EGYÉNÍTETT ÉS MEGSZÁMOLHATATLAN

A IV. Lumix digitális fotópályázatra közel huszonhatezer fotó érkezett. A beérkezett művek tömege, a képek tematikus és formai sokfélesége a digitális fotózás robbanásával ránk köszöntő lehetőségek mellett problémák sokaságával is szembesít. A digitális technika elterjedése a felszínen hirtelen nyíló perspektívákat jelent a tömegek számára, esélyeket kínál; ám hordalékaként, a jelenség mélyebb rétegeibe ásva, a fotózás problémáinak teljesen új típusait is magával hozza. A bajok a fotós személyének, kompetenciájának, a képhez való viszonyának kontextusában érhetők tetten. A Lumix pályázatára beérkezett képtömegben böngészve ráébredek: e problémákat egy keleti tanmese képpel beszélő evidenciájával szemléltetik maguk a fotók.

A fotográfia születésekor kétszeresen is rendelkezett egy – már sokak által elbeszélt – alkímiai karakterrel. E karakter része volt egyrészt a fotó készítőjének belső, költői alkotóapparátusa: ebben az imagináció, a camera obscura és a fotókémiai folyamatok összetett titkának ismerete a képcsinálót ,,varázserővel’’ ruházta fel. Másrészt a fotokémiai eljárás külső, természettudományos folyamata a labormunkában – amit egy évszázadon át maga a fotós gyakorolt – szintúgy kreatív energiákat is bekapcsolt a képkészítés folyamatába. Előbb a saját labor, majd a manuális expozíció, végül a film kémiája is kiesett, és megindult a papírképkészítés tradíciójának eltűnése is. Előbb úgy tűnt, hogy a gyártók a képalkotó folyamat teljes rendszerében gondolkoznak, és „megőrzik” a papírnyomatot. Ez a gyakorlat mára már illuzórikusnak tűnik. A képek nagy része nem lép ki a virtuális dimenzióból, minimális annak az esélye, hogy az exponált információt mint egyedi képet, műalkotást valaha is megnézi valaki.

A digitális fotózás tömegek számára hamisan kölcsönzi a szakértelem, a kreativitás, a művészi megformálás képességének érzetét – ez az érzés az analóg fotózás idején csak kevesek kegye lehetett. A fotográfia ezotériája elillant, amint tömeges használatba került. A fényképezés aktusát ,,varázstalanító’’ folyamat tehát, amely az automatikus fotózással kezdődött, a digitális fotózással megrendítő csapást mért a fényképezés régi, exkluzív, ,,műhely-tudás’’ alapú gyakorlatára. Minden digitális fényképezőgépben gyárilag benne van egy vén, sokat megélt, szakavatott fotós rutinja: a mindentudó gépek néhány gomb megnyomása után olyan képeket készítenek, amelyek megalkotására az analóg iskolában csak sokéves, kudarcokkal teli, küzdelmes tapasztalás után lett képes az ember. A kézikönyvek és használati utasítások instant csomagjaiból könynyen, rövid idő alatt bárki számára elsajátítható tudás azonban csalóka természetű: ingyen kegyelem. A gyorstalpalóban felkészült digitális fotóst elvakíthatják a játszi könnyedséggel elkattintott, pengeéles makrófotók. Veszélyes játék az a technika adta lehetőség is, hogy nincs a képalkotás és a képpel való szembesülés közé eső fázis: a mű a legcsekélyebb energiabefektetés nélkül, azonnal látható. Képek tömege készíthető minden következmény nélkül. Az alkotó mindenható: a képek felett már a helyszínen kontrollt gyakorol, folyamatos visszajelzést kap a képteremtés folyamatáról – minden lehetősége adott, hogy adott pillanatban az adott tárgyról bizonyos szempontból tökéletes képeket alkosson. Mindehhez nem kell máshoz érteni, mint gombokat megnyomni egymás után, megfelelő sorrendben.

