SOUTHWORTH & HAWES DAGERROTÍPIÁI

Nem csekély kétségek között indultam el 2005. szeptember első napjaiban New Yorkba, hogy megnézzem az International Center of Photography és a George Eastman House International Museum of Photography & Film (Rochester) közös rendezésében a Young America, The Daguerreotypes of Southworth & Hawes című kiállítást. Vajon nem volt-e túlzás, amikor feltettem magamban, hogy ezt a kiállítást látnom kell, és az út anyagi hátterének megteremtése érdekében munkahelyem, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójához, valamint az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságához fordultam?

A kiállítás tizedik képe körül járhattam, amikor eldőlt bennem, hogy megérte – nekem a szervezéssel járó izgalmakat, a támogatóknak pedig az anyagi ráfordítást. Olyan élményben lehetett részem, ami másként nem lett volna elérhető; hiába hozzáférhető nálunk is – egy kolléganőnk jóvoltából, aki korábban magánúton szintén járt New Yorkban – a kiállításhoz megjelentetett rendkívül vastag katalógus, és megtekinthető egy összefoglaló az interneten is. A képek kézzelfogható valóságával nem képes felérni sem a nyomtatott könyv, sem az interneten való megjelenés. Az anyagot látva nem csalódtam: Southworth és Hawes valami olyat tudott, olyat ért el a dagerrotípia-készítés terén, amit talán senki más az eljárást alkalmazók közül.

Két évvel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy (szintén a Múzeum jóvoltából) láthattam Párizsban a Musée d’ Orsay-ban megrendezett óriási dagerrotípia-kiállítást (La daguerréotype francais. Un objet photographique). Most, a New York-i utat szervezve, a kételyek egy része abból eredt bennem, hogy érdemes-e a francia anyag után még messzebbre utazni dagerrotípianézőbe, adhat-e még valami pluszt az akkori kiállítás után egy másik. És igen, a csodálatos francia dagerrotípiák után a bostoni szerzőpáros műveit összegyűjtő kiállítás tudott újat, mást mutatni.

Mindenek előtt ámulatba ejtő, hogy a két fotográfus mit volt képes megvalósítani a nehézkesnek tűnő dagerrotípiával. Elképesztő tudással művelték, birtokolták a technikát, így elképzelhetetlen témákat örökítettek meg, elképzelhetetlen helyszíneken.

A két fotográfus, Albert Sands South-worth (1811–1894) és Josiah Johnson Hawes (1808–1901) 1843-tól dolgozott együtt Southworth nem sokkal korábban megnyitott bostoni műtermében.

Partnerségük 1849–1851-ben megszakadt, amikor Hawes az aranyláz idején Kaliforniába ment szerencsét próbálni, de visszatérése után folytatódott sikeres közös ténykedésük. A két fotóst családi kötelékek is összefűzték, hiszen Hawes társa húgát, Nancyt vette feleségül. Southworth 1863-ban elhagyta a fotográfusi társulást, Hawes azonban egészen haláláig folytatta a fényképezést az 1843-ban megnyitott műterem falai között. A kiállítás szisztematikusan körbejárja, milyen témákat, milyen kérdéseket érintett a két fotográfus működése.

A dagerrotípiát elsősorban a portréfényképezés jellemezte, jóllehet a legkorábbi felvételek a hosszabb expozíciós idő miatt városképek vagy csendéletek voltak.

A portré fejezet több jeles kortárs kitűnően sikerült, az egyéniséget megjelenítő arcmását vonultatja fel, így például Harriet Beecher Stowe írónő, Henry Wadsworth Longfellow költő szenvedélyes, Rollin Heber Neale tisztelendő szuggesztív arcképét. Lola Montez álló alakos képe, testtartása visszaad valamit abból is, hogy az ábrázolt személy nem mindennapi aszszony, hanem táncosnő, kalandornő volt. Annie Adams Fields képe viszont finomságával, lágyságával ragad meg. De a magyar látogatót akkor fogja el az ujjongás, amikor e képek sorában megpillantja Kossuth Lajos és Pulszky Ferenc közös képét 1852-ből, amit ilyen nagyszerű állapotban, mint amilyen a George Eastman House kiállított példánya, sajnos itthon egyetlen gyűjteményünk sem őriz.

