fotóművészet

2006/1-2. XLIX. ÉVFOLYAM 1-2.. SZÁM

TARTALOM


Bacskai Sándor: Az emberi nézőpontok kutatója – beszélgetés Hajtmanszki Zoltán fotóművésszel

Pfisztner Gábor: Életkép a mai magyar fényképezésről – beszélgetés Beke László művészettörténésszel a Magyar Nemzeti Bank és az Európai Központi Bank által közösen szervezett Hungary Today fotókiállításról

Szarka Klára: Divatvalóság – pár mondat a divatfotóról

A stílus a lényeg – beszélgetés Hajdú Andrással

Az igazán jó anyag nem megrendelésre születik – beszélgetés Lábady Istvánnal

Az nem hőskorszak, hanem őskorszak volt – beszélgetés Lengyel Miklóssal

Kincses Károly: Cserebere – Kurtág Judit képei a budapesti Ludwig Múzeumban

Kemenesi Zsuzsanna: Konzervdobozok, Lomok és Ljubityelek – "MA" a Tekodemából

Turay Balázs: Árnyak egy pekingi ablakon, avagy Kínai Lakoma

Somogyi Zsófia: Új szögekből – Barakonyi Szabolcs fotói

Szegő Dóra: Egyénített és megszámolhatatlan – A IV. Lumix digitális fotópályázat kapcsán

Pfisztner Gábor: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! – Diane Arbus retrospektív a londoni Victoria & Albert Museumban

Somogyi Zsófia: Város/Táj/Beavatkozás

Pfisztner Gábor: "Múlt és jövő közt – a nyomasztó jelen – Kortárs kínai fotográfia a londoni Victoria & Albert Museumban

Markovics Ferenc: Újabb felfedezések – Szádvári Éva, Dr. Gróh Gyula

Katona István (1928–2006)

Lussa Vince (1924–2006)

Sümegi György: Kijavítjuk a történelmet – Almásy László 56-os fotóinak története

Sümegi György: Saját és gyűjtött fotográfiák – Pap Zsolt forradalmi és fotó-emlékei

Fejér Zoltán: Felhőfejes – egy elfeledett fotográfus, Szendrő István

Baji Etelka: Magyar képek nyomában Bécsben

Schwanner Endre: A Leica I-től a Nikon F6-ig (4. rész)

Rák József: "Kétéltű" kamerák

Tátrai Sándor: Színkezelés – Color Management (2. rész)

Tímár Péter: Könyvespolc

E számunk szerzői (Rövid életrajzok)

Summary

ÁRNYAK EGY PEKINGI ABLAKON, AVAGY KÍNAI LAKOMA

Turay Balázs írása saját képeihez

A pekingi július forró éjszakáin ezrek és ezrek ődöngenek látszólag bármiféle cél nélkül az utcákon. Az emberek többsége a hűvösebb késő estét és az éjjelt választja arra, hogy az egész napi robot és az alvásra szánt néhány óra között valami szórakozást találjon magának. Akiknek megadatik, hogy nem kell mindennap órákon át a munkahelyüktől távol eső otthonukba utazniuk, azok békésen téblábolnak a poros, forró, zajos és sokszor a csenevész fáktól teljesen sötét utcákon.

Vannak, akik a parkokban szervezett táncórákon ropják, a még a férfiakra is jellemző, pipiskedő mozgással az éppen aktuális táncdalt. Joggingban, otthonkában, autóstáskával és csillogó bőr mobiltartóval felszerelt, vagy tradicionális kínai ruhába öltözött táncosokat látni a sötétben.

Sokan egy utcán elhelyezett televízió előtt adják elő a mások tetszését is kiváltó kedvelt karaoke számukat.

Jó kínai szokás szerint persze a legtöbben vacsorázni indulnak. A tehetősebbek tágas, világos éttermekbe sietnek üzlettársaikkal, barátaikkal és a családdal, a szegényebbek meg otthon, akár a ház előtti tűzhelyről igyekeznek vacsorával ellátni szeretteiket.

A szegények konyhájától eltekintve a főzést sosem látni. Egy hatalmas üvegablakon, melyre ügyetlen alkalmazottak bambuszerdőt ábrázoló fóliát ragasztottak, órákon át bámultam a pekingi éjszakában mozgolódó árnyakat. Hol közelebb jöttek wokjaikkal és hatalmas szedő csipeszeikkel, hol pedig elenyésztek a romantikus műpark fényében. Mint a fakamerám mattüvegén, néha élesen és erőteljesen, máskor pedig a mozdulat sebességétől és a távolságtól függően elmosódva, de óriásira nőve láttam őket.

Épp vacsoraidő volt. Az első képek a vendégek érkezésekor készültek. Amikor az első csoportok elhaladtak a bejáratot közrefogó kőoroszlánok között, a konyhában még nyugalom volt. Ekkor statikus, szoborszerű portrék készültek.

Ahogy a rendelések elérték a konyhát, a foltok és sziluettek felbolydultak, hosszú sapkák, hajlongó alakok, hatalmas, gőzölgő tésztával megrakott szűrők rajzolódtak ki az üvegen. A serpenyők alól láng csapott fel, az ételekből sűrű, fűszeres gőzpára ült az ablakra. Aztán, ahogy a sietség egyre nőtt, és felforrt a víz, már csak töredékek, torzók, egy lebegő fej és egy félbevágott káposzta volt látható.

Amikor a vacsora elkészült, már csak az üres konyha, elhagyott, díszletek nélküli színpad maradt az éjszakában. Ekkor a fényképezést és az előadást figyelő emberek, úgy harminc-negyvenen, olykor atlétára vetkőzött vidéki napszámosok, lassan tovább indultak: volt, aki a tévé irányába, ahol még tartott a karaoke; volt, aki a közeli lacipecsenyés felé. Végül mindenki eltűnt az éjszaka árnyai között.

Turay Balázs