DIVATVALÓSÁG

A fotó eddigi története során gyakran volt érdemes odafigyelni a divatfényképezésre. Jobb korszakaiban számos, a fényképezés más területei számára is hasznos kísérlet, újítás terepe volt. Manapság, amikor a fotó műfajai egyre inkább összekeverednek, a divatfotó előszeretettel integrálja magába más területek, műfajok és művészeti ágak szemléletét és eszközeit. A magyar divatvilág vizuális arculatát pedig szinte kizárólag a harmincasok új nemzedéke határozza meg.

„A művész a régi igazságokat mindig új megvilágításban látja, mert új igazságok nincsenek.” (Henri Matisse)

Amióta a divatfotó egyre önállóbb műfajként létezik, mindig is emblematikusan mutatta meg korának lelkületét. Akkor is így van ez, ha művelői egyáltalán nem is ambicionálják az effajta törekvéseket. Mondhatni, akár a fotográfusok akarata ellenében is kiütközött képeiken a társadalmi közérzet. Egyszerűen csak azért, mert a divatfotónak kötelező biztosra mennie, meg kell érintenie, szólítania a közönségét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a megszólított úgy érzi, a lelkéből szólnak. A legvonzóbb látvány az, amelyik a nézőnek újdonságot jelent – s egy kis lépéssel tán a közízlés előtt jár –, de mégis a ráismerés örömét adja. Igen, ez az a fíling, amelyikben szeretnénk élni, gondoljuk a magazinokat lapozgatva. Ráismerünk a képekre mint vágyaink, álmaink, szorongásaink, tapasztalataink leképezéseire. Nem a valóságot tükrözik, természetesen, de a valósághoz képest határozzák meg magukat. S végső soron azt sugallják, hogy azok, akik ebben a képi világban érdekeltek, akik ezzel azonosulnak, az élet fősodrában haladnak. Abban, amelyik minden körülmények között, minden fenyegetettség ellenére a túlélést garantálja. Kötelező hát a divatfotóban a folytonos meglepetés és újítás, de legalább ennyire az a végletekig kifinomult szociálpszichológiai érzékenység. Aki a divatfotóban sikeresnek mondható, annak nagyon jó füle van ahhoz, hogy megértse az idők szavát. Lehetőleg elsőként.

Az idők szavát, persze, nem spontán módon „dadogja ki” a nép, vagyis a fogyasztó. A huszadik században egyre inkább, manapság pedig végérvényesnek látszó módon meghatározza a korérzületet egy hatalmas és bonyolult üzletág, a showbiznisz-médiaipar. Könyvtárnyi irodalom született már arról, hogy a valóságos és gerjesztett fogyasztói igények, a reklám és a társadalmi érzület hogyan is függnek össze. Egyszerűen szólva, szinte kibogozhatatlanul. A jó divatfotónak erre is reflektálnia illik. Nem lehet naiv, hiszen az a fogyasztói réteg, amelyiknek szól, az elithez tartozik, vagy legalábbis vágyik rá, hogy odatartozzék. Még akkor is így van ez, ha ez az elit mára már a világ boldogabbik felében jóval differenciáltabb, és talán népesebb is, mint amilyen a huszadik század első évtizedeiben volt. Másmilyen, de mégiscsak elit, tehát tájékozottabbnak érzi magát. Tudja, vagy tudni véli, hogy milyen is a világ valójában. Ezért aztán a divatfotó sem fordíthat hátat annak az egyre gyakrabban feltörő peszszimista érzületnek, ami sokakat elfog a gazdagabb országokban is: a minden medializált, mesterséges, manipulált nyomasztó tényének, a pusztuló természet fenyegetettségének, a világban feszülő szociális-kulturális ellentétek feloldhatatlannak látszó mivoltának, a haláltól, öregségtől, betegségtől, egyáltalában a bizonytalan jövőtől való rettegésnek. Mindez valamilyen módon jelen van, reflektálódik a divatos divatfotósok képi világában. Igaz, a végső ígéret mégiscsak az, hogy mindezt „mi” – kivételezettek – majd valahogyan megússzuk.

Ma New York a divatfotó központja. Másutt nem is lehetne, hiszen a civilizált világ érzületét a legerősebb szuperhatalom, az USA polgára testesíti meg, s alakítja egyre markánsabban a saját képére. Természetes hát, hogy ebben a szakmában minden ahhoz képest határozódik meg, hogy a tengerentúlon mi a vezető trend. Ehhez képest kapaszkodik egyre inkább divatjamúlt hagyományaiba Európa, s ehhez képest versenyez (egyelőre) falon kívüli edzőpályán a magyar divatfotó.