A tárlat első termében állt az a karosszék, amely a szerzőpáros számos arcképén feltűnt, mint a műterem egyik kedvelt bútordarabja. Kossuth Lajos is e karosszékben üldögélt. A Kossuth-dagerrotípiák történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta.

Külön egységbe szervezték a rendezők a műteremből származó csoportképeket. Ezeket általában a megszokottnál merészebb, változatosabb beállítások jellemzik. Különösen a női csoportokat sikerült látványosan, életszerűen lefényképezniük a fotográfusoknak, akár csak két-három fő, akár több személy is látható a képen. Egy huszonöt fős női csoportképük újabb tanúsítványa szakmai tudásuknak, hiszen ismert tény, hogy több személy levétele úgy, hogy a dagerrotípián minden alak éles legyen, nem volt egyszerű feladat.

A kiállítás rendezői több oldalról is megpróbálták szemléletessé tenni a műterem működését, munkamódszereit. Így például bemutatnak több dagerrotípiát egy Henry I. Bowditch nevű megrendelőről, azt illusztrálandó, hogy egy-egy ülés, azaz fényképezés alkalmával kisebb eltérésekkel több felvétel is készült, ezekből a megrendelő kiválasztotta a neki tetszőt, a többi a műteremben maradt.

A műterem mindenféle reprózással is foglalkozott. Kezdetben kitűnő dagerrotip-reprodukciókat készítettek dagerrotípiákról, de ha arra szólt a megrendelés, festményről is. Később a korai dagerrotípiákról sópapír és albumin reprodukciók is keletkeztek. A kiállítás bemutatja azt is, hogy egy-egy, az 1840–1850-es években készített dagerrotípiának milyen hosszú utóélete lehetett, ha azt az ábrázolás tárgya indokolttá tette. Így egy sorban láthattuk az eredeti felvételt és a sokszorosított litográfiákat is.

A bemutatott képek meggyőznek arról, hogy Southworth és Hawes nemcsak nagyszerű fényképész iparosok voltak, hanem szerették is a fényképezést, és próbálgatták, mit képesek dagerrotípián megörökíteni. Ezért készítettek például felvételt az ablakra kirajzolódott jégvirágról vagy több tanulmány jellegű képet is felhőkről.

Megörökítették családjuk tagjait is, akik egyben a munkában is társaik voltak; Southworth felesége, Louise és húga, Nancy is dolgozott a műteremben. Miután Nancy 1849-ben Hawes-hoz feleségül ment, a felvételek kedvelt szereplői lettek sorra megszülető gyermekeik: Alice, Marion és Edward is. Különlegesség, hogy az idős Hawes-ról 1890 körül is készült még dagerrotípia.

Bár Southworth és Hawes nagy mesterei voltak a műtermi portré- és csoportfényképezésnek, a kései szemlélőt talán mégis inkább műtermen kívüli képeik ragadják meg, amelyeken hitelesen feltűnik az 1840–1850-es évek világa. Számomra ezek közül az Emerson lányiskola osztálytermében készült a legkedvesebb, de persze nem elhanyagolhatóak a műterem ablakából elkapott bostoni városképek, a kikötőben álló hajókat megörökítő vagy a Niagara vízesésről készített felvételek sem. Mind a fényképezés, mind az orvostudomány szempontjából unikumnak számítanak azok a dagerrotípiák, amelyek műtéteket, műtéti készülődést írtak fénynyel a rézlemezre 1846–1847-ben.

A kiállításon többségben vannak az egészlemezes (21,6x16,5 cm-es) dagerrotípiák. Számomra rendkívüli újdonságot jelentettek az ilyen nagy, egészlemezes sztereodagerrotípiák, azokkal a különleges, asztalnyi szerkezetekkel együtt, amelyekkel a nagyméretű sztereolemezek a térbeliség élményét is nyújtó képként nézhetővé váltak.

