HÁROM TÁRLAT SVÁJCBÓL

1961 nyarán szüleimmel Csehszlovákiába utaztunk. Édesanyám gyakran emlegette szülővárosát, Bártfát, ahová a nagy távolság miatt nem jutottunk el; mi Pöstyén megtekintését tűztük ki célul. Hosszú, esti vonatozásra emlékszem, egy zsúfolt szerelvényen. Az egyik utas, mit sem törődve a többnyelvű felirattal – miszerint kihajolni veszélyes! –, kinézett az ablakon, és a gőzmozdony kéményéből hatalmas csóvában feltörő szikraeső egyik darabja a szemébe pattant. Hatalmas ijedtség támadt, vagy négyen nyújtottak neki elsősegélyt.

Végre megérkeztünk egy irdatlan nagynak tűnő állomásra, ahol minden utas a másik szerelvény felé kezdett rohanni, csomagokkal, lépcsőkön fel és le, elkerített, részben lezárt területeken át, miközben vasutasok kiáltoztak, és próbálták az ideges embereket nyugtatni. Később, ha erre az epizódra visszagondoltam, nem tudtam eldönteni, valóban átéltem-e; vagy a kanyaróból lábadozva álmodtam, esetleg iskolai mozilátogatás alkalmával egy sematikus háborús film nagyjelenetében láttam a pályaudvari felfordulást…

Másnap kisütött a nap, és elmentünk a híres gyógyfürdőbe. Már a bejáratánál álló, mankóját törő alak szobrát lefényképeztem vadonatúj, születésnapomra kapott Pajtás fényképezőgépemmel. A szobornál is jobban tetszett a fürdőépület, melynek tetejére nagy betűkkel írták ki nevét: EVA – azaz Éva, Ádám párja. Természetesen ezt is lefényképeztem közelről, majd távolabbról, a park irányából. Utóbbi kép nagyon tetszett az idősebb családtagoknak; az épületet ugyan senki sem vette észre rajta, de az előtérben heverő fürdőruhás nő alakját hosszan dicsérték.

Azóta kiderült, az 1960-as években mások is fényképezték a magukról kissé megfeledkezett, csábos pózban heverésző hölgyeket a csehszlovák strandokon. Sőt, nyugodtan állítható, hogy e téma most már nemzetközi szinten (el)ismert nagymestere, mi több, profeszszora Miroslav Tichý festőművész.

Tichý 1926-ban egy Mähren nevű kisvárosban született, és ott él ma is. Prágában tanult a Művészeti Akadémián. Az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején rajzolással, festéssel foglalkozott. A kor hivatalos művészeti felfogása viszonylag gyorsan eltávolította az elfogadott normáktól, és a fényképezésben rejlő kifejezési formák felé fordult. Lehet, hogy az előző mondat megfogalmazása nem fedi egészen pontosan intenzív érdeklődésének tárgyát: ugyanis zürichi kiállításának tanúbizonysága szerint őt egészen egyértelműen a női formák vonzották.

Évtizedeken keresztül állítólag napi száz felvételt készített hölgyekről. Igyekezett minden nőt lefotózni, függetlenül attól, hogy hol és mikor találkozott vele. Fényképezett strandon, utcán, téren, lakásban, öltözőben, vetkőzőben, tusolóban és nassolóban. Ehhez a feladathoz saját maga állította elő a célnak legjobban megfelelő, kellően álcázott készüléket: konzervdobozokból, szemüveglencsékből, strumfpandliból és ziherheictűből. Mad Max eszközeit is megszégyenítő kivitelű fényképezőgépét sárral és állati ürülékkel vonta be. (Lehet, hogy az utóbbi matériát csak később, a japán és német gyűjtők elriasztása érdekében alkalmazta.) A csináld magad mozgalom keretei között létrehozott nagyítógépe némileg emlékeztet barátom 1964-ben, tejeskannából kialakított sötétkamra-berendezésére, bár a precizitása szemmel láthatólag meg sem közelíti a pesti testvéréét. Tichýnek a tárlatán is szemléltetett archiválási módszere a fotótörténészeknek mutat fityiszt: filmtekercseit kiürült konzervdobozokban őrzi.

