AZ NEM IS HŐSKORSZAK VOLT, HANEM ŐSKORSZAK VOLT

– Az 1989 előtti két évtizedben az MTI-ben fotóztak divatot, némely lapnak volt saját divatfotósa; és még?

– A mi lapunk volt az egyetlen, amelyik kizárólag divattal foglalkozott. Eleinte szinte egyedüliként voltam ott fotográfus. Aztán jöttek fiatalok is, sokan.

– Kik?

– Csak azokat említem, akik tartósabban megmaradtak: Módos Gábor külsős volt, de sok megbízást vállalt, és önállóan is hozott anyagokat; Bacsó Béla, aki ma is kiváló fotós; Fenyő János, akinek később kiadóvállalata lett; Vincze Péter először asszisztensünk volt, de önálló fotóssá nőtte ki magát. Senki sem kizárólag a divattal foglalkozott, olyan szorosan összefonódott a divat a reklámmal.

– Milyen reklámmegbízásokat vállaltak?

– Elsősorban azoknak a ruhagyáraknak a prospektusaiba, kiadványaiba fotóztunk, amelyek a ruhákat adták az Ez a Divat-os fényképezésekhez. Néhány más hetilapnak is adtunk divatanyagokat. Mondhatom, az nem is hőskorszak, hanem őskorszak volt. Nézegettem a nálunk akkoriban elérhető nyugati lapok divatfotóit, a képszerkesztést, a nyomást, és megállapítottam, ha annak tíz százalékát tudjuk produkálni, az már kész csoda.

– Mi okozta ezt a hátrányt?

– A mi cégünk, a Lapkiadó Vállalat, amelyik a legnagyobb volt, hosszú évekig azt tartotta jó fotósnak, aki a legkevesebb filmet elhasználva oldotta meg a feladatát. Ez lehetetlen követelmény ebben a műfajban.

– Milyen volt 1989 előtt a magyar divatfotó megítélése?

– A szakmában, a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályában elismerték a munkánkat. Mégsem számítottunk igazi fotósnak.

– Kik voltak az igaziak?

– A riporterek, akik a gyárakban a munkásokat fényképezték, vagy a szociális témákat. A pályázatokról le lettünk szoktatva. A képeinket látva, azt kérdezték, mitől is érdekes ez. Azok, akik a zsűrikben ültek, nem tudhatták, hogy milyen feltételek mellett készült el egy-egy kép, hogy azokban mennyi a saját ötlet, az önálló munka. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy könnyű dolga volt Kornissnak, csak azt kellett elérnie, hogy fényképezhessen Erdélyben. Amit ott látott, azt kellett lefotóznia. Komolyra fordítva, a semmiből csinálni valamit, ami akkoriban a divatfotós mindennapi feladata volt, az is nagyon nehéz. Az MTI-ben azért volt könnyebb a helyzet, mert nekik komoly technikai, műtermi és laborhátterük volt.

– Amennyire én emlékszem, azért a maguk csapata kiállta az összehasonlítás próbáját.

– Szerintem is, sőt, mi sokkal korszerűbb szemlélettel dolgoztunk. Amikor összejött a mi nagy csapatunk – Bacsó Béla, Fenyő János, Fábri Péter –, nagyon komolyan versenyeztünk egymással. Mind másként fotóztunk. Fenyő például a maga módján erőszakos ember volt, s a fotós stílusa is nagyon határozott lett. Jókat csinált. A mennyiséget tekintve én vezettem, mivel a fizetés attól nem lett több, ha valaki többet dolgozott.

– Ilyen körülmények között lehetett-e külföldre dolgozni?

– Én nem sokat publikáltam a határokon kívül. Az akkori körülmények között ez szinte lehetetlen volt. A lapok közötti cserebere kapcsán esetleg Csehszlovákiában vagy az NDK-ban megjelent egy-egy fotóm. Bacsó és Fenyő a saját merészségük, és gondolom, valamilyen rokoni ismeretség útján tudtak eljutni Nyugatra.

