TÖREDÉK

Többek számára is ismerősen cseng Sugár Kata – született Kalmár Katalin Ágnes (1910–1943) – neve, ám valójában még most is keveset tudunk róla. Csupán néhány életrajzi adat, egy-egy visszaemlékezés és megmaradt képei szolgálnak támpontul életének és művészetének feltárásához, megismeréséhez és megértéséhez.

Fotográfusi pályája hét-nyolc év után tragikusan félbeszakadt; s rövid működése alatt – azon túl, hogy néhány fényképe megjelent a korabeli kiadványokban(1) – nem nyílt lehetősége a nyilvános bemutatkozásra. Így talán nem is csodálkozhatunk azon, hogy kortársai is alig ismerték őt. A töredékesen ránk maradt hagyatékból összeállított első kiállítását csak 17 évvel a halála után rendezték meg.

Neve szorosan összekapcsolódik a szociofotó mozgalmával, ami egyszerre jelzi tematikai irányultságát és alkotói attitűdjét is.(2) Fotográfusi pályája az 1930-as évek második felére és a 40-es évek elejére tehető. Közismert, hogy ezek az évek nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon súlyos, az élet minden területén jelentkező válságot hordoztak magukban, aminek szinte törvényszerű vonzataként nőtt a szociális kérdések iránti figyelem, főként az értelmiség körében. Sugár Kata, annak ellenére, hogy ő maga kedvező anyagi körülmények között nőtt fel, már fiatalon érdeklődéssel fordult a társadalmi problémák felé. Szociális érzékenysége nagyban befolyásolta későbbi kapcsolatait és fotóművészetét is.

Egész életét meghatározó élményt jelentett számára a Temesvár közeli kis faluban, Valkányban töltött gyermekkora. Kalmár Katalin Ágnes jómódú, izraelita vallású, erdélyi földbirtokos családba született, kislányként mégis gyakran időzött parasztok, cselédek s azok gyermekei között. Korán megözvegyült édesapja előkelő budapesti intézményekben taníttatta: a Förstner-intézetben majd Madzsarné híres mozgásművészeti iskolájában. Később két bérlakást is vásárolt a fővárosban, hogy lánya megélhetését biztosítsa, s bár Sugár Kata anyagi helyzete apja halála után (1935 táján) valamelyest megromlott, ténylegesen soha nem szorult rá, hogy munkát vállaljon; házasságkötését követően is mint „háztartásbeli” élt.

Életének állomásait, ismeretségi körét áttekintve feltűnik, hogy már tanuló éveiben is szívesen mozgott baloldali körökben: a Förstner-intézetben barátságot kötött egy kommunista pedagógusnővel, Bauer Irénnel; később pedig Madzsar József környezetébe került. Gyakori vendége volt a Mentor-könyvkereskedésnek is, ott ismerte meg Dési Huber Istvánné Sugár Stefániát, majd rajta keresztül a harmincas évek elején Sugár Andor festőművészt, akivel 1932-ben házasságot kötött. Tanulmányai befejeztével (1930 körül) visszatért Temesvárra, de kommunista tevékenysége miatt végleg kiutasították Romániából.(3)

Madzsar József felesége, Jászi Aliz vezette korának egyik legismertebb (és legelismertebb) mozdulatművészeti iskoláját, ahol alapvetően a tanulók testi, lelki s szellemi egységének és egészségének megteremtése érdekében folyt a képzés – az egészséges életmódot, a nőiséget, a mozgás szépségét és a szellemi műveltség fontosságát hangsúlyozva. Jászi Aliz (férjéhez hasonlóan) aktív szervezője és résztvevője volt kora kulturális életének: a 20-as években a Palasovszky Ödönék által rendezett matinék, majd a Cikk-Cakk estek szervezésében is segített, tanítványai is gyakran felléptek e rendezvényeken. Sugár Kata valamikor a 20-as évek második felében látogatta az iskolát, csakúgy, mint Kálmán Kata, aki később feleségül ment az őket tanító Hevesy Ivánhoz, és ugyancsak fotográfus lett. Érdekes, hogy Kálmán Kata nem tudott Sugár későbbi fotós működéséről. Egy 1976-os interjúban így emlékszik vissza rá: „…ő is ugyanabba a tornaiskolába járt, mint amibe én, a Madzsarné-féle tornaiskolába, mert az ő apja jómódú földbirtokos volt, akinek problémája volt, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, aki nem akar öltözködni, táncolni és társaságba járni, ezért beíratta a Madzsarnéhoz. Különben Madzsarné nagyon kiváló egyén volt, tényleg hatással volt a növendékekre; érdekes módon Sugár Katára nem hatott, ő csak elvégezte az iskolát, aztán fotós lett. (…) Utána már soha nem találkoztam vele”(4). Sugár Kata egy darabig gyógytornászként dolgozott, de feltehetően nem igazán kedvelte ezt az elfoglaltságot.(5)

