, akit fényképezel, nem a kamerát látja, hanem téged.

– Azaz a fényképész ugyanúgy feltalálja magát Rio de Janeiróban, mint Budapesten.

– Emiatt nemzetközi nyelv a fényképezés, olyan, mint a zene vagy a képzőművészetek. A megértéséhez nincs szükség tanulásra, bárki tudhatja, olvashatja, beszélheti a közös nyelvet. A fotó elsősorban nem műtárgy, amit a falra akasztok, és ott nézegetem, hanem gondolkodási mód, amivel le tudom írni a világot, és reflektálni tudok rá. Eugene Atget és Robert Doisneau úgy tudta ezt a fajta kommunikációt használni, hogy az a képeiken igazi nyelvvé vált. Az ő hagyományaikat folytatom. Doisneau a mai napig meg tud lepni, minden könyvét megveszem, nagyon sokat tanultam tőle, vonalvezetést, tónustrendeket, mindazt, ami a fotográfiai kép megkomponálásához szükséges. A maiak közül Sebastiao Salgadót szeretem a legjobban (azzal együtt, hogy rémület, hogy időnként miket látni a képein), mert művészileg ő ma a csúcs. Nemrég megvettem egy albumát, ami az oktatásról szól, iskolásgyerekeket fotózott, és árad a képekről a gyöngédség, látszik, hogy beletette a szívét. A mai városfényképezésben Paul Barkshire-t kedvelem, ő nagyfilmes gépet használ, az atgeti stílus követője, letisztult és nyugodt. De mindenféle fényképet szeretek, az Interneten is szoktam bóklászni, nevesincs fotósok oldalait nézetegem. Egyébként ha bármilyen album elém kerül, biztosan végiglapozom.

– Van-e Brazíliában Salgado-kultusz?

– Nem tudom. Nincsenek tele a boltok a könyveivel, és nem botlottam állandó kiállításba. Igaz, hogy én az utcát jártam, és nem a múzeumokat.

– Mit gondolsz Cartier-Bressonról?

– Nagyon a pillanatra épített. Nagyon szépek a munkái, de én az állandóságot keresem.

– Érzel-e magadban valamilyen hasonlóságot Lábass Endrével?

– Igen. Nagyon szépeket fényképez, de az a különös, elvarázsolt világ a képein nagy mértékben köszönhető annak, hogy ő nem fotós. Eugene Atget kiválóan komponált, de ő sem tudott fényképezni, fotótechnikai értelemben. És ha valaki roszszul használja a technikát, időnként nagyon szép dolgokat hoz létre. Lábass Endre fényképeinek is ez adja a varázsát, kicsit túlhívja a negatívot, ettől ott is megjelennek fények, ahol nem voltak, és gyönyörű világot alkotnak. Tanultam a képeiből.

– Déri Miklós?

– Nagyon tehetséges, egyedüli bajom vele, hogy riporterkedik, mert az távolságtartóvá és kritikussá tesz. Miért kell a világot csak kritikával szemlélni, amikor szép?

– Ugye, egyik csoportosulásnak sem vagy a tagja?

– Nem. Fiatalabb koromban, volt egy csomó kiállításom, és az is előfordult, hogy a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával együtt állítottam ki. Hívtak maguk közé, de nem akartam tartozni sehová, béna vagyok a közösségi dolgokban, féltem a szabadságomat.

– Nem inkább azt akartad elkerülni, hogy szétszedjék a képeidet?

– Nem, mert akkoriban, a nyolcvanas években élénk pezsgés jellemezte a művészeti életet, még olyanok is alkotóknak számítottak, akik csak alkalomszerűen foglalkoztak művészetekkel. Inkább arról volt szó, hogy a stúdiósok főleg az experimentális fotót kedvelték, és úgy éreztem, hogy az én munkáim kilógnának, hiszen én a valóságot ,,tükrözöm’’ – igaz, hogy saját magam vagyok a tükör, a valóság rólam vetül a fényérzékeny anyagra, de mégis.

A Szövetségbe pedig nem vettek fel. Balla Döme bácsi, akit imádok, mert nagyon jó fej és nagyon érzékeny, állandóan kitárt szívvel jár a világban, nagyon mondta, hogy jelentkezzek, mert az kell. Beadtam a papírt, elküldtem húsz képet. Az elutasító határozatban az állt, hogy hiányolták a menekült-könyvemet; amit csak azért nem mellékeltem a felvételi kérelemhez, mert nincs belőle, az utolsó darabig elfogyott.

Ennek ellenére fotóművésznek tartom magam. Nagyon sokáig azt mondtam magamról, hogy fotográfus vagyok, mert ugye dokumentumfotóval foglalkoztam. De már hosszú ideje, nagyjából 1994 óta, semmi mást nem teszek, mint a szépérzékem alapján elkészített képeimmel foglalkozom, amit az emberek otthon a falra akasztva nézegetnek, ez már biztos művészet.

– Holnap reggel amiatt fogsz elindulni valamerre a gépeddel, mert késztetést érzel, vagy azért, hogy a gyűjteményedet gyarapítsd?

– Egyik sem. Azért fogok elindulni, mert erre születtem. És mert az ad jó érzést, hogy elindulok fényképezni. A képeim eladását már nem is én intézem, praktikusan nincs hozzá közöm, a menedzserem és a feleségem egyeztetik, hogy mi került ki a műteremből. Amit a munkámért kapok, azt vissza is forgatom a fotózásba, nem gyűjtögetem a pénzt, hanem elutazom belőle Párizsba, Görögországba, vagy éppen Brazíliába… Egy kutató kíváncsisága indít a munkára. Az emberi nézőpontokat kutatom, és igyekszem ezekről szóló vizuális anyagokat gyűjteni. Azért fényképezek, mert vizuálisan gondolkodó ember vagyok, és ez az a forma, amivel a gondolataimat le tudom írni.

