CSEREBERE

Húsz éve is elmúlt talán, hogy Kurtág nagymama és Kurtág nagypapa a hónuk alatt egy ijedt kislánnyal beállított hozzánk Gödöllőre, ahol éppen csillogó ezüst(özött) lemezekre próbáltunk hajszálvékony, alig látható képeket rögzíteni a párolgó higany gőzével. A kislány meg figyelt, talán tanult, talán nem, de inkább igen, hiszen az, amit mi ott Flesch Bálinttal képcsinálás ürügyén tanítottunk, miszerint a kész képet rengeteg álmodás, aprólékos tervezés, mindenre kiterjedő gondolkodás, a legkisebb részletekre is odafigyelő gondosság hozza létre és nem a technika, az mindmáig sajátja, bárha nagyon messze került az alkímiától, a két évtized alatt két évszázadot fejlődve az alkalmazott technikákat illetően.

Az ijedt kislányból időközben felnőtt nő lett, no de most sem az oroszlánok bátorságával, harciasságával felfegyverkezve. Négyéves volt, amikor szüleivel elhagyta Magyarország területét. Nem, nem az országot. Ő, ők egypáran, odakint Franciaországban, Hollandiában többet tesznek értünk, magukért, a magyarokért, mint akárhány melldöngető idehaza. Amikor nagy néha találkozom vele, öntudatlanul is halkabban szólok hozzá az általam megszokottnál, kevesebb energiával, lassabban beszélek, magamhoz képest lanyhábban gesztikulálok, nem teszek hirtelen mozdulatokat, nem ugrálok még gondolatban sem, nehogy akaratlanul, óvatlanul megsebezzem. Nem is őt, talán csak azt a burkot, azt a külső héjat, ami körülveszi. Ami védi, de egyben be is zárja. Mert az ő félénksége, visszahúzódása engem, a ritkán mérlegelőt is óvatosabbá, megfontoltabbá tesz. Ezért leginkább csak távolról figyelem. És ha eszembe jut valami az éppen látott, mutatott munkájáról, mert azokkal gyakrabban találkoztam, mint vele, szinte soha nem neki mondom el a véleményemet, hanem nagymamájának, aki sokkal inkább érti Judit nyelvét. (Meg talán az enyémet is.) Ő tolmácsolja aztán neki a mondandómat, a legalkalmasabb pillanatban, a legmegfelelőbb módon. Nem kérdés, jó-e vagy rossz ez a módszer. Vagy-vagy. De Kurtág Judit van. Ilyen. És amíg érdekli, mit gondolok a munkáiról, addig azt úgy hozom a tudtára, ahogy neki az a legjobb. Mert idővel szerepet cseréltünk. Manapság már inkább ő tanítja hajdanvolt mesterét, én meg csak rezonálok a látott dolgaira.

Húsz évvel ezelőtt K. J. még csak K. M. és K. Gy. unokája volt. Bármit is tett, kizárólag ebben a kontextusban értékelődött. Időnek kellett és kell még eltelnie, mire K. Judit megcsinálja magát és a saját nevét. Ennek a csöppet sem könnyű útnak egyik jelentős stációján találkoztunk vele a Ludwig Múzeumban, első nagyszabású itthoni kiállításán. Láttuk a már megtett utat mögötte, és látjuk az útjait tova felé. Nem állítom egyetlen szóval sem, hogy könnyű lenne ez a rá mért küzdelem. Sok áldozatot szedett már a művészetek történetében a névmágia, amikor a tehetséges utód nem tudott megbirkózni felmenői rangot, értéket jelentő, egyszer már megcsinált nevével. Kurtág Juditot nem féltem. Kezdi természetes örökségként használni szüleitől, nagyszüleitől készen kapott nevét, saját munkáiban egyéni módon alkalmazza a zenész elődök tempó- és ritmusérzékét, a megközelítések kizárólag érzelmi és soha nem racionális változatait, a világ megkettőzését élendő és teremtendő részre. Ez csak duma, mondhatná bárki, de nézzék meg az egyik munkáját, ahol a nagymama, a rendkívül tehetséges zongoraművésznő keze a főszereplő, hallgassák meg a másik zenéjét, melyet az apa komponált. Mindenki benne van így vagy úgy, de az elkészült művek mégiscsak Kurtág Juditot dicsérik.

Miért róla és nem a két filmről beszélek? Mert kevés embert, kevés alkotót látok annyira azonosnak a munkáival, mint éppen őt. A mű ritka és kivételezett pillanatokban maga az azt létrehozó ember. Nála, talán génjeitől meghatározottan, talán neveltetésének következtében, ez szinte automatikusan és tévedhetetlenül így működik. Ezért, amikor őt idézem magam elé, akkor biztosan a képeiről, a videóiról beszélek, és feltehetőleg nem nagyon tévedek. Ám ha nélküle, a művészettörténet jól bejáratott szakszókincsével, gondolati sémáival, saját logikájával próbálnám az alkotásait értékelni, bizonnyal rémesen melléfognék. Ez esetben leginkább csak általánosságokról, magamról, legfeljebb egy szakmáról beszélnék és nem róla. Ezt pedig sok okból is kerülném. Leginkább azért, mert a kiállításmegnyitók rendkívül unalmasak és feleslegesek is.

Ha lehet a nézőktől kívánni valamit, akkor ezt: nézzék meg legalább kétszer (2x) Kurtág Judit filmjeit. Nincs sok. Négy terem. Nem hosszú egyik sem. Az első mustra legyen csak az övé. Az öné, a nézőé. Döntse el, szól-e önhöz, kap-e tőle valamit, tetszik vagy nem – gondoljon róla bármit, szabadságában áll, szíve joga. De ha vége a filmnek, ne menjen még el. Kérem, nézze meg még egyszer, de másodszor váltson szerepet. Lélekben kerüljön a felvevőgép másik oldalára. Ne gondoljon semmit, csak próbáljon belehelyezkedni a képet kigondoló, a kamera gombját szorító, azzal együtt mozgó, lélegző másikba. És akkor talán kinyílik egy másik kapu egy másik világra. Ennél a kapunyitásnál többet – meggyőződésem szerint – művészember nem tehet. És nekünk, nézőknek sem árthat átlépni innen oda egy kis időre, annyi biztos.

Kincses Károly

Elhangzott 2006. február 15-én szerdán 19 órakor a Ludwig Múzeumban, a Kurtág György 80 rendezvénysorozat keretében.