2005 nyarán a zürichi Kunsthausban Dr. Tobias Bezzola és Roman Buxbaum rendezett tárlatot a cseh művész 110, legnagyobbrészt saját kezűleg paszpartuzott, fekete-fehér szerzői nagyításából. A kartonok gyakran kiegészítő részei a fotónak; Tichý megfesti, vagy tollal, ceruzával kiszínezi őket. A paszpartukat a fotókhoz hasonlatos műgonddal készíti a mester, az olykor újrahasznosított kartonokat letört végű, kicsorbult, rozsdás manikűrollóval vágja gondosan girbegurbára.

Roman Buxbaum 1956-ban született Prágában; szüleivel 1968-ban Svájcba emigráltak. Zürichben az Orvosi Egyetemre járt, pszichiátriából doktorált. 1984–87 között a müncheni Művészeti Akadémián tanult, majd 1992-ben Zürichben pszichiátriai magánrendelőt nyitott. Sietek leszögezni, Tichýre nem hivatásával kapcsolatban talált rá, korábban évekig szomszédok voltak… Buxbaum hosszú ideje elbűvölten figyeli a festő-grafikus-fotós életét, és igyekszik azt dokumentumfilmeken megörökíteni. (Jelenleg épp a „Tarzan nyugdíjban” című folytatás készül.)

A Kunsthaus másik kiállításán látható száz fotó műszaki kivitele ellenpontja az előzőekben ismertetettekének, témájuk őrülete viszont tökéletesen indokolja az egymás mellé helyezést. (Mindkét tárlat világpremier is egyben.) Először kerültek a nagyközönség elé a cseh festő fényképei és egy száz képes válogatás a Los Angeles-i Rendőrségi Archívum (angol eredetiben: LAPD™; City of Los Angeles Police Department™) körülbelül egymillió, 1920 és 1950 között készült fotójából, ,,The Art of the Archive” címen.

A Los Angeleshez közeli filmváros az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségű krimit, gengszterfilmet zúdított a nyakunkba, hogy egy-egy kiadós lövöldözés láttán már meg sem rezdülünk. A bűnügyek helyszínein, nagyméretű síkfilmre készült profi minőségű fényképek láttán sem az elborzasztó valóságra gondolunk, hanem egy-egy világsikerű filmre asszociálunk. Így például a bankrabló által a pénztárosnak átnyújtott papírcetli reprodukciója Woody Allen „Take the Money and Run!” című vígjátékának első szinkron-változatát idézi fel emlékezetemben. (Az ügyefogyott, alkalmi bankrabló kézírását nem tudja elolvasni a pénztáros, és a szöveg értelmezésén: „Adja ide a pénzt, különben erős szagot fogok alkalmazni!” összevesznek.) Az 1933-ban készített fotó, mely éttermi asztalnál, maffia-leszámolás közben fejbe lőtt két férfit ábrázol, a Keresztapa című filmet juttatja eszembe.

Mind a száz kiállított fotó közös jellemzője az, hogy a nagy méretű nagyítás ellenére tökéletesen élesek és hibátlan tónusúak. Ezeken a képeken valóban aprólékos pontossággal rögzült a bűnügy helyszíne, az áldozat ruházata és más körülmények. A korabeli másolatokat bizonyító erejű dokumentumként fogadta el annak idején a bíróság. A készítésük óta eltelt időben viszont a bűntettek egy része elévült, az ábrázolt téma jelentősége pedig a gyakorlatiból elméletire változott. Az 1944-ben bántalmazott nő fotója a készítéskor X.Y. arcmása volt, (a rendőrségi, bírósági iratok nyilván nevét és pontos adatait is közölték) mára pedig egy megvert nő portréjává vált.