– Ezek szerint a német lapokban való szereplésük teljesen magán kapcsolatoknak volt köszönhető?

– Igen, és az már a szocializmus vége felé történt. Kivételes dolognak számított.

– Azért az mégiscsak mutatott valamit az Ez a Divat műhelyszelleméből is, hogy nemcsak egyetlen alkalommal dolgozhattak nyugati lapnak, hanem tartósabban megfeleltek az ottani követelményeknek. Talán maga is képes lett volna erre, ha vannak megfelelő kapcsolatai.

– Bőven, persze. Jártam úgy Ausztriában és Nyugat-Németországban is műteremben, hogy elájultam, mennyire túlszervezik a képkészítést. Volt egy külföldi próbamunka, ahová többen is elmentünk a szerkesztőségből. Mi egy lámpával és derítő felületekkel oldottuk meg a feladatot, a kintiek tizenkettővel. Csak néztük, hogy mit is akarnak csinálni, annyira rosszul fogtak hozzá. Nagyjából a tizenötödik polaroid nézőkép után kezdtek a lámpák oda kerülni, ahová mi elsőként tettük volna. Ma már tudom, akinek sok pénze volt, az tudott nagy műtermet szervezni, s jó kapcsolatokkal munkákhoz jutni. Nálunk inkább ötleteket kellett produkálni, persze, az itteni viszonyoknak megfelelő módon. Az igazság az, hogy nem voltunk igazán modernek, az európai divatfotóhoz képest semmiképpen nem. De hát, akkoriban még minden másként volt.

– Milyen volt a viszonyuk a lap szerkesztőivel, újságíróival?

– Folyamatos, komoly harcot vívtunk, amit, azt hiszem, én indítottam el. Szerencsém volt, hogy amikor odakerültem, egy megszállott divatrajongó, Zsigmond Mária volt a főszerkesztő. Hagyta magát meggyőzni, többnyire. Tudja, akkoriban a magyar sajtó tele volt bélyeg nagyságú fotókkal. Ő belátta, hogy egy divatlapban akkor jó a kép, ha az olvasó rögtön látja rajta, hogy miről beszélünk. Bizonyos dolgokat nem is lehet leírni, azokat látni kell. Ráadásul, ha a fotó közvetít valamilyen hangulatot is –„milyen jó nekem, hogy ilyen ruhám van” –, akkor sokkal hatásosabb az anyag. Emiatt nálunk mindig sokkal több kép szerepelt, mint bárhol máshol a magyar sajtóban. Hatvan-hetven százalék volt a fotók aránya a szöveggel szemben. Az Ez a Divat még az igazi képes hetilapként indított Képes 7-nél is nagyobb arányban közölt fotókat. Szerintem ezért szerették az olvasók, de odáig csak kőkemény harcok árán lehetett eljutni.

– Kivel kellett harcolni?

– Az újságírók természetesen tele szerették volna írni a lapot. Gyakran mondtam nekik, hogy inkább maszekoljanak olyan újságnak, ahová sokat lehet írni. Akkor én még nem is tudtam, hogy Nyugaton miként működik ez. Ott az újságíró már a képsztori kitalálásában is részt vesz. Nem leírja az egész történetet, hanem együttműködik a fotóssal. A divatban legalábbis így volt. Végül is nem volt rossz a kapcsolatunk az újságírókkal, egymást neveltük. Hiszen divatfotóst vagy divatújságírót nem is képeztek sehol. Magunknak kellett kitalálnunk mindent. Ennek ellenére megjelent nálunk olyan képsorozat, amelyik hat kolumnát is kitett. Az akkori sajtóban az páratlanul nagy fotóesszének számított.

– Az biztos, hiszen legfeljebb egy-egy oldalpárt lehetett szerezni a fotó-összeállításoknak, még a jobb képes hetilapokban is.