Amerikai trendcsináló és európai apokaliptikusok

A divat- és a vele szorosan öszszefonódó reklámvilág meg a showbiznisz (beleértve ma már elhanyagolhatatlan súllyal a könnyűzenét) vizualitását elsősorban az érzületet megjelenítő tehetségek uralják. A szemlélőnek az a benyomása, hogy a divatfotón tán legkevésbé a ruha az érdekes. A fíling áll mindenek fölött. Érzékeinket, érzelmeinket és ösztöneinket ragadják meg a legtöbbet foglalkoztatott fotográfusok. Terry Richardson, az igazi amerikai sztárfotós provokátor. Ezért szeretik, ezért fizetik. Ha valaki nézegetni kezdi a honlapját, először azt hiheti, hogy eltévedt, s nem egy sztárfotós, hanem egy kiöregedett, komplexusos neoavantgárd művész képeit látja. Úgy látszik, fél évszázad után is biztosra mehet az, aki az egészség-tiszta-ság-szépség szinte beteges kultuszát ápoló Amerikát piszkálja. Szőrős hónaljakkal, tökéletlen testekkel, koszos körmökkel borzongatni lehet az ottani közönséget. A profi módon megkomponált esetlegesség, technikai tökéletlenség csak fokozza a hatást. Némelyik képe olyan, mintha erotikus magán fotó volna elhízott, öregedő testekkel, a nemiség kamaszos durvaságait idézve. Persze, bőven van bennük homoerotika is, Batman és Superman csókolózik, többszörösen fricskázva az amerikai idolokat. A közép-európai naiv látogató meg csak ámul, hogy a külsőségeiben is hangsúlyozottan civilnek látszó honlap tulajdonosa a legnagyobb ügynökségeknek, lapoknak dolgozik, s a sztárok tucatjait fényképezheti. Jó időben, jó helyen volt, jó szimattal érezte meg, hogy mi (is) kell odaát.

Általában az a kívülálló érzése, hogy a hagyományos értelemben vett szép mindenképpen ciki. Ha a világ kissé (vagy nagyon is) összekavarodik, nem lehet makulátlanságot, harmóniát és egészséget mutatni. Ami konvencionálisan szép, az hangsúlyozottan modern mesevilágnak hat, az a szó szoros értelmében vett glamour. Afféle divat-Harry Potter. Remekül beleépítve, persze, az elmúlt időszak táncfotózásának és mozgásművészetének újdonságait vagy a dekorativista festészet fílingjét. Ahogyan Juan Gatti képi világában is, megspékelve még a videoklipek, az ifjúsági zene, az MTV tévécsatorna vizualitásával.

Az erotika elengedhetetlenül fontos; ám szinte mindenütt – jó példa erre Alexia Silvagni – de Sade márki emléke idéződik meg. Karikás szemű, sápadt fiúk és lányok botrányos gesztusokat tesznek éppen valami nagyon romlott játék előjátékaként. Amúgy is mindennek roppantul szabálytalannak és lezsernek kell lennie, a modelleknek és a kompozícióknak is. Levágott fejek és félalakok, belógó testrészek, technikailag elrontottnak ható spontaneitások villódznak. Színes és fekete-fehér, akár egy-egy anyagon belül is, szinte esetlegesen keveredve. Az egész világ felett kissé apokaliptikus hangulat honol, amolyan Szárnyas fejvadász-érzés.

Ám a kopott falak és a lepusztulás nemcsak mesterséges díszletként jelenik meg, mint a legtöbb zenei videoklipben. A világ kevéssé megunt, szegényebbik fele is izgalmas, szabálytalan díszlete lehet a divatfotónak; például Azim Haidaryannál.

A méltán nagy tiszteletben tartott Peter Lindbergh azon kevesek egyike, akik képesek az európai fotóművészet elemeit éltetni és felhasználni a divatfotóban is. A német expresszionizmus, az utcai fotó s a naturalista-pszichológizáló portréfényképezés hagyományai egyaránt izgalmasan élnek tovább, elsősorban fekete-fehér képein.

A kortárs művészet, a posztmodern, az azt megelőző neoavantgárd természetes forrása a divatfotósok képi világának. David LaChapelle esetében ez nem is csoda, hiszen ő Andy Warholnál kezdte a karrierjét. Ha valakiről elmondható, hogy munkásságában szintetizálja a pop-kultúrát, a magas művészetet, a fotó és a film legjavát, akkor az LaChapelle: minden képe ötletorgia, s remekül egyensúlyoz a megbotránkoztatás és szórakoztatás izgalmas és kellemes mezsgyéjén. Portrégalériája egyedülálló mestermunkák gyűjteménye.