A fiatal lányról fennmaradt néhány kép, melyek megerősítik a róla olvasható leírásokat: „Nem szép, de érdekes jelenség volt Kata. Nagyon jó alakú, sokat tornázott, kisportolt, klassz fizikuma volt. Néha csúnya is tudott lenni, de mint minden érdekes és értékes embernek sajátja, hogy néha hátborzongatóan szép is, a szépségnek egy másik értelmében” (Barta Éva)(6). Mások inkább belső értékeit emelték ki: „a szépségén kívül rendkívül színes ember, okos, művelt, olvasott volt” (Dési Huberné)(7). „Igen jó barát volt, rendkívül segítőkész. Nem megfontolt, egészen spontán volt minden tettében. Sok barátja volt, s köztük néhány igazán jó is, akikhez tűzön-vízen keresztül ragaszkodott (…) nem nyugodott addig, amíg nem segíthetett” (Reismann Marian)(8). Sugár Kata segítőkészségéről tanúskodik az az eset is, amikor 1929 kemény telén egy barátnőjével kiszökött a Förstner-intézetből, hogy meleg gyapjú ruháikat szétosztogassák a rászorulók között(9). Egy másik alkalommal, miután értesült a Mentorban József Attila nehéz anyagi helyzetéről, rögtön átvette több könyvét is eladásra, majd nyárra is meg akarta hívni magukhoz a költőt, de ebbe apja már nem egyezett bele(10). Sógornője „ösztönös lázadónak” tartotta őt. Sugár Kata valószínűleg sok tekintetben megfelelt a 30-as évek nőideáljának, a „dinamikus, szép, egészséges, öntudatos, eredményes amazon”(11) képének; bár ebben törést mutat betegsége és öngyilkossága. Az biztosan elmondható róla, hogy korának haladó szellemiségű nőtípusát képviselte.

Férje, Sugár Andor hét évvel volt idősebb nála; 1903-ban született, egy munkáscsalád gyermekeként. Ő is fiatalon kezdte látogatni a baloldali társaságokat; gyakran megfordult a Mentorban, ahol kiállítása is volt, s ő is kapcsolatba került Madzsar Józseffel. Életműve – melyben találunk festményeket, rézkarcokat s rajzokat is – stílusfordulatokban gazdag; s az expresszivitás, a szocialista tartalmat kifejező új forma keresése jellemzi. Erről az új formáról sok vita folyt az 1934-ben alakult Szocialista Képzőművészek Csoportjában is, melynek Sugár volt az egyik alapítója. A tagok munkáit Aradi Nóra így írta le: „A Csoport jellemző sajátossága a harmincas években a városi munkásságra koncentráló, szociologikus igényű témaválasztás, egy sajátos motívumkör és szimbólumrendszer, amely programszerűbben, mint bárhol másutt, a munkásélet tárgyilagos ábrázolására vállalkozott. A Madzsar József által kezdeményezett, munkáséletmódra koncentráló, egészségügyi-szociográfiai felmérés programja nyomán igen hamar kialakult a csoporttagok körében néhány jellemző kompozíciós típus és témakör.”(12) (Olvasó munkás, ételes csendélet, tűzfal, gyárnegyed stb.). A csoport tagjai gyakran jártak össze, szemináriumokat is tartottak. Arról, hogy milyen volt akkoriban a mozgalom „intellektuális területeken”, a következőket olvashatjuk: „Sok kedves fontoskodás – örökös nyüzsgés. Lótás-futás. Romantika. Izgalom”(13). Sugár Andor a csoport egy „kommunista sejtjének”, a Fotómontázs csoportnak is tagja volt. A társasághoz tartozott Goldmann György szobrász, Bán Béla festőművész, Bass Tibor fotóriporter és Fenyő A. Endre is. Vezetőjük Révai Dezső volt, akit 1934-ben tevékenysége miatt letartóztattak. A csoport több fotómontázst is készített (pl. a háború vagy a fasizmus ellen), amiket aztán röplapokként terjesztettek. A témákat együtt beszélték meg, s a képi ötlet kialakulása után születtek meg a szükséges fotográfiák. Ezeket rajzzal és szöveggel egészítették ki, majd másolatokat készítettek róluk. Megbeszéléseiket időnként Sugárék lakásán tartották. Révai szerint a Montázs-csoport Sugár Kata fejlődése szempontjából is műhely, iskola volt. „Bizonyos, hogy ez a munka, és az ezekkel kapcsolatos viták közrejátszottak elhatározásában, hogy fotográfus lett, és hogy mesterének ő is Reismann Mariant választotta” – nyilatkozta Révai, aki szintén Reismann-nál tanult(14). (Meg kell említeni azt is, hogy Sugár Andor maga is fotózott, míg felesége el nem kezdett ezzel foglalkozni.)