– Én még a kiadó igazgatójával is küzdöttem ezért. Védenem kellett magunkat, nehogy azt gondolják, azért adunk egyetlen témáról hat oldalt, mert nem akarunk dolgozni. Néha csak ránk legyintettek, nem is vagyunk mi komoly fotósok, nem olyan érdekes, amivel foglalkozunk.

– Legalább nem volt közvetlen politikai pikantériája a munkáiknak.

– Elméletileg volt.

– Ugyan micsoda? Az, hogy milyen rövid szoknyát visel a modell?

– Mondjuk, az is.

– Ezt nem mondja komolyan.

– De igen. Az téma volt, hogyan is néznek ki azok a nők és férfiak, akiket mi divatosaknak kiáltunk ki. Amikor utálták a hosszú hajú fiúkat, akkor szóltak egy-egy félhosszú frizuráért is. Nem állt rendelkezésre annyi ruha, hogy minden lapszámban szép, változatos képeket hozzunk. Ilyenkor a modellek felvették a saját ruháikat, azokat többnyire Nyugaton vásárolták. Ebből néha botrány lett: micsoda Nyugat-imádat, hogy Levi’s farmert visel a modell!

– Milyenek voltak a munkafeltételek?

– Nem lehetett összehasonlítani a nyugatival. Ott a fotós csak egy a csapatból a smin-kes, a fodrász, a stylist, az art director, az isten haragja mellett. Nálunk az volt a szokás, hogy én találtam ki a képet, összeszedtem a díszletet, a világítást is én oldottam meg, még a labor-munkával is én foglalkoztam. A mai fotósok gyakran csak lefényképezik azt a látványt, amit esetleg más talál ki. Őszintén megmondom, nem irigylem ezért őket. Mi egészen önállóan dolgozhattunk.

– A Gyulai Pál utcai műterembe jártak?

– Oda nem nagyon, mert az a Hírlapkiadó Vállalaté volt. Először volt egy 5x6 méteres irodánk. Aztán hatalmas eredményként megkaptuk a mellette lévő, 5x2,5 méteres szobát, és a kettőt összenyitottuk egy boltívvel. Ez volt a „műterem” és az öltöző is. A Garay utcában egy ronda házban voltunk sokáig, s ott a negyedik-ötödik emeletre tervezték a műtermet. Úgyhogy mint az állat cipekedtünk folyton, a hátunkon vittük fel a kellékeket. Végül a műterem mégis annyira sikeres lett, hogy önálló egységgé nőtte ki magát, s mi is már csak vendégek lehettünk benne.

– Igazi műtermük tehát soha nem is volt?

– Inkább kijártunk a szabadba, külső helyszínekre, vagy szállodáknak kuncsorogtunk, hogy engedjenek be minket.

– A kellékeket hogyan tudták összeszedni?

– Az újságírók kapcsolatai révén, nagyon nehezen. Fél napokra kölcsönkaptunk ezt azt, bizsut, kiegészítőt. Emlékszem, egyszer fürdőruhadivatot kellett bemutatni. De az egyik fürdődresszt úgy kaptuk kölcsön, hogy föl ne vegye valaki, mert akkor piszkos lesz. Így aztán az egyiket viselte a modell, a másikat meg a kezében tartotta.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

– Sokáig nevetségesen rossz fényképezőgépeket használtunk. Pedig a döntő az volt, hogy milyen technikával, milyen nyersanyagra és milyen modellekkel dolgozhattunk. Az, hogy a ruha milyen, már nem is volt olyan lényeges. Meg is próbáltunk modelleket képezni, mi indítottunk először tanfolyamot. Elmentünk külföldre, megnéztük, hogy Bécsben milyen ügynökségek vannak, látni akartuk, hogyan tanítanak. Kiderült, sehogy. Aki jön, és jó, az modell lesz. Elküldik tíz-húsz fotóshoz meg öt divattervezőhöz, akik megmondják neki, mit, hogyan csináljon. Akkoriban már annyira speciális volt a nagy divatházak imidzse, hogy nem volt érdemes a modelleket általános ismeretekre oktatni.

