AZ IGAZÁN JÓ ANYAG NEM MEGRENDELÉSRE SZÜLETIK

– A magyar divatfotó pillanatnyi helyzetéről alkotott vélemények két szélső pont köré rendezhetők: az egyik szerint a világ élvonalának alsó szintjéhez közelítünk, a másik véglet az, hogy a korszerű törekvésekhez képest itthon minden csak mainstream. A maga véleménye melyikhez áll közelebb?

– Igazából egyik sem fedi a valóságot. Ami divatfotóban a nagyközönség számára elérhető a magazinok oldalain, az tényleg a mainstream, semmi extra. Ez nem jelenti azt, hogy itthon ne születnének néha-néha világszínvonalú dolgok.

– És azt hol lehet látni?

– Hát, azok többnyire a saját verziók, amiket a fotósok a portfoliójukba helyeznek el. Megrendelnek egy anyagot, és annak gyakorta elkészül a saját verziója is. Olyan, amelyet a magazinba nem lehet beletenni.

– Mint a filmeknél a rendezői változat?

– Igen. Éppen mostanában jelentkezik The Room címmel egy magazin, talán a legérdekesebb vállalkozás a magyar divatban. Ez nem a lakberendezős Room.

– Nekem az újságosnál csak azt adták a kezembe.

– Nem, amiről én beszélek, az egy másik, és az született meg előbb. Önerőből készült magazin, egy fotós, néhány stylist meg egy divattervező csapat jegyzi. Egy szűk csoport. Egy éve, nagy áldozatok árán készült el a próbaszám, nagyon izgalmas és formabontó vállalkozás volt. Fél évente akartak megjelenni, de valami miatt nem sikerült, és a második szám csak most, egy hónapja jött ki. Világszínvonalú vállalkozás. Hogy úgy általában, a magyar divatfotó mérhető-e a világ legjobbjaihoz? Azt azért nem mondanám. Létrejönnek jó és érdekes dolgok. Az a meglátásom, hogy csak úgy születhet valami nagy, ha vannak lehetőségek. Csak akkor lehet fejlődni.

– Nyilván. Ezért lehetne jó példa a divatfotó. Vannak lehetőségek, megjelennek viszonylag jó minőségű magazinok, s azok megrendeléseket adnak a fotósoknak.

– Elméletben talán így lehetne, de a nálunk kiadott magazinok zöme éppen a mainstreamet képviseli a szakmában. Közülük a legjobbak nívós lapok, de műfajilag nem tartoznak azok közé, amelyek a progresszív újdonságokat igényelnék. Nem high fashion lapok.

– A Vanity Fair kellene?

– Nem, az sem az, amire gondolok. Inkább az alternatív divatmagazinok jöhetnének szóba, amilyen például az ID magazin. A Vogue-ok közül sem mindegyik. Az amerikaiban ugyan megjelennek csodás dolgok, de az is inkább mainstream. A legjobb Vogue az olasz kiadás. Ott megengedhető olyan kísérletezés, amilyen másutt nem. Aztán ott van a Numéro és még néhány másik magazin.

– Jól látom azt, hogy mostanában az igazán merész, újító divatfotón nagyon sok minden érdekes lehet, tán a ruha a legkevésbé.

– Ebben van igazság. Sok képen szinte meg sem lehet mondani, hogy mit visel a modell.

– Ezt egyszerűen nem értem. Az egyik nagy világmárka üdítőre szokták mondani, annyira rossz, hogy magát az italt nem, csak a hozzá kapcsolt életérzést lehet eladni. De hát a ruháknál fontos, hogy milyenek. Gondolom én.

– A nagy márkák annyira beleépültek már a köztudatba, hogy nem minden helyzetben készteti az embereket vásárlásra az, amit konkrétan látnak, az anyag, a szövés, a szabás; hanem inkább a fíling miatt vásárolják, ami körülveszi. Ha valamire ki van írva: Gucci, nem kell feltétlenül látnom azt, hogy pontosan milyen. Azért a márkáknak vannak olyan megjelenési módjaik is, amelyeken nagyon is jól láthatom, hogy valójában milyenek a ruhák. A „mainstream-ebb” újságokban – s ezek is lehetnek nagyon ötletesek és jók – inkább fognak látszódni a modellek. Ám az olasz Vogue-ban elképzelhető olyan anyag, amelyik éppen csak hangulatot mutat, valamilyen fototechnikai újítással operálva. Elképzelhető, hogy a modellen nincs is ruha, és mégis divatfotónak mondják. A legtöbb divatfotó olyan, amelyiken a különböző ruhákat megkeverik, a márkákat összekeverik egymással.

