AKKU

Nemrég, szinte csendben, létrejött a +Műhely Csoport, amelynek első, Akku című bemutatkozó kiállítására 2005 őszén került sor. ,,A Magyar Fotóművészek Szövetsége legaktívabb, középgenerációjából (szerények: mára már ők a nagy generáció – Sz. Gy.) alakult +Műhely csoport tagjait az az igény vezeti, hogy egymást stimulálva, egymásra hatva alkossanak” – írják magukról. A 21 főből álló fotóművészeti csoportot ,,öngerjesztés céljából’’ hozták létre, hogy ,,akkumulálják a szakmát’’, összegyűjtsék és megsokszorozzák erőiket/energiáikat. A szakmán belüli párbeszédet az alkotás sarokpontjának szánják. ,,Az aktív fotósgeneráció legfrissebb, 2004–2005-ös munkái ezen a bemutatkozó tárlaton az azonos műfaji platform helyett sokkal inkább a fotóművészet spektrumának bemutatását tűzte ki célul: a riporttól a kísérletező, médiák közötti átjárhatóságot kutató fotográfiákig terjedően. A +Műhely csoport szándéka az, hogy a jövőben a fotográfia szempontjából fontos filozófiai kérdések köré szerveződő, tematikus gondolatokra felépített, a világra reflektáló és azon nyomot hagyó munkákat hozzon létre’’ – írják a plusz-műhelyesek. De hogyan fér össze kis helyen ez a sok jó alkotó (fotós)?

Drégely Imre például jól összeférne Illés Barnával, de Török Tamás kurátor egyikük képeit az emeletre tette, a másikukét pedig a földszintre. Drégely képein, noha játékok, animációs ábrák (például egy időjós-házikó papundekli bábuja) mozognak/állnak, és a tükröződő, vetülő, árnyékvető fény mozdul. Viszonylagos a képtémák léte/mobilitása. A viszonylagosság számomra érvényes filozófiai alap.

Pácser Attila ,,kép a képben’’ játéka, emléksora klasszikus műtermi refi-fények és árnyékok, papír-pöndörödések, manipulált transzparenciák szövedéke. Innét nézve szinte fotóiskolai tantörténet: menynyiféle ,,ügyes’’ forma is kép; onnét nézve talán az a téma: mennyiféle ,,szép’’ lehet a modell (a lány)?

Kemenesi Zsuzsanna képzett, intim látásmóddal fogalmazó, szubjektív alkotó. Például a Vasárnap című képe lehetne akár vasárnapi művész felvétele is, de ezek a képek művelt, a fotótörténet előzményeit, a technikát profi módon ismerő fotóst feltételeznek.

Vékás Magdolna ,,nemes eljárással’’ hozza a szoció’ líráját – belegondolva a pusztuló ipar képi hatásmechanizmusának társadalmi mögöttesébe: a képek műfaja inkább drámai, semmint költői, azon belül is tragédiai. Az (el)gyötört fotók hátterében gyötrelmes sorsok sejlenek – társadalmi léptékű tragédiák. Katarzis viszont nincs.

Szilágyi Lenke újabban ,,színesre váltott’’. Ez a világ is személyes képi jegyeket mutat fel, ,,tudja’’ azt a melankóliát, amit régóta lehet szeretni képeiben. A most elénk tárt, diszkófényekkel spontán(?) bevilágított ,,talált foltok-fények’’ festői hatással, szinte a középkori diákünnepek (illusztrációként a Carmina Burana hallgatása ajánlott, nem a disco!) mára pokolinak tűnő képeit prezentálják.

Gábor Enikő inszektológiai makró-képein a háttér és paszpartu kontrasztjai hordozzák a lényeget: az űrből nézve a földi élet = tapéta. Steven Spielberg borostyánból kioperált, klónozott szörnyes mozi fényei csak a bölcsész kékharisnyák kényszeres filmnézőinek juthatnak eszébe. A civil néző csak hagyja, hadd hassanak rá az üvegburokba zárt szúnyog-fotogramok.

Kerekes Gábor ,,Ön-klónozása’’ akár Gábor Enikő előzményének is tűnhet. Nem tudom, tanítvány-e az ifjabb. Kerekes – ortogonálisan fotózott Petri-csészékbe – saját testének ,,metszeteit’’ helyezi, élvezve a kerek üvegek optikainak is (lát)ható formáit: mintegy a képben ,,ön-nagyítja’’ saját testéből vett preparátumait. A mester másik sorozata egy most futó TV-sorozattal parallel: hely: Roswell, Új-Mexikó, idő: 1947; UFO-katasztrófa három ufonauta-halottal. Amit a derék CIA/FBI/KGB stb. azóta is konokul letagad. Nem tudom, láttak-e színeket az űrjövevények. Kerekes pigment-nyomatai monochromban is földöntúli módon szépek.

Frankl Aliona ,,egyből papírra’’ foto-gramjai egy szójátékra hajaznak. Az amerikai ,,kemény-él’’ festészete nála ,,lágy vonallá’’ szelídül. Érzékeny foltokká, élő kompozíciókká, ihletett Moholy-Nagy-idézetekké. Közben azért képei igazi, női titkokat rejtő magánmitológiát takarnak.