Ha LaChapelle a valaha létezett (létezett?) amerikai természetességet testesíti meg, akkor Erwin Olafról megállapítható, hogy a skandináv és németalföldi mélységes mélylélektan sötét bugyraiban kotorászik. Nem kevés sikerrel. Ő is bátran és kreatívan merít képző- és fotóművészeti előképekből. Olaf-nál az európai művészet története lidérces panoptikumként elevenedik meg. Romlott, dekadens és művelt – vagy annak látszik.

Nálunk még minden csak mainstream?

Tehát a világ élvonalához tartozók szinte kivétel nélkül csupa olyasmit művelnek, amiről az átlagnézőnek bizonyosan nem a hagyományos értelemben vett divatfotó jutna eszébe. Ehhez képest jegyezte meg a hazai divatvilágról egyik szakértője, hogy nálunk még minden mainstream. Saját, folytatható tradícióink jószerivel nincsenek, hiszen e műfaj szempontjából az 1945 és a rendszerváltozás között eltelt időszak nem tekinthető a szerves fejlődés részének. Ez az államszocializmusként vagy államkapitalizmusként is meghatározott időszak nem a nyugati fejlődéshez hasonló piaci és gazdasági viszonyok között létezett. Az ,,átkos’’ divatfotója izgalmas kutatási területe lesz a fotótörténészeknek, de az biztos, hogy az 1989 utáni gazdasági-társadalmi berendezkedés és világpolitikai konstellációk közepette nálunk is megjelenő showbiznisz-média-termelés triásza generálta új divatfotó a régivel nem köthető össze. Ebben az értelemben valóban azt gondolhatják a szakma mai magyar képviselői, hogy a história velük kezdődik. Csöppet sem csodálkozni való, hogy szinte nincsen közöttük olyan, aki már betöltötte a negyvenet. 1989 után új média-infrastruktúra alakult ki, új (helyesebben: nálunk új) lapok jelentek meg, újfajta igényt generálva. Szinte varázsütésre bekövetkezett itt (is) a nagyon jellemzően generációs őrségváltás. A divat amúgy is mindig inkább a fiatalabbaknak szólt, s az elmúlt évtizedek uralkodó reklámstratégiája, a fiatal fogyasztó elsődleges célbavétele csak segítette a szakma fiatalodását. Egyébként is, a kilencvenes évek Közép- és Kelet-Európájában kialakult az új korhoz alkalmazkodni tudó, esetleg már Nyugaton végzett fiatal szakember valamiféle mítosza. Joggal vagy sem, de az addig meghatározó pozíciókban ülő középkorúak nehézkesnek, aggályoskodónak, merevnek, a világ modern dolgaiban tájékozatlannak minősültek az élet sok területén, s az addig valamelyest létező hierarchia, a karrierépítés hagyományos módja itt-ott felbomlott. A divatban, a médiában és a showbizniszben tömegesen jelentek meg, s jutottak nagyon gyorsan meghatározó pozíciókba a huszonévesek, ritkábban a harmincasok.

A mai magyar divatfotóban a szakma elitjének tartott tucatnyi alkotó is ezzel az áramlattal került meghatározó pozícióba. A mai napig ők forognak abban a néhány lapban, amelyik az újdonságot jelenti nálunk. Ezek a lapok szinte kizárólag Nyugat-Európában alapított sajtótermékek hazai mutációi, s eltérő mértékben engednek teret a hazai szerzőknek. Minőségük, tipográfiájuk, írásaik és fotóik nem ütnek el az anyalapokéitól. A magyarok, úgy látszik, biztonsággal képesek „előállítani” a nyugati minőséget. Garantált nívón alkotnak, alacsonyabb áron. Ezért éri meg az Elite, a Shape, az Elle, a Voilá, a Cosmopolitan, a Joy, az Évszakok vagy a CKM szerkesztőinek a magyarok alkalmazása. S ahogyan Hajdú András fotográfus mondta, azért is, mert kíváncsiak rájuk. S bár a divatfotó világa roppant módon hierarchizált, az igazán komoly honoráriumokért dolgozó, elitmodelleket fotózó, világmárkákat és sztárokat bemutató fényképészek világszerte alig vannak félszáznál többen, a képek és stílusok amortizációja óriási. Így a külső körön futóknak reményük lehet arra, hogy egy körrel beljebb-följebb lépnek a piramison. Bár a hazai piac meglehetősen apró, mégis létezik. A lapok rendszeresen adnak megrendelést, s a divatfotósok egy – a maga törvényei szerint – normális és a világpiachoz integrálódott infrastruktúrában működhetnek nálunk is.

Szarka Klára