– Az Ez a Divat-tanfolyamon viszont, gondolom, általános ismereteket oktattak.

– Igen, és ingyenesen.

– Nem volt semmilyen modellképzés addig?

– Az Artistaképzőn tartottak minden évben egy-egy tanfolyamot, ahol járni tanították őket, meg a kifutón viselkedni.

– Gondolom, éppen azért indították maguk a tanfolyamukat, mivel addig csak a divatbemutatókra képezték a modelleket.

– Igen, és a tanfolyamnak nagy sikere lett. Háromszáz, nagyon szép fiatal nő jelentkezett rá. Arról álmodtunk, hogy akik ott végeznek, azok majd nekünk is dolgoznak. Ez egy ideig ment is szépen, aztán meghalt valahogyan az ügy.

– Az érdektelenség miatt?

– Nem, ránk szóltak, hogy inkább az újsággal foglalkozzunk.

– A modellek főállásban dolgoztak?

– Ügynökségek természetesen nem voltak. A legtöbben saját magukat próbálták eladni. Néhányan állásban voltak itt-ott, mert eredetileg divattervezőnek készültek. Modellszakma nem létezett. Sokszor gondjuk volt a rendőrökkel, mert közveszélyes munkakerülőknek számítottak. Kizárólag ismeretség alapján választottuk ki őket. Minden fotósnak volt egy címlistája. Új arcok nehezen kerülhettek be, mert az öregebbek nem nagyon engedték szóhoz jutni a fiatalabbakat. Pedig ebben a műfajban egy-egy képanyag sorsa abban a pillanatban eldől, amikor a fotós kiválasztja a modellt. Annyiban könynyű dolgunk volt, hogy annak a harminc fiúnak és lánynak töviről-hegyire ismertük az alkatát, még a hölgyek melltartóméretét is fejből mondtuk.

– Mindez ártott is a színvonalnak. Voltak olyan modellek, akiket már halálosan unt az ember. Kicsit már kimentek a divatból, és nem is voltak annyira jók, de szinte mindenütt ők szerepeltek.

– Tudja, miért voltak jók? Mert tudtak a kamera előtt viselkedni. Én sokat fotóztam szép amatőröket az Átváltoztatjuk rovatba, de ők nem tudtak mozdulni a fotózás közben, még a ruhájukat sem tudták viselni. Fábri Péter azt tartotta, hogy le kellene fényképeznünk a szép nőt, és aztán elcsúnyítani, mert szép nőt lehet csúnyává változtatni, de fordítva lehetetlen.

– Szegény, reménykedő csúnya lányok! Visszatérve a modellekre, nem az volt a bajom, hogy a szakmájukat nem tudják, hanem az, hogy túl sokszor látom őket.

– Persze, ettől unalmasak lettek az anyagok. Ugyanarról a modellről négy címlap különféle heti- és havilapokban, egymás után, az tényleg sok.

– Mégis, nézegetve a régi Ez a Divatot, azt mondhatom, viszonylag jó színvonalon dolgoztak.

– Akkoriban is át-átvettünk nyugati ügynökségektől képeket. A honoráriumot nem lehetett külföldre átutalni, de ha a fotós idejött, akkor a Szerzői Jogvédőn keresztül felvehette a pénzét forintban, s általában eltöltött belőle egy-egy kellemes hétvégét Budapesten. Több neves fotós járt nálunk így, akik váltig állították, hogy mi itt a vasfüggöny mögött mindenben titkolózunk, mert amikor megmutattuk, hol fotózunk, egyszerűen nem hitték el. Hiába esküdöztünk, arra hivatkoztak, hogy ők profik, és tudják, hogy ott nem lehet úgy világítani, ahogy a képeinken látszik. Ennél nomádabb körülmények között már csak az előttem dolgozó Komlós Lili fényképezhetett, akinek összesen egy dupla lámpás riportervakuja volt.