– Úgy látom, hogy az amerikai divatfotó optimistább, világosabb színekkel dolgozik.

– Nagyjából így van. Ott lekerül az áruházak polcairól az a magazin, amelyik nagyon sötét hangulatot áraszt. Márpedig a lap sikere azon múlik, hogy melyik polcra teszi az áruházi menedzser. Érdekes, hogy ugyanaz a fotós egészen másképpen dolgozik az amerikai és az olasz Vogue-ba. Nagy kedvencemnél, Steven Meiselnél is ez látható. A reklám területén viszont már az USA-ban is belefér a merészebb kísérletezés. Még Helmut Newton kapcsán olvastam, hogy az európai piachoz képest az amerikai mennyire prűd. Mégis, az összes európai nagy magazinba odaát, New Yorkban készülnek az anyagok.

– Ott kell élni ahhoz, hogy valaki Európában menő legyen?

– Persze, hiszen az olasz Vogue is ott készül. London meg New York, csak ezek a helyek számítanak, a fotó szempontjából legalábbis. London nagyon érdekes, kemény, hideg és extravagáns világ. Az angol vonal kicsit keményebb, mint az amerikai. Az angoloknak különös tehetségük van a coolhoz, a trendiséghez. Engem nagyon is vonz az angol vonal, s érdekes módon az olasz egyáltalán nem. S ezzel nem mondok ellent önmagamnak, mert az olasz Vogue-nak az olaszokhoz nincsen semmi köze. Az angol és skandináv éppen azért tetszik jobban, amiért a filmjeik is. Valamiért keményebbek és elevenebbek, mint az amerikaiak. Brutálisabban szólnak a lényegről.

– Ha már extravaganciáról vagy netán aberrációról beszélünk, hát abban a skandinávok nagyon erősek – ha lehet ilyet mondani.

– A divatban és a reklámban is megjelent egy nagyon markáns, nagyon nyers és hideg stílus. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna profi módon megcsinálva, de kevésbé szép a szó hagyományos értelmében, mint az amerikai. Bár az is jó, tele ötletekkel. Nagyon érdekes. A fotónál kevés érdekesebb dolog van, azt hiszem.

– Szóval, ehhez képest milyen a hazai?

– Nehéz ügy. Mitől tud egy hazai érdekesebb lenni, mint ezek? Nagyon nehéz. Ha lenne olyan fotóanyag, amit be lehetne tenni a Numéróba és ott működne, az óriási lenne. A már emlegetett The Room magazin mostani számában vannak ehhez közelítő színvonalú anyagok.

– Most egy kicsit elszomorodtam. Ezek szerint a divatfotóban is az a nagy magyar valóság, hogy ami igazán progresszív, és köze lehet a világ élvonalához, az csak egy önerős, alternatív lap hasábjain talál helyet magának? Tehát nem a maga normális útján halad a dolog?

– Jó a következtetése. Itthon születhetnek nagyon jó dolgok, de nem úgy, ahogyan kellene, ahogyan természetes lenne. Ugyanez igaz a reklámra is. Az igazán jó fotóanyagok nem megrendelésre születnek meg, hanem amellett. Tény az, hogy nagyon kicsi a piac, és kevés a magazin. Az a pár ember, aki szerintem jó, szükségszerűségből dolgozik úgy, ahogyan dolgozik. Nem azért, mert ezek a létező magazinok rosszak. A maguk nemében jók és profik...

– ... hanem azért, mert nem ez a maguk világa.

– Régebben többször azon kaptam magam, hogy próbálom belecsempészni a munkáimba azt, ami nem oda, nem ezekbe a lapokba való. De ezt nem tehetem meg. Milyen alapon keménykednék én? Nekem nem lehet célom az, hogy olyan stílust próbáljak rájuk erőltetni, amilyen nekik nem kell. Viszont olyasmi, amilyet igazán szívesen csinálnék, még nincsen Magyarországon.

