A STÍLUS A LÉNYEG

– Lehet, hogy nagyon rosszul látom, de úgy vélem, a divatfotó nem a szuverén alkotómunka területe. Lehet itt igazán egyéni módon dolgozni?

– Abszolúte lehet. A fotóriporterekhez képest sokkal nagyobb a szabadságunk. A lehetőség megvan. Azoknál az újságoknál, ahová hívnak minket, inkább arra kíváncsiak, hogy mi mit tudunk. Éppen a kialakult stílusunk miatt keresnek.

– Melyek ezek a lapok?

– A vezető női magazinok: a Glamour, az Évszakok, az Elle, a Cosmopolitan, a Stílus, a Room, a Joy. A Glamour vagy az Elle még külföldön is megfelel referenciaként. A szabadság ebben a szakmában csak bizonyos szinten felül képzelhető el, akik lejjebb állnak a ranglétrán, azoknak csak a favágás marad. Nekik csakis a termék lefényképezése a feladatuk, míg a vezető magazinoknál már mást is ki lehet próbálni.

– Én úgy látom a fotótörténetből, hogy az egyes korszakokban valamiféle egységes világlátás jellemezte a divatfényképezést. Ezen belül vannak különbségek, de a látványok divatja diktált. Mondjuk, az ötvenes-hatvanas években a dokumentumfényképezés hatott a divatra is, a riportos megoldások hódítottak.

– Ez most is így van. Hatnak a divatok, de a lényeg az, hogy a fotós egy nem létező álomvilágot próbál teremteni. Olyat, amelyik ingereket és képzeteket gerjeszt. Engem éppen ez a kísérletezés vonzott legjobban. A divatfotó műfajok között mozog, a képzőművészettel is szoros összefüggésben. Ez az innovativitás nagyon tetszik nekem.

– A jó divatfotónak fel kell magára hívnia a figyelmet, de nem szabad túlzásokba esnie, nehogy elutasítsam.

– Ez is változó. Nagyon erőteljes stílusok alakultak ki. Nagyon széles a skála, az egészen meredektől a lírai-festői képi világig. New Yorkban láttam a Life magazin összefoglaló kiállítását, furcsa volt. Az már egy letűnt korszak. A sajtófotóra mindig szükség lesz, de annak a fajta tényfeltárásnak, amelyet a Life képviselt, már vége. Szomorú, de ez az igazság.

– Azt hiszem, annak már elég régen vége van.

– Ráadásul, ugyanaz ismétlődik. Már nem tudják hogyan fokozni a képi látvány hatását. Megnéztem a WPP-kiállítást, visszaköszönő témákat és megoldásokat láttam. A divatban viszont igazi egyéniségek dolgoznak. Mint a régi udvari festők, akiknek az ecsetvonásáról felismerhető az egyéniségük.

– Nem akarom védeni a dokumentum- és a sajtófotót, de ebben az értelemben a stílust nem is lehet rajta számon kérni. Hogy a WPP-en mindig ugyanaz van, éhezés, erőszak, szenvedés? A világot tessék unni, ha ilyen. Már én is nagyon unom, hogy gyilkolják egymást az emberek, de az nagyon rosszul esne, ha az idei WPP-tárlaton mást látnék, mert az egyszerűen hazudna. Ezzel együtt úgy gondolom, az elmúlt tizenöt évben ott is sok érdekes, markáns próbálkozás történt. Csak annak nincsen meg a saját normális infrastruktúrája. Szemben a divatfotóval. Ennek van helye. Maguk fölfelé menő ágban vannak. Hiszen hol voltak efféle magazinok Magyarországon azelőtt?

– Ez így igaz. Ráadásul nincs múltja, ahogyan a sajtófotónak volt.

– Hogy is volt: előbb a tyúk vagy a tojás? Megjelentek ezek a magazinok, és generálták a megújuló fotót, vagy volt már mire alapozniuk?

– A kilencvenes években két-három fotósé volt az egész terület. Divatbemutatókon alakult ki az egész, s aztán bejött néhány magazin. Most vagyunk tízen. Olyanok, akiket rendszeresen hívnak.

– Ebben van közmegegyezés? El is fogadják egymást?

– Nagyjából igen. Mindenki fiatal, senki sincs még negyven éves.

– Ennek nyilván az is az oka, hogy ez az „újkori divatfotó” nem nagy múltú terület.