Sugár Kata két-három évet töltött a vele szinte egyidős Reismann Marian műtermében, ahová sógora, Dési Huber vitte el 1934-ben(15). A tanulók többnyire retusáltak és laboráltak. Itt született a Székely Ibolyával és Langer Klárával való barátsága is. Reismann Marian így emlékszik vissza a kezdetekre: „Sugár Kata azok közé az emberek közé tartozott, akiknek még egy amatőr gép sem volt a kezükben, szóval szűz talajt jelentett a fényképezésnek.(…) Sosem felejtem el, amikor Sugár Kata már ott tartott, hogy fényképezőgéppel önállóan kimehetett dolgozni, akkor elmentek Klárival a Duna-partra, s az ottani élményektől teljesen részegen jöttek haza.(…) Együtt mentek Nógrádba is falvakat fényképezni. Klári teljesen tudatosan fényképezett, Kata viszont hagyta magára hatni a látványt, s azt fényképezte csak, ami nagyon megragadta.”(16) A Reismann Mariannál töltött idő után Sugár Kata máshol már nem volt alkalmazásban. Utolsó éveiben próbált pénzt keresni a fotografálással: esküvőkön vagy más ünnepélyeken fotózott. Ezek a munkái azonban soha nem sikerültek igazán jól, a megrendelők is elégedetlenek voltak. „Nem volt szívügye, megcsinálta, amit a gép tudott, de nem érdekelte”(17). Reismann Marian visszaemlékezése szerint egyszer Mihályfi Ernő adott Katának egy megbízást: a mezőgazdasági kiállításon kellett fényképeznie. „Csodálatos képeket csinált a Kata, csak éppen használhatatlanokat. Annak a társadalomnak, annak a rétegnek az nem felelt meg (…) képes volt abban a környezetben igazi állatportrékat csinálni”(18)

1936-ban Sugárék dél-olaszországi és szicíliai körútra mentek; 1938 nyarát pedig Hollókőn töltötték. Mindketten megörökítették élményeiket: Andor festett, Kata fényképezett. Olykor hasonló tematikájú munkákat készítettek, pl. a szicíliai halászok vagy a hollókői feszület képét mindkettőjük oeuvre-jében megtalálhatjuk. Sugár Andor szicíliai képeit 1937-ben kiállította a Tamás Galériában. Oelmacher Anna említése szerint „1936-ban feleségével, Sugár Kata fotóművésszel közösen mutatják be munkáikat, Olaszországi Képek címen”(19). Erről a tényről azonban sehol máshol nem találtam említést.

Sugár Kata, azon túl, hogy férje művészetének ihletője és kritikusa is volt, mint kiváló fotóművész hatott is a festő látásmódjára. (Tetten érhetjük ezt pl. a kompozíciók fotószerűen merész képkivágásaiban.) Ugyanakkor az sem véletlen, hogy Sugár Andor műveinek motívumai gyakran szerepelnek felesége felvételein(20). A két művész munkásságában felfedezhető kölcsönhatások, a hasonló részletek, típusok felbukkanása részben a közös ideológiai háttérnek (is) köszönhető.

1941-ben Sugár Kata ismerőseinek hívására a házaspár Amerikába indult, azzal a szándékkal, hogy véglegesen ott telepedjenek le. Felkészültek az utazásra, de egy kisebb európai körút után az asszony hirtelen meggondolta magát, és visszatértek Magyarországra(21). Ekkorra házasságuk már válságba került, s a pár hamarosan külön is költözött. Sugár Andor 1944-ben halt meg, munkatáborban.

Sugár Kata betegsége a harmincas évek második felében jelentkezett: emiatt pszichoanalízisre járt, többször kórházba került; valószínűleg több öngyilkossági kísérlete is volt. Kétségei támadhattak saját művészetének értelmével kapcsolatban is: nem sokkal halála előtt megsemmisítette művei javát.

*

Hagyatékának nagy részét a parasztokról, munkásokról készített portrék és munkaábrázolások teszik ki; de találunk benne tájképeket, állat- és gyermekfotókat, sőt, néhány reprodukciót is, többek között Schnitzler János, Vajda Lajos képeiről vagy Vedres Márk két szobráról. Családjának tagjairól és ismertebb személyekről (pl.: Kállai Ernőről, Derkovits Gyulánéról, Rideg Sándorról, Beck Ö. Fülöpről) is készített néhány arcképet.

A fotográfusnő nevét gyakran olvashatjuk Kálmán Kata és Langer Klára nevének kíséretében: a két világháború közötti szociofotó női triászaként is szokás őket emlegetni. Bár témáik és látásmódjuk közel azonosak, mégis mindhármuknál felfedezhetjük azokat az egyéni vonásokat és hangsúlyokat, melyek megkülönböztetik, s egyedivé teszik képeiket. „Mindhárman saját felfogásuknak megfelelően alkottak, amit az általános közeg erősebben befolyásolt, mint valamiféle szervezett iskola szigorúsága.”(22) Hevesy Iván így összegzi munkásságukat: „egyik oldalon Sugár Kata izzóan szép és fájdalmas arcai, középen Kálmán Kata Tiborc-fejei a maguk szigorú tanúságtételével, a másik oldalon Langer Klára fotói, megindítóan, cselekedetre is felrázó erővel.”(23) Mindnyájuk kedves műfaja volt a portré. (Hevesy szerint a szociofotó műfaja egyenesen vonzza a portrét, olyannyira, hogy elsőbbséget is élvez a munkajelenetekkel és a környezetábrázolásokkal szemben.) Az arcképkészítés jelentős megújuláson ment keresztül a két világháború közötti években: mind technikai feltételeit, mind a róla való elképzeléseket és a vele szemben támasztott követelményeket tekintve. A realista igény mellett egyre erőteljesebbé vált egyfajta „pszichologizáló vágy” is: az előnyös arcmás elkészítése helyett fontosabbá vált az emberi sors és a lélek visszatükrözése. Az új portréisták ennek érdekében bátrabban kezelték a képek határait, nem féltek az elvágásoktól, s kihasználták a fény-árnyék hatások nyújtotta lehetőségeket. (A változásokat illetően gondoljunk pl. Helmar Lerski Mindennapos fejek című albumára, melyet itthon is többen ismertek.)

Hevesy Iván A magyar fotóművészet története című könyvében így vélekedik Sugár Katáról: „Művészetének csúcspontját nem a munkajelenetes ábrázolásokban érte el – ezek legtöbbje zsúfolt, hatásban nyers, képszerűségben tisztázatlan –, hanem a fejekben, fél és egész figurákban. De ezekben azután annál döbbenetesebb erővel!”(24) Az 1960-as emlékkiállítást elemző cikkében mégis kiemeli, hogy a művésznő „nemcsak a lelket, sorsot tükröztető fejek, arcok szuggesztív erejű tolmácsolója volt, hanem a mozgásnak, a mozgalmas munkajeleneteknek megragadásában is a legtöbbet tudta adni. Ezt kétszeresen kell értékelnünk, hisz a fényképezésnek ilyen lehetősége a harmincas években úgyszólván még csak indulóban volt.”(25)

Több elemzésben is felbukkan az a gondolat, miszerint a Sugár Kata – és más szociofotósok – fényképein bemutatott emberek valójában egy-egy típust képviselnek, s mint ilyenek, többek, mint személyek: kort és társadalmat jelképeznek(26). Ennek igazságtartalmán túl azonban elképzelhető a képeknek egy másfajta szimbólum-értelmezése is, miszerint „…a 30-as években egy szenet rakodó munkás képe sokkal inkább a munka, a munkát végző, a jövőt megváltó ember heroikus ábrázolása volt…”(27). A szimbólumszerűség már a Munka-körösöknél is jelen volt; nem beszélve a szocialista képzőművészekről, akiknél főleg a különböző munkástípusok ábrázolása vált népszerűvé.