– Az újság mellett voltak különféle kiadványaik is, ha jól emlékszem.

– Sokféle. A politika az anyagi megbecsülésünkben is jelen volt, áttételesen. Nem értettem, hogy képszerkesztőként miért csak négy-ötezer forint a fizetésem, amikor a labornaplók alapján meg lehetett számolni, hogy milyen sokat dolgoztunk. A lapunk hosszú ideig 250 ezer példányban ment el, és gyakorlatilag nem volt remittendája. Komoly hirdetésbevételünk is volt, a hirdetés kitette a felület 10-15 százalékát. Komoly bevételt, nyereséget termeltünk, de ez a fizetésekben egyáltalán nem mutatkozott meg.

– A saját kiadványok jelentették a mellékest?

– Azok is. De sem papírt, sem nyomdai kapacitást nem volt könnyű szerezni rá. Legördült a Nők Lapja, és már nyomták is az Ez a Divatot. Nem lehetett másik lapot csinálni, egyszerűen nem fért bele. Ezért születtek aztán az ilyen-olyan rendkívüli számok, a gyerek- vagy az Átváltoztatjuk kiadványok. Szép, színes lapok voltak, és jól is fogytak. Utána találtuk ki, hogy adjunk ki évkönyveket. Azok miatt engem ki is tiltottak a nyomdából.

– Hogyhogy?

– Folyton reklamáltam, hogy az istenit, ha van szkenneres szakma, akkor legyen ott egy olyan szakember, aki tökéletesen fel tudja dolgozni a képeket. Mindig azt mondták, hogy nem jók a diáink. Pedig nem voltak olyan rosszak. Ráadásul nagyon drágán akarták nyomni az évkönyvet, gátlástalanul akartak keresni rajta. Annyit vitáztunk, hogy a végén kitiltottak az Athenaeumból.

– Akkoriban a nyomda nagyhatalom volt, szinte hivatalos intézmény.

– Abszolúte. Végül mégis elértük, hogy ne aránytalanul drágán csinálják meg az évkönyveket. Ezek négy összefűzött Ez a Divat terjedelmű kiadványok voltak, 256 oldalon, kemény borítóval. Az olvasók nagyon szerették. S itt jön a politika: kiderült, hogy azért engedték nekünk ezt a különcködést, mert a belőle befolyt haszonból, keresztfinanszírozásban adták ki a kötelező „baráti” lapokat.

– Az volt a bevett gyakorlat, hogy az állami támogatáson túl a nyereségesek finanszírozták a veszteségeseket.

– Minden pénzt elvittek tőlünk. Előfordult, hogy az évkönyv honoráriumait se kaptuk meg. Miközben hihetetlen példányszámokat értünk el.

– Kis fizetések voltak, de nyilván lehetett maszekolni.

– Maszekolni nem lehetett, hanem kellett, olyan gyatra fizetések voltak. Pedig a lapunk hosszú évekig nyereséges volt.

– Az Ez a Divat nem volt drága, ezt hozzá kell tenni az igazság kedvéért.

– Így van, s időnként szörnyű papíron jelent meg. Olyanon ügyeskedtek, hogy időnként nem finn papírra, hanem dunaújvárosira nyomták. Az meg olyan gyatra volt, hogy átütött rajta a festék. Azon kellett vacakolni képszerkesztőként, hogy ne legyen fedett, hideg szín az egyik oldalon, hogy a másik oldalra, a meleg színekhez át ne üssön.

– Milyen jogköre volt képszerkesztőként?