A tárlat néhány rendőrségi oktatóképet is közszemlére bocsát. A beállítottságuk bája, naiv, könnyen lelepleződő megrendezettségük szinte minden esetben mosolyt fakaszt; alig hisszük, hogy a marcona rendőrök – sőt rendőrnők! – e képek szemlélése útján sajátították el mesterségük műfogásait. Mindkét zürichi fotókiállítás közös jellemzője, hogy nem fotóművészek alkotásaiból áll, a rendezőknek, kurátoroknak ez a gesztusa a magyar néző számára több, mint ismerős…

A vevey-i Swiss Camera Museum 1971-ben mutatta be Michel Auer gépgyűjteményét. A 2006. február 26-áig látható kiállításon ezúttal a fotóművész-gyűjtő száz fekete-fehér portréfotóját tekintheti meg a nagyközönség, illetve viheti haza katalógus formájában.

Az 1933-ban, Zürichben született Louis Michel (Micha) Auer Genfben, majd Glariseggben járt iskolába. 1951–54 között elvégzett egy zürichi reklámfotó szaktanfolyamot, és 1952-ben első díjat nyert egy fotópályázaton. Katonai szolgálati idejének letöltése után, 1955-ben, Genfben reklámfotó-műtermet rendezett be. 1960-ban alapította meg a Big nevű, fekete-fehér és színes nagyításokat készítő laboratóriumot, melyet 1975-ig vezetett. 1961-től ismét reklámfotókat készített, és régi fényképezőgépeket kezdett el gyűjteni. 1965 és 1969 között rendszeresen jelentek meg cikkei a came-ra című, ma már fotótörténeti legendának számító lapban. Egy 1971-ben a kezdeményezésére Zürichben megrendezett nemzetközi tanácskozás és nagy sikerű kiállítás után jött létre Veveyben a svájci fényképezőgép-múzeum. 1973-tól egymás után jelentek meg fotótechnika-történeti könyvei, amelyeknek jó minőségű illusztrációi még a téma iránt kevésbé érdeklődőket is csodálattal töltötték el.

1983-ban kezdte el feleségével, Mich?le Oryval egy fotós életrajzi lexikon szerkesztési munkáit. Az eredeti célkitűzés szerinti anyag összegyűjtése (a fotós életrajzának összeállítása, illetve portréjának, szignójának és egy-egy eredeti képének megszerzése) rendkívüli feladatot jelentett. Meglepő, de hamar kiderült: sok fotós nem rendelkezett egyetlen használhatónak mondható arcképpel sem. A szerzőpár/házaspár végiglátogatta az általuk elérhető fotóművészeket, és amíg a feleség a delikvenst faggatta, addig a férj a gépét kattogtatta. Így állt össze a két vaskos kötetben napvilágot látott, magyar életrajzokat is tartalmazó Encyclopédie International des Photographers de 1839 á nos jours.

A megjelenés óta eltelt két évtized a svájci házaspárt igazolta: sok híresség lett a lefényképezett kor- és kartársakból. Ebből a portréfotó anyagból rendeztek most kiállítást Veveyben, s a tárlat érdekesen egészíti ki a két zürichi kiállítást. Tichývel ellentétben, Auernek a világ összes csúcsminőségű fényképezőgépe a rendelkezésére állt, egyik könyvében ezekből nem kevesebb, mint 2856 darabot mutatott be. Képei az iskolázottságának, előéletének, társadalmi pozíciójának és elismertségének megfelelő minőségűek. (Gyorsan írjuk ide, hogy készítőjük a Magyar Fotóművészek Szövetségének tiszteletbeli tagja is.) Auer munkáit látva, a patikatisztaságú svájci utcákon sétálva nem nehéz megérteni, hogy mekkora intellektuális sokk a nézők számára Tichý ,,fényképezőgépének’’ és képeinek látványa.