– Ma hány városképet árultok az utcán?

– Körülbelül négyszázat forgalmazunk. Az eredeti nagyításokon kívül azok reprodukcióit is áruljuk, megjelentettünk két könyvet is, az egyik a Downtown Flaneur, ami budapesti városképeket tartalmaz, de valójában a fényképész szabadságáról beszél. A másik album, a párizsi anyagból válogatott Toi, magyarul ,,Te’’, egymásrautaltságról, barátságról, szerelemről, emberi érzelmekről szól. Idén szeretném kiadni a Velence hétköznapi arcát bemutató albumomat, és van még néhány további tervem.

– Visszajársz-e a helyszínekre egy-egy fényfolt vagy jobb szituáció miatt?

– Olyan előfordul, hogy elrontok egy képet és emiatt viszszamegyek, és olyan is van, hogy tök véletlenül járok megint arra, és jobban exponálok, mint elsőre. De technikai értelemben nem vagyok már annyira tudatos, hogy valami jobb fény reményében visszamenjek. Inkább úgy szokott történni, hogy reggel elindulok valamerre, estig járkálok, és közben rögzítem, ami jó látvány elém kerül. Nem azért indulok el, mert jó az idő; tök mindegy, hogy milyen az idő. Amikor reggel elindulok, oda megyek, ahol úgy érzem, meg fogom találni a választ arra, amin éppen gondolkodom.

– Próbálsz-e kontaktust az alakjaiddal?

– Nem, egyszerűen csak megjelenek az életükben, mielőtt még visszakozásra vagy ellenállásra volna lehetőségük. Nem adok időt arra sem, hogy pózoljanak. Gyors vagyok, lövök és kész. Ha kell, utólag, amikor már kész a kép, szívesen beszélgetek.

– Tényleg nehezebb ma az utcán fényképezni, mint régen, ahogyan ezt más fotósok mondogatják?

– Budapesten nehezebb fényképezni, mint mondjuk tíz éve, a rendszerváltás óta félelem költözött az emberekbe, a kapukat ráccsal zárják, és az utcán sem engednek magukhoz közel. Mivel a magyar ember csak a politikával foglalkozik, jobban ismeri a jogait, mint a szívét, és egyből a személyiségi jogait emlegeti. Ki fogja magát ez nőni, ha majd az emberek rájönnek, hogy ők nem politikusok, hanem emberek. Keleten is nyitottabbak, Nyugaton is, például a franciák mosolyognak, és megköszönik, ha az utcán lekapják őket. Ahol nehéz az emberek szíve, ott nehezebben állnak a kamera elé.

– Hol tanultad meg a technikát?

– Könyvekből és a saját tapasztalataimból. Amikor az Iparművészeti Főiskolán beindult a fotó szak, én már profiként dolgoztam. A szakfényképész oktatás pedig túl alacsony színvonalúnak tűnt. Semmilyen fotós oktatáson nem vettem részt, amit tudok, azt Sevcsik Jenő, Hefelle József szakkönyveiből és más könyvekből tudom. Mindent előástam, mindent elővettem, ami a könyvtárakban előfordul. Fontos volt, hogy megtanuljam a technikát, mert a fényhez millió dolgot hozzá lehet még tenni. Ha ezeket az ember tudatosan kezdi el alkalmazni, az anyag kézi megmunkálásának érzéseit élheti meg. Fényképeztem már bőrre, pergamenre, üvegre, tejüvegre, plexire, fára, kőre, gránitra, falevélre. Hosszú ideig kísérleteztem ezekkel, mert egyrészt intimek és otthonosak az így létrehozott látványvilágok, másrészt mert más sugallatot kap így a fotó, mint a papírkép.

– Említetted, hogy tanítottál…

– Tartottam egy önképzőkört, és közben tanítottam a Pelikán Kiadó iskolájában is, ők adták ki a Honvágyók című könyvemet, és megkértek, hogy oktassam náluk a dokumentumfotót. Az önképzőkört a saját lakásomon tartottam, péntekenként déltől feljártak hozzám a srácok, általában éjfél körül mentek el, laboráltunk, könyvekről beszélgettünk, végigelemeztük a házi feladataikat. Ez két évig tartott, és azért fejeződött be, mert már nem jut rá időm, de úgy tudom, sokan csinálják már azóta ezt jól.

– Egy kicsit meglep, hogy kizárólag digitális gépet használsz.

– Az emberek nagy része minden új dologról azt gondolja, hogy az biztosan eleve rosszabb lehet. Semmi mást nem hallani, mint hogy a digitális fotó vacak, anyagtalan, nem ér semmit. Egy frászt! A digitális fotó latitűdjei sokkal jobbak, mint a filmesé: meg tudod határozni, hány tónusárnyalat legyen, és azokkal bármit megtehetsz, amit csak akarsz. A képen a csúcsfény és az árnyék is részletgazdag lesz, és minden tónus garantáltan, manipulálhatóan, ott lesz a képen, lényegében ugyanúgy, mint annak idején a nedves eljárásnál. Ansel Adams előre megmondta, hogy ez így lesz. Ha nálunk is tanítanák azt, amit ő a könyveiben tanított, talán könynyebben fogadnánk el ezt az új technikát. Másrészt, mikor engedhette meg magának egy fényképész azt, hogy az egész műtermét magával cipelje? Szintén a nedves eljárás korában, és kellett hozzá egy szekér. Ma elég egy kézitáska, amibe beteszed a digitális kamerát meg egy laptopot, és utazás közben akár nyomdakészre megszerkesztheted a könyveidet is.