– Amikor képszerkesztő lettem, fogalmam sem volt, hogy az mit is jelent. Magyarországon akkoriban nem nagyon volt ilyen állás. Megkérdeztem egy külföldi fotóst, aki képszerkesztőként is dolgozott, s azt felelte, hogy az újságban és a címlapon az a kép van, amit ő akar. Meglepődtem, hogy abba még a főszerkesztő sem szólhat bele. Nem hát, mondta, és ha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor kirúghat. Nálunk ez úgy működött, hogy benne voltam az ötlet kitalálásában, a munka kiosztásában, és javaslatot tettem arra, hogy mi legyen a címlapon, melyik képek kerüljenek az oldalakra. Kitalálhattam, hogy az egyik anyag készüljön, mondjuk, a Hortobágy közepén. Szerencsére egy idő után már volt saját járművünk, könnyebben mozogtunk. Valahonnan kaptunk egy levetett Roburt. Maximum hetvennel tudott menni, de fel lehetett benne állni, s így a modellek át tudtak benne öltözni. Nem tudom, látta-e a Bajkeverők című rémítő tévésorozatot. Hét-nyolc lány és fiú mászkált nyáron az országban, mindenféle eszméletlen dolgot csináltak; szerintem a mi régi buszunkkal jártak. Valahogy odakerült a tévéhez, s most mint poénos jármű szerepel.

– Visszatérve a képszerkesztésre: a végső döntést a főszerkesztő hozta?

– Igen, s néha nagyon nehéz volt Zsigmond Mártát meggyőzni arról, hogy egy-egy anyag éppen azért készült, hogy abból kerüljön ki a címlap is. Nem azért volt nehéz vele, mert nem tekintett minket partnernek, hiszen nagyon komolyan tárgyalt velünk. Ellentétben sok más főszerkesztővel, aki szóba sem állt a fotórovat vezetőjével, ő komolyan vett minket, de nagyon határozott saját véleménye volt. Mégis, az volt a jó, hogy hagytak minket dolgozni, úgy, ahogy mi szerettünk.

– A fotósok anyagaiból egyedül maga válogatott?

– Közösen. Ők javaslatot tettek, hogy mit szeretnének, s nagyon komolyan megvitattuk a fotókat. Ha végképpen nem tudtunk megegyezni, akkor megállapodtunk abban, hogy majd a főszerkesztő eldönti a vitát. Olyan mértékű döntési jogom nem volt, mint a maiaknak. Bár ismerek egy-két képszerkesztőt, akik inkább fotóanyag-beszerzőnek számítanak.

Sok mindenben nem lehet összehasonlítani az akkori helyzetet a maival. Bennünket a technika sokszor gátolt. Két nap alatt hívták le a diákat, ha elkészültünk egy-egy anyaggal, két napot kellett várni, amíg megláthattuk, sikerült-e! Most, a digitalizálással, azonnal meg tudom nézni, hogy milyen lett. S azonnal újat csinálok, ha kell, vagy megtartom, mert majd a digitális laboromban olyanná teszem, amilyennek szeretném. Kis túlzással, manapság, ha véletlen elsül valakinek a kezében a gép, abból is lehet jó kép. Az indulásnál most mindenképpen könnyebb a fotósok élete. Annak idején elmentem az Ofotérthoz filmet venni, s azt mondták, nincs Kodak, decemberig nem is lesz, csak Orwo. Pedig arra nem lehet divatot fényképezni. Most pedig a digitálissal kint a ködös időben fotózok, aztán idebenn a lámpafényben egymás után – hát ez régebben elképzelhetetlen volt. A digitális technika nagyon segíti az alkotómunkát; aki képzett, ismeri a technikát, és ráadásul tudatosan használja, az zseniális dolgokat képes vele létrehozni. Így nagyon gyorsan be tud kerülni a szakmába. Ezért sok a fotós manapság. Ennyit Magyarország biztosan nem tud eltartani.

– A rendszerváltozás előtti években érezhető volt valamilyen változás? Egyáltalán, hogyan alakult a lap sorsa?