Hajdú József triptichonja egy, a valódi csokira éhes gyerekkoromból ismerős kereskedelmi műszót vesz komolyan: ,,tört csokoládé’’. Árleszállított édesség kétes márkaneve. Nála semmiből építkező alapvető létkérdéseket feszegető filozofikus fotó. Vicc, mégis komoly, Hommage ? Vesa-lius. Mai boncmester: natura morta-képe.

Minyó Szert Károly az igazi szent összművészet igényével kísérletezik. Egy profán, fragmenteknek hódoló, analitikus korban, amelyikben ez a holisztikus törekvés már-már megmosolyogtató, parodisz-tikus hatású. Az önmaga által felhordott emulziótól a saját fejlesztésű ,,ó-görög’’ képkeret-plasztikáig minden ünnepélyes – kivéve az alkotó alanyi fotóit. A heroikus–banális kontraszt zavarba ejtő.

Barta Zsolt Péter felület-leletei (bőr, haj, növény, szőrtüsző, víz) képi analógiák filozofikus olvasatát kínálják. A kissé keresetten a rút esztétikáját forszírozó képeket hasonló attitűdre vezetem vissza, mint a velük szemben falra került Herendi Péter-fotográfiákat: a ,,Golyó’’, ,,Kocka’’, ,,Spirál’’ mögötti életérzés is csúfondáros. Csak emitt már a befogadói reflexió is megjelenik a képen. Ezt egyszerűen csak mint a ,,sötétre zárt, tömör elutasítás’’ fotó(hát)tereként próbálom leírni.

Tóth György ,,Azt hiszitek, tudjátok, mi a portré’’ képregénye egyszerre provokatív, önironikus. Visszatekintő, de cseppet sem nosztalgikus, szinte kegyetlen, de a modell frusztrációját mégis feloldani szándékozó program, képcím, kép.

Bozsó András ,,Budapest 1–10’’. sorozata mintha homeless portrékból építene országimázst, turistaprospektust. Ezt az ellentétet az elmosott emulzió és a sztaniolpapír-intarzia együttese eredményezi. Nem minden szarkazmus nélkül csúfolódik (szerintem) a város valós nyo-morúságán.

Telek Balázs camera obscurái egy másik reneszánsz találmányt is ötvöznek: az anamorfózist. Ennek torzításával együtt különös, szubjektív architektúrára, színpompás fekete-fehér templomi festett üvegablakokra asszociálhat a néző.

Jokesz Antal bonyolult vakus-fordítós-labortrükkös szoció-képei hatásosak. Szólóban sorozatként, mégis mintha kioltanák egymást. Valahogy így van a néző (potenciális jótékony adakozó) is, amikor talán azért nem ,,ad’’, mert egyszerűen elfásult, torkig van.

Benkő Imre munkáin ugyanez a csömör fordítva működik: személyessé képes tolmácsolni a bajt. Mert kevés az alkalmazott technika, őszinte a tiszta kifejezés szándéka, érzékeny a dramaturgia. Nálam ezért maximális a hatás, akár a teljes etűdnyi sorozatban is.

Illés Barna egy ólomkatonákkal és műanyag búvárokkal elképzelt kalandfilm-képregény story boardját meséli el. Sokan csináltak ilyet, én is szerettem, tizenöt évesen… Van valami gyermeki az Illés által kiállításra adott képek mániája mögött. Mások mániája fárasztó. De nem vitatom, hogy Illést szórakoztathatja, különben miért is csinálná?

Haris László ,,leletei’’ hasonló mikrokozmoszt közvetítenek – csak szárazban. A nagy méret precíz kidolgozása imponáló. Kerekes csoporttárs ezoterikus műveltséget tükröző látásmódja itt (is) igazolódik: ,,minden mindennel összefügg’’. Haris képe az Illésével, meg a Kerekesével és a +Műhely többi tagjáéval is, ha nagyon belegondolok. Ezért a beszámoló elején feltett kérdésre azt tudom válaszolni: jól megfér ez itt mind.

Végül:

Halas István mégis a hiányt (a „mínusz”-t) építi 3D-be – ezt is kötni tudom, ha muszáj: valahol Pácser munkáival érzem rokonnak. ,,Goodbye Winter’’ című installációját Török Tamás kurátor kommentárjával írnám körül. A teremben oszlop áll, csúcsán játszótér képe a fotó-burkolat. Egy falon nagyítva is ott a kép-tér. Rajta zsámoly- szerű betonoszlopok körgyűrűje. Kívül- belül tél utáni avar struktúrája. A kurátor kedvenc meséjében a lány óriásokat látott az alvilágban. Jól elbeszélgetett velük, ajándékokkal megrakva tért haza. Nővére már rohant is az ajándékért… Csak az óriások üres székeit találta. Én és a nézők talán a harmadik nővér vagyunk.

A +Műhely a néhai új generációból – és talán plusz –, néhány tanítványból állt fel. A mesterembert magasztaló ,,öreg szakma’’ anno, negatív előjellel kommentálta e generáció többségét. Mostani kiállításuk meggyőző: mínusszor mínusz, egyenlő plusz. Ezt mondja a matematika is. Az ,,Akku’’ meg talán csak múló, rossz marketing.

Szegő György

A +Műhely Csoport tagjai: