LÉT ÉS NEMLÉT HATÁRÁN

Az 1972-ben született Rinko Kawauchi a legfiatalabb japán fotográfusok közé tartozik. Európa még csak most fedezi fel magának* furcsa hangulatú képeit, és próbál bepillantást nyerni a japán művészet sajátosságain keresztül a művész belső világába. Kawauchi életrajzát – művészeti tanulmányok, asszisztens egy fotóstúdióban, majd egy másikban munkatárs, végül önállósítja magát, és a saját „örömére” készít fényképeket – és a vele készült interjúkat olvasva önkéntelenül is feldereng egy másik fotográfusnő alakja. Ő is hasonló pályát futott be, hogy végül a világ képein keresztül folytatott önvizsgálat a tragikus felismeréshez vezessen: semmi értelme. Igen, Diane Arbus számára az egyetlen adekvát lépés az lehetett a kiúttalanság belátását követően, ami kortársa, Sylvia Plath és hősnője számára is adott volt – az élet erőszakos félbeszakítása.

Kawauchit minden bizonnyal megmenti ettől a felismeréstől vagy inkább következtetéstől az a gondolkodásmód, ahogyan a japán ember a természetet szemléli, illetve a művészeten keresztül kapcsolatba kerül vele, és általa megtapasztalja a lét olyan igazságait, amelyek belátására a mindennapok világában nem nyílik mód. Neki talán elegendő lesz, hogy elfogadja a világot úgy, ahogyan az számára a hagyományban megőrzött interpretáción keresztül feltárul. A természet leképezése útján talán válaszokat kap kétségeire. A tradicionális japán művészetfelfogás szerint ugyanis a természet ábrázolása nem önmagáért való, még egy olyan médium használata esetén sem, mint a fényképezés. A természet különleges helyzete abból adódik, hogy a japán ember saját helyét és léte értelmét a világban a természet keretein belül határozza meg. Ugyanakkor teremtésként és változásként élik meg azt, ami által az ember státusa is meghatározott, azaz elválaszthatatlan a születés, halál és újjászületés örök körforgásától. Felfogásuk szerint az élet – az emberi élet is – spontán módon jön létre a természet életet adó ereje által. A természet tehát nem puszta látvány, az esztétikai élvezet tárgya, amely gyönyörködtet. A japán felfogás szerint, amint azt kertművészetükben is megjeleníteni törekednek, a természet a világmindenség alapvető igazsága és az élet burka.

Így nem meglepő, hogy Kawauchi képein is túlsúlyban van a természet különféle megjelenési formáinak ábrázolása, a virágoktól kezdve a legkülönfélébb élőlényeken keresztül az élettelen dolgokig, mivel ez a művészi ábrázolás legfontosabb témája. Kawauchi tehát – első pillantásra – nem lép ki ebből a művészeti és ábrázolási paradigmából. Képein azonban nem ennek a világnak a csodája az, ami üzenetként megfogalmazódik. Mintha ő maga nem döntötte volna el, mit is kezdjen ezzel a világgal, amelyben minden dolog születik, rövidebb-hosszabb ideig létezik, majd elmúlik, hogy azután újjáéledjen valami más formában. Legtöbb felvételén átdereng ez az ambivalens vonzódás a halál témájához, amelynek ellentmondásossága a halál rejtélyessége iránti kíváncsiság és a létezés végességéből és céltalanságából fakadó félelem feszültségéből adódik. Pedig láthatóan nincsenek számára titkok, hiszen tisztában van a megváltoztathatatlan ténnyel. Ezt mutatja különös vonzódása minden olyan élőlényhez vagy dologhoz, amelynél ez a végesség felfogható és megragadható. Ez a szorongás természetesen nem fogalmazódik meg nála egyértelműen. Csupán utal rá egy, a japán stílus és művészetének kapcsolatát firtató interjúban, hogy képei nem a japán társadalomról szólnak, hanem saját személyéről. Ezzel teszi világossá, hogy egész eddigi munkájának valójában egyetlen fókuszpontja van: mégpedig saját maga, az ő viszonya a világhoz, az élethez és a halálhoz. Ennek analízisét pedig a legmegfelelőbb módon, a hagyományt követve a természet befogadásán és képpé transzformálásán keresztül igyekszik elvégezni, pontosan és módszeresen. Az, ami a képek készítése révén kézzelfoghatóvá válik, azt valójában nem is a világnak szánja. Saját magának igyekszik megmagyarázni, magával próbálja azt a valamit megértetni. Eközben viszont állandó kétségek gyötrik, amelyek a „mit is fényképezzek?”, „miért is fényképezek?” jellegű kérdések formájában csapódnak le. Ennek ellenére mégsem akar mást, csak felvételeket készíteni, bár reméli azért, hogy az emberek megnézik műveit. Amit ő lát, talán különbözik attól, amit mások látnak. Ha lefényképez valamit, ami szép, talán mások is osztozhatnak vele a szépségben. Nem meglepő ez a látszólag lemondó megfogalmazás. A japán felfogás szerint ugyanis a művészet nem üzenetként működik két ember között. Nem arra szolgál, hogy másokat szórakoztasson, vagy bennük kellemes érzéseket ébresszen, mint ahogy nem is a szépség szemlélésének puszta tárgya. A japán esztétikában a műtárgyat alapvetően azért hozzák létre, hogy a természet képzetét érzékeltessék, és az így eszközként szolgáljon arra, hogy beláthatóvá váljanak a fogalmakkal ki nem fejezhető igazságok, mivel azok túl vannak az emberi tudás határain – mint például a halál megtapasztalása, és ezáltal a létezés mikéntjének megértése. A műalkotás befogadásán keresztül azonban eljuthat ezekhez a felismerésekhez. Ugyanakkor a látvány révén megoszthatja másokkal súlyos gondolatait, és másokat is segíthet hasonló belátások elérésében, miközben az egyedüllét nyomasztó érzésétől is megszabadulhat. A művészet tehát a hétköznapi élet nélkülözhetetlen része már azért is, mert úgy tartják, hogy nem is annyira az alkotó személy hozza létre a műalkotást, hanem inkább a műalkotás formálja az egyén életét. Kawauchinál jobb példát erre nem is lehetne találni. Bár a felvételeket értelemszerűen maga készíti, azok erőteljesen visszahatnak rá, hiszen minden egyes képpel közelebb kerül ahhoz, hogy valamiféle választ kapjon kínzó kérdéseire.