– Zsigmond Márta sokszor megvédte a lapunkat, a csapatot. Képzelje, a mi szerkesztőségünkben csak egyetlen párttag volt, nem is tudom, hogyan lehetett ez. Láttam, hogy amikor taggyűlés volt, akkor ez az egy ember átment a szomszéd szerkesztőségbe az ottani huszonkét párttaghoz. Amikor Zsigmond Márta 1989 körül – nem emlékszem pontosan a dátumra –, mondjuk azt, hogy nyugdíjba ment, Medgyessy Ildikó (Medgyessy Péter korábbi felesége) került oda a Minisztériumból. Ekkor a lapnál nagyon komoly változás indult meg: az új főszerkesztőnek komoly rálátása volt a nemzetközi divatlappiacra, kiválóan beszélt franciául, a francia vonalat szerette a divatban és a sajtóban is. Megváltozott az újság külseje, ofszet nyomás is bekerült a mélynyomás mellé. Átment afféle olvasmányos kiadványba, s a mi olvasóink nem ehhez voltak szokva. Nem Medgyessy Ildikó volt a hibás ezért, hiszen a lap korszerűbb lett. De úgy éreztük, ezt az újfajta stílust már nem annyira szeretik az olvasók. Közben a lap drágább lett, és idővel megjelent több másik divatlap is, lecsökkent a példányszámunk. De nem volt rosszabb ott dolgozni, mint korábban. Csak akkor romlott el a helyzet, amikor a Lapkiadót elkezdték összevonni a Hírlapkiadóval.

– Akkoriban számos, nagy hagyományú lap megszűnt.

– Sok kollégám már utcára került. Ahhoz képest az Ez a Divatot sokáig megtartották. Ma már úgy hiszem, a főszerkesztőt nem foglalkoztatta túlzottan az a lehetőség, hogy közösen megvegyük a lapot, és úgy vigyük tovább. Megmondom őszintén, az akkori agyammal én sem tudtam elképzelni, hogy mi legyünk a szerkesztőség és a kiadó is. S így megszűnt az Ez a Divat. A mai napig nem tudjuk, hogy azután ki vette meg a kiadói jogokat. Később ugyanis ugyanezen a néven jelent meg egy másik újság, még a betűtípus is azonos volt. Belekerültem egy új lap, a Bontonton készítésébe. Gyönyörű szép és abszolút korszerű újság volt, az olvasók szerették, de a negyedik száma már ki sem került az utcára. Életben lehetett volna tartani. A kiadónak akadt valamilyen problémája, azért ment tönkre.

– Mennyi ehhez hasonló ügy volt akkoriban a médiában!

– Akkor esett le a tantusz, hogy micsoda világ is ez. Voltak szerencsés kollégák, például az Ifjúsági Lapkiadónál, akik át tudták magukat menteni. Ott vannak az új kiadókban, akár még nyugdíj után is dolgozhatnak, némelyikük résztulajdonos is lett. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Hozzá voltam szokva, hogy sokat dolgozom, és szerettem ezt. Borzasztó volt megélni, megtapasztalni azt, hogy egyszerűen nincs munkám. Ráadásul, a felszerelést addig a Lapkiadó adta, így a technikát illetően is a padlóra kerültünk, egyik napról a másikra.

– Nem is ment el máshová dolgozni?

– Rengeteg helyen próbálkoztam. Elképesztő helyzetek adódtak, több helyen egyszerűen nem akartak fizetni, azt mondták, hogy fél évig ingyen kellene dolgozni. De hát én ebből élek, mondtam. Sajnálják, de akkor nem kellek, mert mindenki más vállalta, hogy ingyen dolgozik. Az egyik nagy kiadónál az volt a baj, hogy öreg vagyok; akkor voltam 53 éves. A jómódú fiatalok pályakezdését a családjuk finanszírozza, a szüleik megveszik a felszerelést, és ezért nagyon kevés pénzért is vállalják a megbízást. Láttam egy külföldről hazatért kolléga 400 négyzetméteres műtermét, s megértettem, hogy nálunk is arról szól a fotózás, hogy ki mennyit tud befektetni. Az a lényeg, hogy üljön seggre az ügyfél. Őszintén megmondom, nagyon kiábrándultam a divat- és műtermi fotózásból.

Szarka Klára