A PÉCSI JÓZSEF FOTÓMŰVÉSZETI ÖSZTÖNDÍJRÓL

A Művelődési Minisztérium 1986-ban hirdette meg először a fotográfusok alkotói támogatásának elnyerésére kiírt pályázatát. A kiírás szerint ,,Társadalmi haladást szolgáló, szocialista eszmeiségű, humánus gondolatokat tartalmazó, a művészeti kifejezés formanyelvét megújító, esztétikailag magas értékű, az alkotó által szabadon választott témával’’, és kizárólag még nem publikált anyaggal lehetett jelentkezni. A bemutatott fotóvázlatnak az elvégzendő munka 25 százalékát kellett képekben dokumentálnia, továbbá be kellett nyújtani a tervezett költségvetést.

Az első bizottságnak a Magyar Fotóművészek Szövetségéből delegált Hemző Károly, Chochol Károly, Horling Róbert Kutas Rudolf, továbbá Sümegi György, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője voltak a tagjai. Már akkor sem lehetett könnyű például Balla András ,,Nemes eljárások’’ címmel beadott pályázatát összemérni Kunt Ernőével. (Egyébként néhai Kunt Ernő nem tett eleget a formai előírásnak, mivel szinopszisgyűjteményt adott le, fotók nélkül.) Az ösztöndíjat 1986-ban végül Fuszenecker Ferenc nyerte el, ,,Az időskorúak helyzete hazánkban’’ elnevezésű, 70 képből álló kollekció tervével.

A Horváth Péter–Kerekes Gábor szerzőpáros 1987-ben benyújtott pályázata olyan alkotói tervezetet tartalmazott, amelynek elkészítése szakmai színvonalát tekintve is megkérdőjelezhetetlen volt, és egyben a kiírásnak is megfelelt: ,,Alkotói támogatás a Szovjetuniót, és ezen belül főként a szovjet emberek életét bemutató fényképek elkészítéséhez. Véleményünk szerint éveken át túlságosan protokolláris jellegű képek jelentek meg a szovjet valóságról. Ezek egyoldalúsága megfosztotta a fotó és a szovjet élet iránt érdeklődőket, a V. Klein és C. Bresson évtizedekkel ezelőtt megjelent munkái által nyújtott személyes élmény lehetőségétől. Anélkül, hogy saját képességeinket a két nagy művészhez kívánnánk hasonlítani, úgy érezzük képesek lennénk esztétikailag magas szinten, ugyanakkor riportszerűen bemutatni a Szovjetunióban lezajlott változásokat’’. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1987. X. 2-i ülésének állásfoglalása szerint ,,az alkotók témaválasztása időszerű, anyaguk várhatóan egy történelmi időszak tükrözésére alkalmas’’.

A Szakértői Bizottság az elkészült 100 (!) felvételt a szerződés teljesítéseként elfogadta. Felhívták továbbá a figyelmet az igényes esztétikai és technikai kivitelre. Akkoriban úgy kötötték a támogatói szerződéseket, hogy az alkotókat az anyag elkészülte után illette meg az ösztöndíj második részlete.

Ugyanennek az évnek a pályázatai között szerepelt, ugyancsak témaválasztásában is érdekes, Szabóky Zsolt szinopszisa , akinek elképzelése ,,A víz az élet’’ gondolata köré fonódott. A Dunakanyar Esztergomtól Budapestig terjedő szakaszának megörökítésén dolgozott.

Az 1989-es évben Pólya Zoltán, az MTI munkatársa, a Képes 7 fotórovatának vezetője, s akinek ,,Enyém a cirkusz’’ címmel 1987-ben önálló kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban, eredeti elképzelésével megnyerte a Bizottság tetszését. Pólya így írt a munkatervében: ,,Munkám során, a magyarországi lóversenysporton kívül (budapesti lóversenypályák, Alag, Kerteskő) a csehszlovák akadályversenyzők különös életével kívánok foglalkozni.’’

Sümegi György a Képzőművészeti Osztály vezetőjeként szembesült azzal, hogy a többi művészeti ág képviselői jóval előrébb járnak az állami támogatások terén – például a festők, grafikusok, szobrászok támogatására már 1954-ben létrehozták a Derkovits-ösztöndíjat –, azonban a fotográfusoknak, dizájnereknek nincs ösztöndíjuk. Sümegi felvállalta az ügyet, s ennek a törekvésnek is köszönhetően a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1991-ben létrehozta a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat; a fotóelmélet képviselői, a kritikusok, szakírók pedig az azzal egy időben alapított Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíjra pályázhatnak. A szakma elismerését jelentette, hogy a képzőművészet, iparművészet, ipari formatervezés, a zene és az irodalom ösztöndíjai mellett megjelent a fotográfiai szegmens is, mintegy cizellálttá téve a rendszert(1). Sümegi György nevezte ki Boros Gézát, aki a Minisztérium művészeti főtanácsosaként az ösztöndíj felelőse, és az ösztöndíj történetének kezdetétől betöltött szerepe vitathatatlan.