Sugár Kata számtalan fotográfiát készített a munkások és a munkanélküliek körében egyaránt. A Teleki tér munkanélküli kubikosai mellett más, a perifériára szorult embertársainak – nincsteleneknek, hajléktalanoknak – az életét is megrázó erejű felvételeken rögzítette. Főleg a városban lelt rá „kallódó” és „elveszett” modelljeire. A falvakban készült fényképeiből – az együttérzésen túl – valamivel több erő és optimizmus sugárzik. A munkát végző emberek ábrázolásában, akár földművesekről, akár kubikosokról van szó, a feladat fizikai nehézségeinek érzékeltetése mellett a munka és a dolgozó ember szépsége is megjelenik. A Duna-parti munkásokat megörökítő képein szinte érezni a megerőltető feladatok súlyát, ugyanakkor a fizikai munkát végző emberi test látványa esztétikai élményt is nyújt. Képeinek gyakori szereplői a kubikosok mellett a halászok, csillések, kőtörők, szénlapátolók is. Olaszországi útja során is hasonló témák foglalkoztatták, s a megkapó táj mellett külföldön is az egyszerű emberek, halászok, munkások élete érdekelte; több portrét is készített.

A magyar vidéki életet ábrázoló sorozatain elsősorban a földműveléshez kapcsolódó tevékenységek tárulnak elénk, amint azt néhány cím is jelzi: „Kenderszárítás”, „Kaszafenő paraszt”, „Zabaratás” stb. A paraszti életnek más momentumait is megörökítette, például a kenyérsütést vagy a vasárnap jellegzetes pillanatait: ahogyan a fiatal lányok karöltve vonulnak az utcán, illetve a templomba igyekvő asszonyok sorát. Parasztházak, templomok, tájrészletek fényképei teszik teljessé ezeket a sorozatokat. Tájképein finom lírával érzékelteti egy-egy vidék szépségét és hangulatát.

Fennmaradt oeuvre-jének jelentős részét gyermekportréi alkotják, melyeken nagy erővel süt át a gyerekek iránt érzett szeretete és gyöngédsége. Langer Klára így emlékszik vissza Sugár Kata szavaira: „Csak állok, nézem ezeket a palántákat, még olyan kicsik, pelyhesek, hogy mint kiscsirkéket kézbe venné az ember, melengetné, szeretgetné őket, s rájuk nézek, mindegyik komoly, önálló, szinte felnőtt. Kétévesen, ötévesen már komoly élettapasztalattal rendelkezik. (…) Nem babák, emberkék, s igen komolyan kell venni őket.”(28) Falusi és városi környezetben készült gyermekfotói között életképeket, pillanatfelvételeket és portrékat találunk; néhány példány belső térben készült, talán megrendelésre – mindegyik a természetesség jegyében. Anya és gyermeke együttes bemutatása is kedves témája volt(29).

A szegényebb sorsú rétegekhez való kötődésének gyökerei a (már fentebb is említett) gyermekkori élményekig nyúlnak vissza. Langer Klára viszszaemlékezésében felidézte barátnője motivációit: Kata uradalmi cselédek, zsellérek között nőtt fel; gyerekeik „jó pajtásai”, ők maguk „mesemondó dajkái”, később „sok mindenre tanító barátai” voltak. Azt gondolta, úgy törleszthet nekik és a hasonló sorsúaknak, ha képein láttatja őket s mindazt, amit tőlük tanult. „Sorsukról akarok beszélni azoknak is, akik bedugják fejüket a homokba, nem látják meg ezeket az igazi emberi értékeket, melyek legtragikusabb nyomorban pusztulnak.” Politikai meggyőződése és az emberekbe vetett hite volt legnagyobb ösztönzője; „mélységesen szerette az embereket, hitt erejükben, élni akarásukban, tisztességükben…”. E hitének is köszönhető, hogy „képeit nem az elesettség, csüggedés jellemzi, emberei szinte szimbólumok – az erő, az emberség szimbólumai”(30).

