KÖNYVESPOLC

Young America – The Daguerrotipes of Southworth & Hawes

544 oldal 150 színes és 2000 fekete-fehér képpel, 25,4 x 30,5 cm

International Center of Photography, George Eastman House és Steidl, ISBN 3-86521-066-X

A Southworth & Hawes műteremről, illetve arról az idén az Egyesült Államokban rendezett nagyszabású kiállításról, amely ennek a műteremnek a munkásságán keresztül a történelemnek és a fotótörténetnek egy izgalmas részletét színezi ki számunkra, ebben a számunkban bővebb cikket közlünk. Minazonáltal méltatlan lenne, ha ezt a könyvet, amely egyben a kiállítás hazavihető formája (szemtelenség lenne egyszerűen katalógusnak nevezni), ,,saját jogán’’ meg nem említeném. Indoklásul talán csak annyit, hogy amikor a magyar fotó-muzeológia egyik nagyasszonya mesélte, hogy a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára magáénak tudhatja a könyv egy példányát, ezt olyan büszkeséggel és lelkesedéssel tette, ahogyan szakemberek csak nagyon nagy kincset szoktak emlegetni.

Atelier Adamson

248 oldal 358 színes képpel, 24,5 x 33 cm

STEIDL, a Maison Européenne de la Photographie (Párizs) együtt-működésével, ISBN 3-86521-150-X

Az Atelier Adamson nem fotóműterem, hanem olyan vállalkozás, amely (fotó)művészeti alkotások digitális printelését végzi. A nyakatekert megfogalmazással a digitális nyomda elnevezést akartam elkerülni, mivelhogy itt a végeredmény nem nyomdatermék, hanem műalkotás. A ,,printmaking’’ fogalma önmagában nem kötődik a digitális technikához, mint ahogy a műterem alapítója, David Adamson is litografálással kezdte tevékenységét. Mindazonáltal az 1980-as évektől Adamson a komputergrafika lehetőségei felé fordul, és 1993-ban Washingtonban elindítja digitális műtermét, képzőművészeti és fotográfiai művek – printek – előállítására.

A kötet egy párizsi kiállítást kísér, melyet a Maison Européenne de la Photographie-ban rendeztek, és ahol az Atelier Adamson ügyfeleinek (nem akármilyen kör, Chuck Close-tól Robert Rauschenbergen át William Wegmanig) a műteremben nyomtatott műveiből válogattak össze.

Diana Michener: Dogs, Fires, Me

160 oldal 100 fekete-fehér (ezüst) triton képpel, 22 x 27 cm

STEIDL, ISBN 3-86521-123-2

Diana Michener 1940-es, bostoni születésű fotográfus. New Yorkban Lisette Modelnél és egy workshop erejéig Ansel Adams-nél is tanult. 2001-ben nagy kiállítása volt Párizsban, a the Maison Européenne de la Photographie falai között. Jelenleg Párizsban és New Yorkban él. Ennek az albumának anyaga számomra egy hosszú, lidérces álom képfolyama, ahol a képek egyenként is fontosak, és értékesek is, de mégsem egyedi képekként élnek, még csak nem is egyszerűen koherens fotók, hanem olyan szerves egységet alkotnak, hogy a szinte teljes különbözőség ellenére Lőrinczy György New York albumát (megyek is, mindjárt leveszem a polcról, igazam van-e) juttatták eszembe. A ,,szinte’’ azért került az előző mondatba, mert egyfajta képmanipuláció itt is, ott is szolgálja a képek öszszetartozását és a dramaturgiát, de itt sem ez a lényeg, ez itt is csak a történet természetes velejárója.

Diane Arbus: Magazine Work

176 oldal 160 fekete-fehér képpel, 23,2 x 28 cm.

APERTURE, ISBN 0893812331

Ha valakinek olyan eltörölhetetlen és örökérvényű a hatása a fotográfiára, mint Arbusé, az örökké mozgatja az ember fantáziáját. Szeretnénk mögé látni a tökéletesnek, hátha megtudunk valamit a ,,módszerről’’ (mintha lenne ilyen…), vagy legalább egy kicsit bennfentessé válni, közelebb kerülni a tűzhöz.

Itt éppen nem ismeretlen képekről van szó, hiszen ezek jobb magazinokban, nagy példányszámban egyszer megjelentek, csakhogy akkor Arbus még nem volt híres, legalábbis még nem szobor volt, vagy zászló, csak egy riporter, akivel akár flörtölni vagy veszekedni is lehetett, ha olyan napja volt az embernek. Most, hogy már tudjuk, amit tudunk, érdekes keresgélni a képeken, Susan Sontag és kamasz-fia, vagy Jayne Mansfield (magyar férje révén akkoriban igencsak számon tartottuk) és lánya kettős portréján, William Golding, írók, színészek, politikusok akkori hírességek (el kell adni a Lapot, a szakma nyolcvan százaléka dögunalom, mondjuk mi) képein a mára jól definiált Arbus-jegyeket. Nemcsak Arbusról tudunk meg sokat, hanem a művészettörténet működéséről is, például hogy az ítészek nagy része – jobb ötlet hiányában – valószínűleg csatlakozik az előtte szólóhoz, ahelyett, hogy kiválogatná a gazdag életműből a saját kedvenceit. Hát rajta, nem késő, van miből válogatni.

