DigiTREND, 5. RÉSZ

Szinte törvényszerűnek és természetesnek vesszük, hogy digitális fényképezőgépünkkel videó felvételeket is készíthetünk. Sőt, azt is, hogy videó kamkordereink alkalmasak állókép (fotó) készítésére is. Igaz, ezek a plusz-funkciók szerényebb adottságokkal bírnak, mint az adott feladathoz tervezett berendezések.

A televíziós (videó) kép jelentős változtatása előtt állunk. Úgy látszik, a hagyományos (SD, Standard Definition) televíziózást és videózást belátható időn belül felváltja/leváltja a HD (High Definition) televíziózás és videózás. Ez az új technológia két lényeges dologban változtatja meg az eddig megszokott kép milyenségét:

– megváltozik a kép formátuma 3:4-ről 9:16-ra,

– megváltozik a kép felbontása (pixel-száma mintegy ötszörösére nő).

Az új kamerák biztosan nem tekinthetnek el ettől a változástól, legyenek akár a fotó-, akár a videofelvételekre tervezettek. E cikk ennek a változásnak mélyebb megértését óhajtja szolgálni.

A kép formátumáról

Az első fontos standardot a mozi adta, ahol a kép oldalainak aránya (ezt hívjuk formátumnak) 3:4, vagyis 1:1,33 volt. Amikor megszületett a kép mellé fotografálható fényhang, egy kicsit módosítani kellett ezen (hely kellett az optikai hangcsíknak). A hangosfilm (mozi) klasszikus oldalaránya 1:1,37 lett. A némafilmek képeinek az új formátumba való átmentése elhanyagolhatóan kevés veszteséggel járt. Amikor a televízió megszületett, a képformátum – egységesen az egész világon – a film (mozi) 1:1,33-as formátumát tartotta meg szabványként. Nem véletlenül, hiszen a televíziózás előtti (és hosszan, egészen a mágnes-szalagos képrögzítés megjelenéséig) mozgóképfelvételeket (játékfilmek, híradók, különféle rövidfilmek stb.) filmkamerákkal, a klasszikus képformátumban készítették.

Amikor a 35 mm széles mozifilm bevonult a fényképezésbe – és megszületett a kiskép-formátum –, az ésszerűség azt diktálhatta volna, hogy a ,,kisképes’’ fotó formátuma is 1:1,33, azaz 24x32 mm legyen. Bár született néhány ilyen méretre dolgozó fényképezőgép, mára gyakorlatilag ez a méret: 24x36mm, azaz a kép formátuma 1:1,5 lett. Ezt, a hagyományos fotográfiát leváltani/felváltani készülő digitális fényképezés is követni igyekszik, formátumban is és méretben is.

Természetesen a technológia és a piac elvárásai a gyártókat a kisebb méretek gyártására is ösztökéli (mint régebben például a 16 mm-es és a 8 mm-es film). A képérzékelők (CCD, CMOS) esetében ezt persze kezdetben a lapkák gyártástechnológiája indokolta. A lapkák, azaz a leendő kép oldalarányára nem született szigorú előírás. Jószerével 1:1,5 és 1:1,33 oldalarányú képérzékelőkkel gyártották őket.

Ezt a helyzetet próbálta – úgy tűnik, sikertelenül – feloldani a több kameragyártó, elsősorban az Olympus által bevezetésre javasolt 4/3-os, FourThirds nevű rendszer, amely a digitális tükörreflexes fényképezőgépek (DSLR) alaprendszere lehetett volna. Mára világosan látszik, hogy ebben a fényképezőgép kategóriában mindkét formátum jelen van, ráadásul különböző méretekben, és jelen is lesz.