Sugár Kata fényképeibe, információhordozó, dokumentáló szerepükön túl, mindig belesűrűsödik az átélésnek, az élmény befogadásának intenzitása is. A fotográfusnő olyan nézőpontból tudta megmutatni témáit és modelljeit, hogy „látleletei” mintegy pszichológiai többlettartalmat kaptak, melyben nemcsak az ábrázolt személy, hanem a fotográfus egyénisége is kifejezésre tudott jutni.

Személyiségét és munkásságát is elsősorban érzelmei határozták meg és irányították. A fennálló rendszerrel való szembenállását és az általa értékesnek vélt momentumokat fényképezőgépe segítségével fejezte ki és mutatta meg. Élményeit és benyomásait realista igénnyel és a modern, avantgárd fotós szemlélet elemeinek felhasználásával rögzítette.

Képei szerkesztésmódját vizsgálva gyakran fedezhetünk fel olyan jegyeket, melyek a „Neue Sachlichkeit” hatását sejtetik, főként azokon a kompozíciókon, melyek a környezetükben bemutatott emberekre koncentrálnak. Szívesen élt az átlós beállítás vagy a szokatlanabb gépállás, a szűk képkivágás nyújtotta lehetőségekkel. A korra jellemző érdeklődés az ipari formák, gépek, szerkezetek iránt ugyancsak nyomot hagyott néhány fotográfiáján.

Sugár Katát a fényképezés mint „iparűzés” valószínűleg sohasem foglalkoztatta. Reismann Marian szerint „Sugár Kata élete végéig amatőr maradt”(31), s talán igaza is van ebben. Feltételezem, hogy Sugár Kata nem tekintette magát fotóművésznek, de ettől függetlenül művészi megfogalmazásra törekedett. Művészi látásmódjának alapjait már Madzsarné iskolájában elsajátíthatta; s azt is figyelembe kell vennünk, hogy férje és sógora is képzőművész volt. Minden bizonnyal indíttatást kaphatott a kortárs (az övével rokon) fotóművészettől is: ismerhette a fotóriporterek munkáit, Kálmán Kata Tiborcát, esetleg külföldi albumokat is. Munkáiban fogékonyságot mutatott a haladó, újító tendenciák iránt, olykor maga is szívesen kísérletezett a már ismert témák egyéni, újszerű nézőpontból való bemutatásával. Mindemellett művészetét leginkább az ösztönösséggel jellemezném.

Konkrét terveit, céljait nem ismerjük; csak találgathatunk, föltételezhetünk… Egy dolgot merek csak biztosan állítani: Sugár Kata rögzíteni akarta és át akarta adni (mindazoknak, akikhez eljutnak képei) élményeit; a szépséget, a tisztaságot, a szomorúságot, a vidámságot, az erőt vagy az elesettséget; mindazt, amit meglátott, fölfedezett és fontosnak érzett a világból; mindazt, ami érzéseket váltott ki belőle, s válthat ki belőlünk is.

Megmaradt munkáit sógornője, Dési Huber Istvánné és Langer Klára mentette meg és gyűjtötte össze. A fotók nagy része ma Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeumban található. Néhány képét a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, a MTA Művészettörténeti Kutató Intézetének Adattára és a Vintage Galéria őrzi.

Parti Szilvia

Munkámhoz nyújtott segítségéért köszönet illeti Kiscsatári Mariannát, Nagy Leventénét, Baki Pétert, dr. Beke Lászlót, Kincses Károlyt és Pőcze Attilát.

Jegyzetek:

(1) Pl.: 1938-ban és 1939-ben a Magyar Nemzet mellékletében (A képben) közölték néhány fotóját (pl.: Riska, Az első tavaszi napsugár). 1940-ben A Szellemi Honvédelem Naptárában szerepelt két fényképsorozata (Aratás, Hollókő), a címlapot pedig az ő fotóiból állította össze Markos György. Az Ostern (Kunstbeilage des Pester Lloyd) 1940-es számában is közreadták néhány képét.