A kiállításhoz készített katalógus arra törekszik, hogy a legátfogóbb képet adja a Southworth és Hawes műterem működéséről; összeállítói hihetetlenül sok adatot szereztek be számos gyűjteményből: 1997 tételben szerepelnek benne a műteremből származó képek, többségükben dagerrotípiák. De a kiállítás éppen azért lehetett átütőbb élmény, mert ott csak a csúcs volt látható, a mintegy 150 darab legkiemelkedőbb kép, míg a katalógusban a romladozó, nem olyan sikerült példányok is. Így azonban, nem kis büszkeségünkre, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének Kossuth Lajost és Pulszky Ferencet ábrázoló lemezei is felvétettek a katalógusba.

A kiállított lemezek megvilágítása tökéletes volt: a dagerrotípiák általában csak nagy nehézségekkel állíthatók ki, és a nézők még így is különböző tornagyakorlatokat végeznek, hogy olyan szöget találjanak, ahonnan többé-kevésbé jól látják azokat; itt ragyogtak a képek, és minden hajlongás, dülöngélés nélkül is csodálatosan láthatóak voltak.

A kiállítás a New York-i bemutató után a George Eastman House International Museum of Photography & Film rochesteri épületébe költözik, majd 2006. januártól áprilisig az andoveri (Massachusetts) Addison Gallery of American Art mutatja be.

A dagerrotípiákkal egy időben az International Center of Photography A fényképezés és az emlékezet című tematikus fényképkiállításnak is helyet adott. Ezzel a címmel bármelyik kis gyűjtemény, bármikor összehozhat egy tárlatot, annyira evidencia a fénykép és az emlék, emlékezet, emlékképzés viszonya, tehát a kiállítás tartalmi részére nem is érdemes szót vesztegetni. Meg kell viszont említeni, hogy itt is találhattam csemegéket, mégpedig a fotótechnika-történet területéről. Láttam például egy 1865 körüli, összemásolt képet, amelyen a vizitkártya alakok festett tájban helyezkedtek el; láttam üveg papírnehezéket, amibe egy pannotípiát helyeztek.

Érdekes volt látni egy egyetemi tablót 1857-ből, amelyen a 21 végzős diák ferrotip-arcképét foglalták keretbe. Meglepő volt az az albumin kép, amit egy hatod lemezes dagerrotípia tokjában helyeztek el, és az a medál is ritkaságnak mondható, amely valójában kilenced lemezes dagerrotípia. Egy másik medál első oldalán a szeretett személy haját tették foglalatba, és csak a hátoldalra került dagerrotip arcképe. A legérdekesebb darabot számomra egy hajpántban elhelyezett, kb. 1x0,8 cm-es dagerrotípia jelentette.

Sajnos csak kutyafuttában, de láthattam még a Metropolitan Múzeumban a Gilman Gyűjtemény válogatott darabjait – hogy csak néhány szerzőt említsek meg a kiállítottak közül: W. H. Fox Talbot, Gustave Le Gray, Nadar, Eugéne Atget, Hippolyte Bayard, Edward Steichen, Man Ray, Walker Evans. A múzeum folyosóin szinte átrohanva megpillanthattam az állandó gyűjtemény néhány éppen kiállított fényképét – többek között Talbot, Julia Margaret Cameron, Brassa? és André Kertész munkáit.

New York-i „kalandjaim” sorát azzal zárnám, hogy véletlenül megismerkedtem egy ott letelepedett, orosz származású fotográfussal, Boris Vyatkinnal, aki beszélgetésünk eredményeként egyik városképét ajándékozta gyűjteményünknek. Nem kevés nosztalgiával emlegette az európai fényképészeket, és büszkén mondta, hogy a közeljövőben csoportos kiállítás tagjaként több európai városban is láthatók lesznek a képei.

Baji Etelka