– Magyarországon az idősebbek nem is tartoznak a jók közé. Másutt nem feltétlenül van ez így. Az egyik legérdekesebb figura, a spanyol Javier Vallhonrat, hatvan éves. Ő a madridi egyetemen tanít fénytechnikát. Fantasztikusak a képei, a líraiságuk, a világításuk, a finomságaik. A mai divatfotóban az a jó, hogy talán a legszabadabb alkotóterület. Van itt minden: van olyan, aki kizárólag 50x60-as fakamerával dolgozik, kizárólag polaroidra; mások pici automata vagy egyenesen eldobható kamerával fotóznak. Vallhonrat olyan markáns képi világot teremt, hogy utánozni sem érdemes. Azt csak ő tudja.

– Magyarországon a magazinok partnerek voltak a kísérletezéshez? Vannak nálunk is olyan art directorok, akik értenek hozzá?

– Még nincsenek. Bár néhány magazinnál már kezdik komolyan venni ezt a területet. Inkább az a jellemző, hogy ha valakit már elismernek, akkor az szabad kezet kap. Nincs, aki felülbírálja. Gyakran a tervezéstől a retusálásig mindent a fotós csinál, a szerkesztővel egyeztetve.

– A gyakorlatban hogyan történik egy-egy megbízás?

– A jövő héten készítek a Glamournak egy anyagot, amit egy jégkorongpályán képzeltek el. Ennyi a megkötés. Feldobják a témát, a többi a fotós dolga. Előfordul, hogy valamelyik külföldi újságból mutatják meg, mit szeretnének, de ez másutt is így van, nemcsak nálunk.

– Kell hozzá számos feltétel, afféle háttéripar...

– ... azt az újság megteremti.

– Ebben hogy állunk? Vannak jó modellek, stylistok?

– Már vannak magyar modellek, akik világkampányokban is részt vesznek.

– Abban lehet reménykedni, hogy kötelező az újdonság, s így be lehet kerülni a belső körökbe. Modellnek és fotósnak egyaránt?

– Ez élteti az egészet. Akik döntenek, azok is folyton azt keresik, hogy hol találni újdonságot.

– Itt, az Elbától keletre, milyen a helyzet?

– Tavaly engem is meghívtak New Yorkba egy portfolió-bemutatóra. Nagyon tanulságos volt. Az ADC (Art Director Club) rendezte, ez neves és rangos szervezet Amerikában. Száz fotóst hívnak meg, minden évben. Ez olyan lehetőség, amelyikkel a B kategóriából esetleg be lehet ugrani az A-ba. Az még mindig csak az első kétszáz, nem az első ötven. De már az is óriási dolog. Több lengyel meghívott is volt, akik mind nagyon jól dolgoznak.

– Maga beugrott az A kategóriába?

– Még nem, de az a lényeges, hogy egyáltalán meghívtak. A lengyeleken és néhány csehen kívül más nem is volt ott a régióból.

– Az oroszok sem számítanak?

– De igen, az oroszok is nagyon jók. Náluk jóval nagyobb a pénz a fotóban. Tavaly dolgoztam az egyik orosz lapnak, Kusturicát fényképeztem. Annyi pénzt fizettek egy borítóért, amennyit nálunk egy reklámfotóért adnak. Optimista vagyok. Mindig csak jobb lesz. A magyar nagyon kicsi piac, de izgalmas.

– A magyar divatfotó eléri már a világszínvonalat?

– Alulról súrolja. A külföldi kiadók, akiknek megjelentek az itteni mutációi, árgus szemekkel figyelik a nívót.

– Más területeken az is előfordul, hogy a külföldi kiadó még a magyar témákat is a saját fotósaival, újságíróival csináltatja meg. A divatfotóban ilyen nincs?

– Nemrég én is belebotlottam ilyen esetbe, de az reklámfényképezés volt. A divatban nem nagyon fordul elő. A Glamour foglalkoztat osztrákokat, de annak más az oka.

– Végül is, a téma a divat, és abban is teljes a globalizáció. Budapesten is ugyanazt hordják, mint Milánóban.

– Igaz, de a fényképezés nem ugyanannyiba kerül. Nem túl olcsó megvásárolni a külföldi anyagokat. Az is igaz, hogy azért Milánóban fél évvel korábban már megjelennek az újdonságok. Másrészt – s ez nekem nagyon szimpatikus – kíváncsiak ránk is.