(2) A „besorolás” tulajdonképpen már egy utólagos „fotótörténeti beavatkozás” eredménye. A két világháború között, a tudatosan és szervezetten fellépő Munka és Sarló körét leszámítva, a társadalmi kérdésekre nyitott fotográfusok feltehetően nem kifejezetten „szocio-fotográfiákat” kívántak készíteni. A magyarországi szorító közeg és a fényképészek hasonló szellemi (s lelki) indíttatása eredményezhette azt, hogy egymástól függetlenül is szoros rokonságba állítható alkotások születtek. Voltak, akik a falukutatók, szociográfusok köréhez álltak közel, mások a szociáldemokrata és kommunista mozgalomhoz kötődtek. Bár a szociofotó egyik ismérve a nyilvánosság iránti igénye, itthon keveseknek adatott meg ezekben az években a publikálás. Akinek a sajtóban nem állt módjában szerepelni, annak más nem is igen adódott. A Munka-kör kiállításai után Magyarországon jó ideig nem nyílt lehetőség hasonló tárlaton való bemutatkozásra.

(3) Ennek körülményeiről (tényleges tevékenységéről) nem találtam adatot.

(4) Gera Mihály: Beszélgetés Kálmán Katával. In: Fotóművészet (a továbbiakban: FM) 1976/1. 16. o.

(5) Dési Huber Istvánné véleménye. Ld.: Kincses Károly: Már régebben halott, mint ahány évet élt… (Sugár Katáról). In: FM. 1986/2. 4. o.

(6) FM 1986/2. 6. o.

(7) FM 1986/2. 8. o.

(8) FM 1986/2. 6. o

(9) FM 1986/2. 3. o.

(10) FM 1986/2. 5. o.

(11) E. Csorba Csilla: Magyar fotográfusnők 1900–1945. Enciklopédia Kiadó, 2000. Bp. 11. o.

(12) Aradi Nóra: A Szocialista Képzőművészek Csoportja és az egyetemes művészet. In: Művészet. 1980. márc. 5. o.

(13) Ld.: Erdős László: Valami készül. In: „Szabadság és a Nép”. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának dokumentumai. (MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja) Corvina Kiadó, 1981. 347 o.

(14) Ld.: Zsigmond Mária: Beszélgetés Révai Dezsővel. In: FM 1980/2. 3–13. o.

(15) Egyes helyeken: 1936-ban.

(16) FM 1986/2. 6. o.

(17) Dési Huberné visszaemlékezése. Ld.: FM 1986/2. 7. o.

(18) FM 1986/2. 7. o.

(19) Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 239. o.

(20) Oelmacher Anna – Theisler György: Sugár Andor. Corvina Kiadó, 1974. (A művészet kiskönyvtára) 170. o.

(21) Ld.: FM 1986/2. 48. o.

(22) Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 189. o.

(23) Hevesy Iván: A magyar fotóművészet története. 1958. 140. o

(24) Hevesy Iván: A magyar fotóművészet története, 1958. 139. o.

(25) Hevesy Iván: Emlékkiállítás Sugár Kata fényképeiből a Petőfi Múzeumban. In: Magyar Nemzet. 1960. június 16. 4. o.

(26) Pl.: Ábel Péter: „… akiket ő [Sugár Kata] örökít meg, nem személyükben érdekesek. Egyéniségek ugyan a maguk módján, de elsősorban típusok. Hordozói tíz meg százezer sorsnak.” (Ld.: Az eltűnt idő nyomában. In: Foto: 1968/12.) Király Zoltán: „Sugár Kata típusaival egy kor társadalmának képét vázolja fel.” (Ld.: Gondolatok Sugár Kata kiállításáról. In: Fényképművészeti Tájékoztató. 1961/3.)

(27) Kerekasztal-beszélgetés a szociofotóról. In: FM 1984/1. 51. o.

(28) Langer Klára: Sugár Kata. In: Foto. 1960. július. 242–243. o.

(29) Reismann Marian fontosnak tartotta saját szerepét a gyermekfotózás megújításában: „Amit én kialakítottam, hogy gyereket természetes környezetében vagy ha már műteremben, akkor sem lemerevítve, nagy géppel – ezzel iskolát csináltam Magyarországon. A többiek, Langer, Zinner, Sugár Kata (…) már az én módszeremet vették át.” Ld.: Kincses Károly: „Fotó Marian”. In: FM. 1986/4. 51. o.

(30) Ld.: Foto. 1960. juli. 242-243. o.