ÁRNYAK EGY PEKINGI ABLAKON, AVAGY KÍNAI LAKOMA

A pekingi július forró éjszakáin ezrek és ezrek ődöngenek látszólag bármiféle cél nélkül az utcákon. Az emberek többsége a hűvösebb késő estét és az éjjelt választja arra, hogy az egész napi robot és az alvásra szánt néhány óra között valami szórakozást találjon magának. Akiknek megadatik, hogy nem kell mindennap órákon át a munkahelyüktől távol eső otthonukba utazniuk, azok békésen téblábolnak a poros, forró, zajos és sokszor a csenevész fáktól teljesen sötét utcákon.

Vannak, akik a parkokban szervezett táncórákon ropják, a még a férfiakra is jellemző, pipiskedő mozgással az éppen aktuális táncdalt. Joggingban, otthonkában, autóstáskával és csillogó bőr mobiltartóval felszerelt, vagy tradicionális kínai ruhába öltözött táncosokat látni a sötétben.

Sokan egy utcán elhelyezett televízió előtt adják elő a mások tetszését is kiváltó kedvelt karaoke számukat.

Jó kínai szokás szerint persze a legtöbben vacsorázni indulnak. A tehetősebbek tágas, világos éttermekbe sietnek üzlettársaikkal, barátaikkal és a családdal, a szegényebbek meg otthon, akár a ház előtti tűzhelyről igyekeznek vacsorával ellátni szeretteiket.

A szegények konyhájától eltekintve a főzést sosem látni. Egy hatalmas üvegablakon, melyre ügyetlen alkalmazottak bambuszerdőt ábrázoló fóliát ragasztottak, órákon át bámultam a pekingi éjszakában mozgolódó árnyakat. Hol közelebb jöttek wokjaikkal és hatalmas szedő csipeszeikkel, hol pedig elenyésztek a romantikus műpark fényében. Mint a fakamerám mattüvegén, néha élesen és erőteljesen, máskor pedig a mozdulat sebességétől és a távolságtól függően elmosódva, de óriásira nőve láttam őket.

Épp vacsoraidő volt. Az első képek a vendégek érkezésekor készültek. Amikor az első csoportok elhaladtak a bejáratot közrefogó kőoroszlánok között, a konyhában még nyugalom volt. Ekkor statikus, szoborszerű portrék készültek.

Ahogy a rendelések elérték a konyhát, a foltok és sziluettek felbolydultak, hosszú sapkák, hajlongó alakok, hatalmas, gőzölgő tésztával megrakott szűrők rajzolódtak ki az üvegen. A serpenyők alól láng csapott fel, az ételekből sűrű, fűszeres gőzpára ült az ablakra. Aztán, ahogy a sietség egyre nőtt, és felforrt a víz, már csak töredékek, torzók, egy lebegő fej és egy félbevágott káposzta volt látható.

Amikor a vacsora elkészült, már csak az üres konyha, elhagyott, díszletek nélküli színpad maradt az éjszakában. Ekkor a fényképezést és az előadást figyelő emberek, úgy harminc-negyvenen, olykor atlétára vetkőzött vidéki napszámosok, lassan tovább indultak: volt, aki a tévé irányába, ahol még tartott a karaoke; volt, aki a közeli lacipecsenyés felé. Végül mindenki eltűnt az éjszaka árnyai között.