MÉG EGYSZER

Előző lapszámunkban megjelent egy terjedelmes összeállítás, amely Pioker Ignác legutóbbi időkig lappangó fotós munkásságából adott ízelítőt. Azóta számos olvasónk keresett meg ez ügyben és érdeklődött további részletekről. A legsűrűbben elhangzott kérdés az volt: hogyan maradhatott rejtve több, mint fél évszázadon át az ismert személyiség életének és tevékenységének ez a része?

Valóban elgondolkodtató: miképpen lehetséges, hogy a nyilvános szereplést láthatóan szívesen vállaló Pioker nem óhajtotta publikálni (az egyetlen pályázaton történt – és eredményes! – részvételén kívül) a képeit? Hiszen tudjuk, hogy sikeresen vetélkedett a sportpályán, élére állt turistacsoportoknak, majd sztahanovista munkásként és országgyűlési képviselőként naponta szerepelt a médiában. Mi tarthatta vissza ezen a téren, miközben figyelemmel kísérte a hazai fotográfiai élet eseményeit és joggal vélhette, hogy fotói megállnák a helyüket ilyesfajta megmérettetésekben, például kiállításokon.

Hosszas fejtörés után is csak feltételezésekbe bocsátkozom, ám talán nem járok messze az igazságtól. Pioker Ignác azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy fotói az általa mélyen tisztelt magyaros stílus jegyében fogantak. Márpedig, amikor végre közreadhatta volna legjobb munkáit (tehát családalapítása és a háború viharának elcsitulta után), már javában dúlt a szocialista realizmus korszaka, s nyilvánvaló volt, hogy munkássága erősen kilóg ebből a skatulyából. Az előző számunkban közölt és a most pótlólag bemutatásra került képeinek zöme gyorsan megkaphatta volna a formalista, üres, öncélú és dekadens jelzőket, vagy a Nógrádban szép számmal készített felvételei a ,,gyöngyös-bokrétás’’ minősítést, s ezek egyike is felért abban az időben a kerékbetöréssel. Lapozzuk csak fel például a Foto 1956/1-es számában az ugyanabban az évben rendezett országos tárlatról írott kemény Vadas-kritikát, avagy gondoljunk vissza azokra a ,,harcokra’’, amelyek a ,,Horthy Miklós propagandáját kiszolgáló’’ EMAOSz utóda, a MADOME tagjainak a Szövetségbe választását övezték. Ilyesfajta ,,műbírálat’’ egyáltalán nem hiányzott Pioker Ignácnak, ezért megelégedett azzal, hogy otthonában akasztotta falra kedvenc képeit, s a család a mai napig csöndben élte közöttük napjait.

Akad még egy említésre méltó érdekesség: a már idős Rónai Dénes talán a korszellemnek óhajtott megfelelni, amikor kísérletet tett az öntudatos, szocialista munkástípus ábrázolására és Piokert kihajtott ingnyakkal, optimistán a jövőbe emelt tekintettel fényképezte (Fotóművészet, 2005/3–4., 91. oldal). Ugyanis, ha megnézzük a hősünkről megmaradt számtalan felvételt, azonnal feltűnik, hogy így csak a munkapad mellett volt látható, egyébként kizárólag öltönyben és nyakkendővel, már-már választékos eleganciával jelent meg a kamera előtt, ilyen módon is megadva a tiszteletet a jeles alkalomnak és a fotográfusoknak.

Mindenesetre a Pioker-hagyaték olyan sok különleges elemet és tanulságot hordoz, hogy nem lenne érdektelen kiállításon bemutatni az unikális képanyagot.

Markovics Ferenc