– Az pedig szinte felmérhetetlen, hogy a fogyasztónak mi kell. Nekem az az érzésem, hogy ha az emberek választhatnának, nem ezt az egyen fazonú, németes reklámvilágot választanák, ami nálunk még mindig uralkodik.

– A reklámfotó sokkal kötöttebb és szigorúbb műfaj, mint a divatfotó. Különösen akkor, ha az embernek még nem túl ismert neve. Akkor iparosmunka, és azt kell csinálni, amit a megrendelő kíván. Több benne a pénz, nagyobb a stressz, és erősebb a konkurenciaharc is.

– Van egyáltalán markáns stílusú, komolyan foglalkoztatott magyar reklámfotós?

– Van, de nagyon gyorsan kikophat a neve. Kell két-három év, mire rájön, hogy mit szeret és tud fényképezni, felpörög, sokat keres, és már el is felejtették. Azok a fotósok, akik a rendszerváltozáskor kezdték, az elmúlt tizenöt év alatt rettentő sok pénzt kerestek. Most pedig van közöttük olyan, akinek egyáltalán nem jut munka.

– Ez nem azért van, mert uniformizálódik a világ?

– Ez úgy megy, hogy ha elkészült az új termék, körülnéznek a piacon, és keresnek valakit, akinek a stílusa megfelel nekik. Ő fogja a képeket elkészíteni, és mindenütt azt adják. A nagy multik bárkivel dolgoztatnak, ha megtetszik nekik. Nem is kell külföldön élni, arra is van példa, hogy eljönnek ide, és elviszik a fotóst. Mindenki be akar törni a világpiacra, ezért igyekszik külföldön dolgozni, de ez nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint a sajtófotóban.

– Ott sem könnyű.

– Igaz, a divatban viszont irgalmatlanul nehéz, a piac mérete és a konkurencia miatt. Külföldön régebben foglalkoznak vele, kialakult a hagyománya, átlátható, tanítják.

– Talán a kreativitással lehet jobbról előzni.

– Talán, de nagyon kemény a hierarchia. Amerikában azt láttam, hogy végig kell menni az úton. Ahhoz, hogy az ember egyáltalán lefényképezhesse a menő modellt, már komoly rangot kell elérnie.

– Amerika a világ közepe?

– Abszolúte. Milánó, London és New York. Ez a három hely számít. Párizs már korántsem olyan jelentős tényező. A legjobbak, egy-két kivétellel, Amerikában dolgoznak.

– Magának is a tengerentúl az ambíciója?

– Szívesen megmérettetném magam külföldön. Már számon is tartanak bizonyos mértékig. Idén is meghívtak a portfolió-bemutatóra, de nem mentem. Nem volt olyan anyagom, amit elég erősnek éreztem volna. Azért jövőre szeretnék kimenni.

– Hogy lehet továbblépni?

– Vannak válogatás albumok, amelyekbe bekerülni konkrétan még semmit nem jelent, de mivel a szakma krémje megnézi, némi szerencsével be lehet jutni a belsőbb körökbe.

– Mi a szívügye a fotóban?

– Még mindig a szociofotó. A cigány témát már nem fejezem be.

– Elég nagy különbség: szocio- és álomvilág. Hideg és meleg.

– Lehet utazgatni a kettő között.

– Szóval, a szociofotó paszszió.

– Igen, de a divatfotó is az. Nekem maga a fényképezés passzió. Szeretem azt, hogy tanulni, kísérletezni lehet.

– A divaton belül mi a kedvence?

– Minden megbízás más és más. Illik mindegyikhez kitalálni valamit. Persze, az ember nem tud kibújni a bőréből. És az a jó, mert a stílus a lényeg. Éppen azért nem mentem most ki Amerikába, mert még nem érzem elég erősnek, elég karakteresnek a stílusomat.

– A nagy szabadságnak, gondolom, van határa. Működik valamiféle belső kontroll, hogy egy-egy megbízatásnál meddig lehet elmenni? Mit lehet és mit nem?

– Főleg azoknak kell alkalmazkodniuk, akik még nincsenek a csúcson. Az újságok is aszerint válogatnak, hogy kinek milyen munkái vannak már. A jó divatfotósok mind nagyon ambiciózusak. Próbálnak kitörni.

– Akkora a prosperitás ezen a téren, hogy még a művészet is eladható lesz?

– Biztosan.

Szarka Klára