A PÉCSI JÓZSEF-ÖSZTÖNDÍJASOK KIÁLLÍTÁSA

A Mai Manó házban kötelező jelleggel megrendezett tárlaton a négy második évfolyamos alkotó számolt be az eltelt két évről. Furcsa kiállítás, hiszen a művek olyan párbeszédbe kerültek egymással, amelyre esetleg nem készültek – elvileg. Most azonban egymás hatásmechanizmusát, értelmezési lehetőségeit, a megtekintésük nyomán felvetődő kérdéseket is módosították némiképp.

*

Bérczi Zsófia fotóin magán-mitológiáját, a morfománok világát láthattuk ismét, létezés-lehetőségeiket megmutató tájképekben, életképekben, különleges helyzetekben, ember nélküli, végtelen csöndben. Ez meg is felel természetüknek, az ember-mivoltot még el nem ért vagy már túl is haladt állapotnak. Embriószerű lehatároltságuk (csak lábaikat tudják használni, nem látnak, hallani is csak nehezen) talán csak látszólag jelent korlátot. Talán egy sor kötöttség alól szabadítja fel őket annak hiánya, amit mi ajándéknak tudunk – bizonyos korlátok akár egészen új világokat nyithatnak meg. A morfománok a természet sajátos elemeiként, attól idegen entitásként is a tájak részévé válnak, különféle alakváltozataikkal simulnak bele, vágnak/takarnak ki egyszínű foltjaikkal asszociatív formákat a látványból. A monostori erődben pedig mintha életterüket látnánk, a régi, robusztus kőfalakat, melyek között fel-feltűnnek, ha akarnak, s ahol szertartásaik, együttlétük szoborszerű, a csendéletek felé közelítő pillanatképeit alkotta meg a művész. A több periódusból való képek közül mindenképpen kiemelkedik az a munka, amelyen rengeteg piros morfomán halad lefelé egy hófödte hegyoldalon, rendezett libasorban masírozva egymás után. A kicsi alakok sorának dinamizmusa különleges látványt ad az időtlen tájban. A cím pontosan útba igazít, hogy mit is látunk: Morfomán zarándoklatot – egy, az emberen túli világ történéseit.

*

Szabó Sarolta a tavaly készült Szájszinkron és a 2005-ös Gekiga című sorozataival vett részt a kiállításon. Az utóbbi anyag jóval izgalmasabb: a művek világa alapvetően a Kísérleti lakótelep-sorozattal hozható rokonságba, amelyben – ellentétben például a camera obscura technikája révén elmosódó, képlékeny formavilágú Az örömállapot fenntartása cíművel – az éles kontúrú, különleges képkivágatokkal és látószögekkel dolgozó fotók mellé már odarendelődtek a számítógépes grafika által megalkotott látványok is. Ezek kerülnek még inkább előtérbe, az egész sorozat e virtuális, totálisan kiüresedett, minden viszonylatot nélkülöző (nincs benne se tér, se idő, semmiféle kapaszkodót adni képes dimenzió) high-tech világba helyeződött. A főszereplő távol-keleti lány ebben a hely nélküli világban jelenik meg, mindig egyedül, vagy önmaga változataival körülvéve. A napjainkra egyre inkább jellemző vizualitás valóságtól távoli, konstruált világa, ahol minden dimenzió, a tárgyak, ,,lények’’ anyaga is csak illúzió, itt nem sűrű, tobzódó, az érzékeket – mielőtt felfognánk, mit látunk – teljesen eltömítő; éppen ellenkezőleg, ijesztően hideg és kietlen. Amilyen valójában. Ám éppen ezért e fotók erőlködést kívánnak: „kevés” elemükön, motívumukon nehéz nem ottfelejteni a szemet, hogy továbbrohanjon.

De: lehet.

*

Elek Judit Szeretőim című, 2003-ban készült sorozatát már többször megnézhettük – ám ettől nem sokat veszített erejéből. Még mindig megütköztethet az a szenvtelenség, ahogyan a fotós nem egy képről az arcunkba néz: „Ez van, nézd. Fontos, persze. De majd lesz más.” Ugyanakkor nyilvánvalóan élete legintimebb pillanataiból válogat. S az ő szenvtelenségén és a legbensőbb, legapróbb események falra nagyításának tényén túl sokkolhat még a fotók működése, amely alapvetően minden személyes napló ereje is: hogy hétköznapiságával beszippantja a nézőt. Hiszen akár ő (mi) is szerepelhetne(nénk) e képeken. Vagy majdnem.

Látható a művész két másik sorozata is, az Almodóvar és Kubrick egy-egy filmjének kockáival vegyített Fuck Club (2004) illetve és a Prakter Mariannal közösen készített Torta című sorozat (2003–2004). Ez utóbbi, a hozzá kapcsolódó egyperces videómunkával együtt, szintén magánéleti vonatkozásokat villant fel – és nem csak a film kísérőzenéjének szövege az oka, hogy szorongató érzéseink támadnak: ,,Elmúlik oly hamar ez a néhány év…’’ Furcsa nosztalgia, kicsit fásultan, élményekkel tele, ugyanakkor mégis a teljes kiégettség fájdalma süt a képekből. Másfajta üresség ez, mint ami Szabó Sarolta képeiből árad, de nem kevésbé depresszív.

*

Gyenis Tibor sem lep meg, főként a Vidéki kirándulás (2003–2004) ismert képei sorjáznak előttünk. De azért újra arra késztet, hogy alaposan megnézzük, pontosan hogyan is áll ki az a nagy répa a földből, milyen lény lábnyomában rekedt meg a szárazföldön (?) a csónak; vagy miből épül össze az a híd, amely kecses női lábként, tűsarkú cipőben végződik a patak egyik partján – átérni, csak egy lépés. Egy Eszközt (2005) látunk a képen – ahogy az lenni szokott: épp csak arra nem jó, amire kellene… de kétségtelenül ötletes, szép a példa. Gyenis művei egyfelől ,,csináltak’’, ha azt vesszük alapul, hogy látványait maga alkotja meg a két kezével, aktívan alakít a valóságon, mielőtt fotózni kezdi. Másfelől viszont utólagosan nem nyúl bele a fotókba, ami az előbbiek fényében fontos tény. A Terület (2005) című munka egy, színes rongyokkal (máskor, más helyen ruhának neveznénk őket) felparcellázott földdarab – ha akarjuk, színek és formák kompozíciója; viszont ha nagyon elengedjük magunkat, akkor tökéletes és egyáltalán nem finom kritika: szeméttel felosztott sártenger. Ebben élünk. Gratulálhatunk magunknak – közös, nagy mű ez a mi világunk. Ettől persze még lehetünk boldogok benne.

*

A kitalált, a virtuális, a megalkotott valóságok néhány szintjét járatták-gondoltatták végig velünk a négy ösztöndíjas munkái, fotólátásba kényszerítve minket is. Legalább arra a néhány másodpercre, amíg rutinból képesek vagyunk képet nézni.

Somogyi Zsófia