Ami a 9/16-os HD- formátumot (1:1,78 oldalarányú) illeti, a nagyra hivatott – ám rövid életű – APS-rendszer már megpróbálta kiindulási formátumként bevezetni, mint ahogy a közelmúltban a Leica D-LUX2-es és a Panasonic LUMIX DMC-LX1-es modelljeiben is megjelent a 9/16-os formátumú képérzékelő lapka, a korábbi formátumok (1:1,33, 1:1,5) bármelyikének kiolvashatóságával. Ez azt jelenti, hogy visszaérkeztünk az új televíziós (és természetesen videós) kép formátumához a 9/16-hoz, azaz az 1:1,78 oldalarányú kép megjelent a digitális fényképezés lapkaformátumai között.

A kép felbontásáról

A ma sugárzott televíziós kép (és persze a technológiához kapcsolódó videókép is) itt Európában 576 sorból és soronként 720 képpontból áll, azaz összesen 414 720 képpont, azaz pixel felbontású (közel 0,5 Mp-es). Ha digitalizáljuk ezt a képet (a tv-sugárzásnál ma még általában nem, de a videofelvételek készítésekor általában már igen), akkor minden képponthoz hozzá kell rendelni annak fényességi és színbeli adatait, és ezt másodpercenként 25-ször kell megtennünk. Ha ezeket a képjellemzőket 8 bites ,,mélységben’’ – ez lenne a fotográfiai képminőség minimuma – alakítjuk adatfolyammá, akkor ez 270 Mbit/másodperc adattovábbítást tesz szükségessé (igaz, ebben már a képhez tartozó digitalizált hang adatai is benne foglaltatnak).

Ennek az adatmennyiségnek a tárolása (pl. mágnes szalagon való rögzítése) nagyon költséges, majdhogynem megoldhatatlan. Az ésszerűen és gazdaságosan működtethető adatfolyam rögzítés 25 Mbit/mp (DV minőség), és szóba jön természetesen még az 50Mbit/mp (Broadcast szint) is. Ez azt jelenti, hogy az adatmennyiséget a tizedére kell csökkenteni, tömöríteni kell! A tömörítés az úgynevezett MPEG-2-es nevet viseli, de a lényeg az, hogy az így tömörített televíziós adatfolyam a képernyőre „kicsomagolva” vizuálisan szinte megkülönböztethetetlen az eredeti (270Mbit-es) képtől.

Az új, a HD televíziós kép felbontására két szabvány született:

– a HD1, ahol a kép felbontása 720x1280, azaz 921 600 (közel 1 MP) és progresszív, ami azt jelenti, hogy 50 teljes képet rögzít (pl. kazettán),

– és a HD2, ahol a képfelbontás 1080x1920, azaz 2 073 600 (2 MP-s) pixeles és másodpercenként 50 félképet rögzít.

Ha jól meggondoljuk, a képfelbontás tekintetében digitális fényképező gépeinknek nem okozhat problémát, ha HD felbontású képet kell kiolvasni belőlük. A problémát az okozhatja, és okozza is, hogy ha egy ekkora képet digitalizálunk, akkor a másodpercenkénti mozgatandó adatmennyiség közel 1,5 Gbit (pontosan: a hangadatokkal együtt 1,485 Gbit/mp) lesz. Ha ezt az adatfolyamot a közismert DV kazettára szeretnénk „felírni”, akkor azt ötvenszeres tömörítésnek kell alávetni. Ezt részben az egyes képkockákon belüli tömörítéssel (ez körülbelül ötszörös) és az egymást követő képek közötti tömörítéssel (ez körülbelül 10-szeres) sikerült itt megvalósítani.

Nem véletlen, hogy a HDTV bevezetése sok technológiai és pénzügyi problémát vetett fel. Mindenesetre megszületett egy bevezető technikai formátum, a HDV, amit High Definition Video formátumnak is nevezhetünk. Ez a forma felvállalt néhány „megalkuvást", de a vizuálisan megjelenő kép erről észrevehetően nem árulkodik (persze a felvételek feldolgozása már problematikus).