A fotózásban bekövetkezett, radikális változásokat mennyiségi és minőségi dimenziókban egyaránt kitűnően szemléltetik a fotópályázatra beérkezett művek, és az elbírálásuk körül formálódó dilemmák. A pályázók tömege készített olyan képeket, amelyek csak a saját használatban jelentenek, hordoznak tartalmat, és nyernek formát. A külső szemlélő számára nem bír jelentéssel, és nincs közük az esztétikumhoz. A beavatatlan, idegen megfigyelő szemében legfeljebb addig terjed értékük, ameddig állatorvosi lóként szolgálnak a fotózás digitális forradalma okozta problémák bemutatására. Vastagcombú, méretes asszonyok ejtőznek fürdőparadicsomok nyugágyain, vagy ugrálnak a habok között; mosolygós kisgyerekek babakocsiban, vagy bédekker-képeken már látott nevezetességek előtt; ölelkező szerelmesek és örömködő fiatalok. A privát fotók nagy része arról tanúskodik, hogy az alkotók a fotóművészetben kialakult tradicionális és avantgárd formanyelv alapvető szabályaival sincsenek tisztában. Az alkotások zöme azt sejteti, hogy készítőik a művészi vagy az amatőr (szó szerinti jelentésben: ,,szerető’’) fotózásról alkotott képzeteikben és/vagy ösztönös gyakorlatukban nem foglalkoznak olyan alapvetésekkel sem, mint a kompozíció jelentősége vagy a fényviszonyok; a műfaji lehetőségek variálásával való játék – néhány kivételtől eltekintve – fel sem merül. Ezáltal a privát fotók nem válnak szociofotókká; amint a természetfotók, az épületfotók, az enteriőrök, a csendéletek, a sportfotók, a katasztrófa-dokumentációk nagy része is azt inkább csak az érzést kelti, hogy a tökéletesedő technika nem az alkotás folyamatához, az esetlegesen elkészülő képtárgy megformálásához szolgáltat egyre tökéletesedő eszközöket. Avatatlan kezekbe kerülve valahol elvész a cél, kreativitás helyett az eszköz kerül az alkotás középpontjába. Ráadásul a képek ,,virtualitás-zárványba’’ rekednek, és a folyamat végén elmarad az összehasonlító értékteremtés.

A felvázolt minőségi változások szervesen kötődnek a beérkezett pályaművekkel kapcsolatos ,,mennyiség’’ alapproblémájához, a számossággal öszszefonódó minőség megszűnéséhez. A képek óriási tömege, amit a digitális fotózás generál, egyenként is befogadhatatlanná válik. Ezzel a jelenséggel szembesülhetett a pályázatot elbíráló zsűri is, amikor felsejlett, hogy képtelen tízezer pályamű értékelésére, együttes kezelésére, egymáshoz való viszonyítására. A bírálat folyamatában kiderül, nincs mit ,,megfogni’’, a ,,kép’’ ellehetetlenül. A hatalmas anyagot kézbe vevő(?) bíráló hamar ráébredhet, hogy a beérkezett pályaművek egy része a fotós öncélú technikai játéka csupán. Az értékelésre érdemes maradék tematikus kategorizálásába kezdhet, ezáltal úgy tűnhet, hogy megszelídítheti a ,,pixel-hadsereget’’. De a digitális fotózás mennyiségi alapproblémája, a ,,számosság’’ megszűnésén túl – ami tehát a minőségi változások ok-okozati előzménye is – az öszszehasonlítás mellett más gondok is felmerülnek. Ez éppúgy vizsgálható a fotózással kapcsolatos rétegekben, mint az alkotás folyamatában.

Az egyénített képek még ,,számosak’’ voltak, megszűnésükkel radikálisan átalakul az alkotónak saját képéhez való viszonya is. Míg a képek tömegét a bíráló zsűri nehezen tarthatja emlékezetben, addig a ,,számosság’’ megszűnése az alkotó és kép viszonyában funkcionális szintre süllyed, a viszony alapvető jellemzője lesz. Bár a képalkotás látszólag teremtő folyamat, a digitális fotózás ma inkább fogyasztásként értelmezhető: ez a fajta képcsinálás nagyon hasonló a fogyasztói társadalmakban végtelenítetten zajló marketing folyamatokhoz. E társadalmak motorja, hogy a tagok a fogyasztás által nem kielégülést nyernek; kiolthatatlan szomjúságként kínozza őket a vásárlási és birtoklási kedv; az egy ember szintjén és össztársadalmi szinten is egyre növekvő fogyasztás újabb fogyasztásra való igényt generál. Valami ezzel rokonítható jelenségnek lehetünk tanúi a digitális fotócsinálás folyamatában is. A digitális fotózás demokráciájában az alkotói szabadság jogát a gombokra, LED-ekre és chipekre átruházó/deriváló fotós vég nélkül kattintgat, hogy megtalálja azokat a beállításokat, melyekkel jó képek születnek. Eközben az eredeti lényeg, a készülő kép szakralitása megszűnik: varázs-talanítja azt a képekhez való azonnali, közvetlen, energia-befektetés nélküli visszacsatolás lehetősége, és a képeknek a számtalanság okozta súlytalansága. A ,,számosság’’ megszűnésével maga ,,a kép’’ veszíti el központi jelentőségét, hangsúlytalanná válik, a középpontba a kielégülés helyett az újabb képcsinálásra való igényt szülő képalkotás súlytalanul és végtelenül kattintgató aktusa kerül. Ezáltal válik a képcsinálás teremtő folyamat helyett a fogyasztás aktusává.