Abelardo Morell: Camera Obscura

112 oldal 60 fekete-fehér duplex képpel, 31 x 28,7 cm

BULFINCH, ISBN 0821277510

A camera obscura manapság divatos eszköz, de hogy lehetőségeiben mennyire kimeríthetetlen, (mint mondjuk egy másik eszköz, az ecset a festészet-ben…) arra Morell ötlete és képei adnak bizonyosságot. A camera itt történetesen a kamara, vagyis a szoba, lakások szobái és termek, a maguk berendezéseivel, a szobák látványára rávetül a kinti látvány (aki nem tudná, fejjel lefelé) és ezt a ,,montázst’’ fotografálja Morell a maga síkfilmes nagy fényképezőgépével. Az eredmény nem egyszerűen érdekes, hanem kifejezetten erős filozófiai tartalommal is bír, hiszen a kinn-benn izgalmasan vegyül egymásba, és a két látvány, a két ,,valóság’’ egymáshoz viszonyított tótágasra állása is megtalálható bensőnk sok gondot okozó sajátosságai között. Van azután (illetve azelőtt, hiszen az előszót illusztrálja) még egy kép, egészen más, mint a többi, de egy csoda: egy másfél arasznyi papírdoboz képe, az oldala nyitva, a dobozba barkácsolt objektív előtt égő villanykörte, a dobozban pedig – látjuk a nyitott oldalán át – a villanykörte képe. Fejjel lefelé, mint illik, de hoppá, a villanykörte képe nem ég. Nem trükk, ez maga az igazi látvány. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki azt hiszi, tud már valamit a fotográfia sajátszerűségéről.

Hemző Károly: Csak lovak

192 oldal 114 fekete-fehér képpel, 23,5 x 29 cm.

GUSTART, ISBN 963 219 079 3

Hemző Károlyt ,,sportfotósként’’ ismertem (és szerettem) meg. Azért az idézőjel, mert képei rendre túlmutattak a sport határain, odacsempészve valamit a civil életből is, sőt, a sport talán csak ürügy volt arra, hogy magát az életet fotózza. Ha ezt az albumát, vagy lovakat ábrázoló korábbról ismert képeit nézem, megintcsak nem a sportfotós-Hemzőt látom, hanem azt, aki mindenben az embert, az emberit kereste. Persze azóta változott a világ, az emberek egy kicsit (?) ellenszenvesebbekké váltak, mondjuk egy kicsit el is állatiasodtak, ha valami tisztát, emberit akarunk látni, jobban tesszük, ha nemes élőlényeket, például lovakat keresünk. Hogy egy gyermekkori élmény milyen kötődést teremthet a lovakhoz, saját édesapámon látom, akinek ez a kisgyermek korában átélt egyetlen nyári élmény nyolcvanon túl sem veszített semmit a ragyogásából.

A lovak artisztikusak, fotogének, de Hemző Károly képei korántsem erről a látványról szólnak. A ló érzelemgazdag teremtmény, és ebből a nagy, és szép testből áradó érzelem Hemző Károly képeinek tárgya.

TEKODEMA

182 oldal 86 fekete-fehér, 30 x 20 cm

Magyar Fotográfusok Háza, ISBN 963 86589 3 2

Hajdanvolt kurátorkodásomnak az NKA fotóművészeti kollégiumában egyik legnagyobb nyeresége volt számomra, hogy Boros György kurátortársam az akkor még kevéssé ismert TEKODEMA csoportra a figyelmemet felhívta.

Telek Balázs, Kóczán Gábor, Demeter Ádám és Major Lajos külön-külön is karakteres, jó fotográfusok, de valaha volt, és azóta sem megbánt egri egymásra találásuk hozzásegítette őket ahhoz a lehetőséghez (és élményhez) amit a közösség alkotó embereknek adhat. A magyar fotográfusok egy generációja, most jó ötvenesek, átélték ezt az élményt a Fiatal Művészek Klubja, Stúdió, és ilyen-olyan kocsmák falai között, azután korszerűbb gondolkodású ifjak azt mondták, hogy ennek vége legyen, már nem olyan időket élünk, ide a pénzt, és mindenki húzzon a maga dolga után. A TEKODEMA tagjai szerencséjükre másként gondolkoztak, és egymásnak vetve vállukat szépen elkerülték mindazokat a lehetőségeket, amik számukra, nem elég, hogy magyar, még vidékiek is számára egyébként jól felkínálkoztak, a provincializmust, az érdektelenséget, a hamari, de annál tökéletesebb elkallódást még azelőtt, hogy létüket egyáltalán regisztrálta volna a köztudat. Hogy egy-egy közösség meddig marad meg, ki tudja, a kötet előszavában Kincses Károly fel is teszi a kérdést: hol van már az STB-csoport, a Foton, a Dokumentum, a Nadar, Nagybaracska és így tovább – de egyrészt a papa születésnapján sem kérdezzük meg, hogy meddig él még, másrészt a papa jelentőségét nemhogy csökkentené, hanem épp növeli, hogy sajnos nem örökkévaló. Ettől persze a TEKODEMA még örökkévaló is lehet, és kívánom is, hogy az legyen.

Tímár Péter