– Külföldre kell betörni? Illetve, mivel betörni legfeljebb bankba lehet, pontosítok: be lehet kerülni?

– Nagyon nehéz, bár nem lehetetlen. Eszméletlen konkurencia van.

– A világpiacon – a sok másféle szempont, főleg a kapcsolatok mellett – mennyire számít a tehetség? És itthon?

– Itthon? Akik jók, azok dolgoznak is. Tehát a magazinok munkatársai felismerik, hogy kik a jók valójában. A világ élvonalában sem látok olyat, hogy valaki tehetségtelenül érvényesülni tudott volna. Persze, ehhez az is kell, hogy valaki bekerüljön a megfelelő körökbe. Tehát, a tehetség kevés önmagában, de elengedhetetlenül fontos. Olyan nincs, hogy a kutyaütő közel ült a tűzhöz, és most azért kap megbízást.

– Persze, azt nem tudjuk, hány nagyon tehetséges ember nem jutott lehetőséghez.

– Nagyon-nagyon sokan lehetnek.

– A történetek mindig a sikerekről szólnak.

– Így igaz. Itthon öt-hat olyan ember is van, aki ha venné a fáradtságot, összecsomagolna, és kimenne Londonba, s ott nyomná a gombot 5-6 évig, lehetősége nyílna bekerülni. Pedig az nagyon nehéz, mert akkora a konkurencia, annyi a jó fotós, hogy hihetetlen, és csak azoknak fog összejönni, akik megszállottak, akiknek ez mindennél fontosabb. Kérdés, hogy az embernek ez a legfontosabb, az egyetlen célja-e az életében.

– Fiatalemberként mi a maga ambíciója?

– Az, hogy minden alkalommal, amikor gépet veszek a kezembe, a lehető legjobbat, a legtöbbet hozzam ki magamból. Azon kevés divatfotós közé tartozom, akik viszonylag gyakran fényképeznek reklámot is. Bármennyire nehéz, ott is megpróbálom átnyomni a jobb képeket. Néha sikerül, néha nem. Nagyon szeretnék külföldön dolgozni. A munkámban ez a legfőbb cél, ez az első. De az életemben nem a munkám a minden. Asszisztenskedtem egy évig New Yorkban, és a vége felé volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy mi lesz az életemben az első. Úgy döntöttem, hogy a család lesz az. Azért nem maradtam ott. Első a családom, most jön a harmadik gyerekem. Ezért nem csomagolok.

– A harmincas generáció határozza meg a magyar divatfotót. Bekerülhet-e oda a még fiatalabb nemzedék?

– Van egy barátom, kiváló divatfotós, aki szerint a mai harmincasok még rosszabbak, mint az előző rendszer káderei. A régebbi harcos ellenállók ma a legdurvábban csak a pénzre és hatalomra hajtanak. Különösen a médiában tapasztalható ez. Ezt a fotósok nem nagyon tehetik meg. A The Roomban is egy 23 éves fotós a meghatározó. Nagyon ügyes, és ő már ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik úgy nőtt fel, hogy nézhette, mondjuk, az MTV-t.

– Milyen lehet a jövő magyar divatfotója?

– Egyelőre, úgy látszik, a környező országok lehagynak minket. Mi meg nagyképűen még mindig azt hisszük, hogy vagyunk valahol. Még nem látom, hogy nagyobb távlatok nyílnának.

– Ki van az próbálva, hogy csak a mainstreamnek lehet nálunk sikere?

– Én sem értem, miért történik így. Azok a fiatalok, akiket megcéloznak a magazinok, az amerikai filmeken, az MTV-n és a külföldi divaton nőnek föl. Nem mondom, hogy a filmek szellemileg és lelkileg magas nívót jelentenének, de vizuálisan azért elég progresszívek.

– Ehhez még nyugodtan hozzávehetjük a videoklipek világát is.

– Így van. Ezért nem értem, hogy miért működik náluk is jobban a középszerű. De egyelőre ez van.

Szarka Klára