A megalkuvás ott kezdődik, hogy a képsorok hossza mindössze 1440 pixel, ennyi adatból kell szoftveresen (valamilyen algoritmussal) 1920-at előteremteni. Ez persze azt is jelenti, hogy a HDV-nél az érzékelő lapka pixelei nem lehetnek négyzet alakúak, hanem fekvő téglalapok, 1:1,33 oldalaránynyal (a Nikon egy korábbi digitális fényképezőgépénél találkoztunk ilyennel). Ha nem így lenne, akkor vízszintesen széthúzott (torzított) képet kapnánk, mindenki kövérkés benyomást keltene. Ha digitális fényképezőgépünk lapkájára és felbontására gondolunk, ott a HD videó kép előállításához erre a csalásra nem lenne szükség.

A HDV-rendszer másik vállalt megalkuvása a mindössze 8 bites mélységű mintavételezés. Ilyen magas felbontású, részletgazdag képnél a lépcsőzetes árnyalat átmenetek elkerüléséhez legalább 10 bites mintavételezés szükséges. Digitális fényképező gépeinknél a bitmélység 12 vagy több.

A ma – elsősorban a konzumer (amatőr) területen – kapható digitális fényképezőgépek majd mindegyike rendelkezik videó felvételi lehetőséggel. Ez a videó kép

– formátumát illetően : 3:4 oldalarányú,

– felbontását illetően: 240x320, vagy 480x640 pixeles,

– képfrekvenciája pedig 15 vagy 30 kép másodpercenként.

Ez a felbontás leginkább csak internetes felhasználásra alkalmas, igazi videózásra még nem.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy bizonyos digitális videó kamerák (kamkorderek) állókép-szolgáltatása (digitális fotó!) a 3 MP-es felbontásnál tart. Ez ugyan a papírképek méretét korlátozza (ez elégséges a 10x15 cm-es képek készítéséhez), de az amatőr felhasználás általában nem is igényel ennél nagyobb méretet.

Láthatóan – ami a kép minőségét illeti – digitális fényképezőgépeink többsége megfelel a várható kihívásnak, és HD minőségű videó képet is képes felvenni. A problémát elsősorban a felvételek tárolása okozza. Nem valószínű, hogy egy fényképezőgépbe szerencsés lenne kazettás tároló (felvevő) egységet helyezni, nincs is rá hely. Ami a tároló kártyákat illeti, ez ma még nem igazán járható út. A ma elérhető 8 GB-os kártya körülbelül 8 percnyi HD minőségű mozgókép felvételére (tárolására) elegendő. Ez elég drága, és a munka folytatásához kártyát kell cserélni, vagy előtte letölteni a felvételt egy számítógép, például laptop HDD-jére. A videózás területén már született egy ilyen megoldás, a Panasonic P2-es PCMCA-nagyságú kártyája, de ez, a mai fotógépek geometriai méretét nézve, nem megvalósítható.

Márpedig a fogyasztók, a mindenféle kamerákat vásárlók zöme fotót is meg vi-deót is akar készíteni, a videózás jövője pedig a HD minőségű mozgókép igényét is kell, hogy jelentse. A megoldást már többen is próbálták mutatni; gondolok itt a JVC úgynevezett multimédia kameráira, de talán a Sanyo új multimédiás kamerája nevezhető az igazi próbadarabnak.

Amit tud: mint digitális fényképezőgép, 5,1 Megapixeles kép; mint HD videó-felvevő, HD1 szabványú (720x1280) kép; mindezt 2 GB-os SD kártyán tárolja (41 percnyi videó).

Végezetül – és a magam megnyugtatására is – azt gondolom, hogy bár a kétéltű (multimédiás) kamerák korszakába lépünk, a maga felhasználói területén a (digitális) fényképezőgép és a videókamkorder is megmarad. Az állókép, a fotográfia igényli a részlet- és színgazdagságot, ennek elérése, biztosítása egyfajta feladat. A mozgókép, a televízió látásunk gyengeségeire támaszkodhat, és sok mindent kihagyhat a képfolyamból, ennek kezelése egy másfajta feladat. Mindkét feladat megfelelő kiszolgálására eddig csak a filmszalag volt képes, és ez valószínűleg még nagyon hosszú ideig így is marad.

Rák József