Emiatt rendkívül sokat fényképez. Ennek eredménye a 2001-ben megjelentetett két könyve, az Utatane (szunyókálás) és a Hanabi (tűzijáték), amelyekért a következő évben elnyerte a nagy elismerésnek számító Kimur Ihei Fotográfiai Emlékdíjat. Már ezekben a korai albumokban is nyilvánvalóvá tette vonzódását az élet apró részletei iránt, amelyek felett túl könnyen siklik át a figyelmünk.

Az ő képein azonban ezek a hétköznapi tárgyak és események teljesen átlényegülnek, szépséggel, költészettel és érzelmekkel telítődnek. A 2003-ban megjelent, Aila című albumban az élet tiszteletet parancsoló lényegét ünnepli; a természet határtalan változatosságát örökíti meg, miközben hangsúlyozza, hogy ezeknek az élőlényeknek csupán korlátozott idő áll rendelkezésükre a földön. Tematikusan illusztrálja a születés, az élet, a halál valamint az idő eszméjét. A sorozat képein az idő múlását oly módon igyekszik ábrázolni, hogy minél erőteljesebben kifejezésre juttassa a fényképezés egyik lényeges elemét, a pillanat megragadásának képességét. A tempora-litás hangsúlyozásával még inkább aláhúzza szándékát, hogy a természet és az abban létezők sorsa az időben elválaszthatatlanul összekapcsolódik, állandó interakcióban áll egymással. Ezáltal a sorozat a életigenlés vizuális megfogalmazása, mégsem mentesíti a létezés másik aspektusának ábrázolásától, ami a kegyetlenség, a fájdalom és a halál formájában jelenik meg. Így figyelmeztet arra, hogy képeivel nem a boldogságba és az élet gyönyörűségébe vetett hitet kívánja dicsőíteni. Ezt a gondolatmenetet folytatja a cui cui-ban (ez egy madár kiáltását utánozza), amelyben elsősorban családjával és a hozzájuk kötődő helyekkel foglalkozik, valamint a the eyes, the ears című, 2005-ben megjelent albumban is. Ezek a képek félelemmel és belső gyötrődéssel telítődtek, amit igyekszik elfedni, vagy legalábbis tompítani azzal, hogy halvány pasztell színeket használ, és rendkívül kifinomultan kezeli a fényeket. Közben persze nem mond le az általa csak hétköznapi pillanatfelvételnek nevezett leképezési mód adta spontaneitásban rejlő lehetőségekről. Az ebből fakadó esetleges technikai tökéletlenségek szintén szorosan kapcsolódnak a japán gondolkodás hagyományához. A japán szemléletben ugyanis erős vonzódás mutatkozik a szép, ámde tökéletlen dolgok iránt.

Ez a szemlélet abból táplálkozik, hogy az ember véges voltában képtelen arra, hogy abszolút tökéleteset hozzon létre, bárhogy is próbálkozzék vele. A tökéletesség következésképpen csakis a természet kreatív hatalmának lehet a terméke. Ezért nem támaszt senki olyan elvárásokat vele szemben, hogy technikai perfekcióra törekedjen. Magának a képnek ugyanis nem kell tökéletesre sikerülnie, mivel az azon látható dolgok, a természet teremtményei, azt úgyis magukban hordozzák. Ugyanakkor persze nem szabad feladni annak a lehetőségét, hogy az újabb és újabb próbálkozások látszólag redundáns eredményein keresztül minél közelebb juthasson az ábrázolt dolgok lényegéhez, és abból minél többet képes legyen megérteni. Ebből következik az is, hogy nem a különleges, az egyedi ábrázolását tűzi ki célul, hanem azt, hogy valamit meg tudjon pillantani a dolgok ideájából.

A fénykép mint technikai médium ebből a szempontból kiemelt szerepet játszik, mivel a megjelenítés technikai lehetőségeiből következően látszólag képes visszaadni az ábrázolt dolog tökéletességét, ami festményen nem reprodukálható. Japánban a fénykép – ellentétben az egyes európai irányzatokkal – sosem próbált más lenni, mint ami: tisztán fénykép, mivel talán mégis ez a legmegfelelőbb eszköz a természet tökéletességének megmutatására. A természet pedig, legyen látszólag bármily banális a végtelen megjelenési formáinak gazdagságában, mégiscsak az az éltető közeg, amely magában hordozza a „mi értelme?” kérdésre adható válaszok sokaságát. A képek által megtalált feleletek Kawauchi számára erőt adhatnak a folytatásra, amiről így nyilatkozott egy korábbi interjúban: „Nem arról van szó, hogy most már magabiztos lennék, de jó érzéssel tölt el, hogy továbbra is fényképezek.”