A két-három évre elnyerhető ösztöndíj felhívása és értékrendjének megfogalmazása a következőképpen módosult: „az ösztöndíj célja, hogy segítse a formanyelvében és tartalmában korszerű, színvonalas művek alkotóinak pályáját, művészi fejlődését. Amikor az alapító az új ösztöndíj névadójául Pécsi Józsefet választotta, tisztelegni kívánt a mester emléke előtt, egyúttal példaképként kívánta állítani Pécsi József mesterségbeli tudását, műfaji sokoldalúságát, hagyományos és modern stíluselemeket ötvöző művészetét a fotográfiával alkotó módon és a fotográfiával élethivatásként foglalkozó fiatalok elé.”(2)

A legelső kiírásra 32 fő jelentkezett. Az 1991 és 1995 között fennállt kuratóriumot Balla András, Bán András, Kerekes Gábor, Kincses Károly és Szegő György alkották. A tagok kérésére 1993-ban a testület további művésztaggal bővült: ekkor került be a kuratóriumba Török László(3). A kiváló zsűri választást jó döntések igazolták. Olyan biztos érzékkel választották ki a jelölteket, hogy annak máig kiható eredményei vannak. A ma már a kortárs fotóművészet fősodrába tartozó Barta Zsolt Péter, Szilágyi Lenke, Drégely Imre és Farkas Antal voltak a kulturális tárca első ösztöndíjasai. Az azóta eltelt 15 év során igazán kiderülhetett, hogy milyen befektetés volt ennek a bizalomnak a megszavazása. Nyilván nem csupán az ösztöndíj három éve alatt mutatkozik meg, hogy kiben lakozik annyi kitartás, szorgalom tehetség, amely fűti szakadatlanul, egy életpályán át. Évtizedeken át fennmaradni a felszínen, folyamatosan korszerűt alkotni, szellemi terméket létrehozni – ez a kihívás.

A következő időszak zsűrijének, amely Baranyay Andrásból, Féner Tamásból, Barta Zsolt Péterből, Benkő Imréből, Stalter Györgyből, Tímár Péterből állt, és Boros Géza művészettörténész volt a kollégium titkára, szintén nehéz szakmai döntéseket kellett hozniuk.

Visszatekintve már kirajzolódnak a kontúrok. Azok az ösztöndíjban részesült fotográfusok, akik élni tudtak a lehetőséggel, kibontakoztathatták elképzeléseiket, és maradandó alkotásokat hoztak létre. Hovatovább, néhányuk esetében a nemzetközi megmérettetésről illetve jelenlétről is beszélhetünk.

A pályázat és a beszámolók lebonyolítását 1993 óta a Képző és Iparművészeti Lektorátus végezte. Ebből a munkából hasít ki egyre nagyobb részt a Magyar Fotográfusok Háza, amely beszámoló kiállításoknak is helyt ad. Kezdetben a Műcsarnok Dorottya utcai Kiállítóterme, 2002-ben pedig az And-rássy úti Krausz Palota adott helyet a beszámoló kiállításnak(4).

Egy időben négy Pécsi József-ösztöndíjas van, azaz, a három évfolyamot tekintve, évente 12 fotográfus részesül támogatásban. Nincs okunk panaszra. Volt olyan sűrűsödési pont, amikor a kiválasztott négy pályázat (Göbölyös Luca, Haid Attila, Soltész István, Szalontai Ábel) mellett még olyan kvalitások jelentkeztek, mint Czeizel Balázs, Molnár Zoltán, Rákosi Péter, Sarkantyú Illés, Turay Balázs, Vancsó Zoltán és Zöld László. 53 pályázóból. Szép mezőny. És nem is ekkor volt a legkeresettebb az ösztöndíj: 2000-ben 73-an jelentkeztek, 2001-ben pedig 95-en álltak sorba, és kopogtattak be a portfóliójukkal a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátuson Lőcsey Ágneshez.

Az itt látható képek egyrészt betekintést engednek abba az időszakba, amikor a jelentkezők leadták a pályázati tervüket, emellett néhányuk 2004-es munkáiból is kapunk ízelítőt. (Barta Zsolt Péter és Kerekes Gábor újabb képeit a +Műhely kiállításáról szóló cikkünkben láthatják. A szerk.)

*

Barta Zsolt Péter: ,,A Pécsi József-ösztöndíjhoz – az aktok sorozatomat elhagyva – első csendéleteim szolgáltak alapul. Elnyerve azt, segítségemre volt, hogy tovább folytathattam új irányú munkáimat. Immáron 15 éve az orvosi tudományok, a természettudomány demonstrációs eszközei (melyek egyszerre bizarr, kreatív művészet közeli dolgok, másrészt pedig a megismerés kissé cinikus, érzelemmentes objektumai) és az emberi test szolgálnak »alapanyagul«. Képeim a tudomány területeire reflektálnak, de művészeti kontextusban. Munkáimban szeretném érzékeltetni a XXI. századra jellemző technológiai-tudományos gondolkodást, melyben a természet lassan elveszti korábbi szerepét, és helyette szimulációk, mesterséges anyagok és virtuális látványok keletkeznek. Csendéleteim környezetét magam építem meg, de nem mondtam le a klasszikus fotográfia adta képalkotó vizuális lehetőségekről sem (fény-árnyék, élesség-életlenség). Célom rámutatni a titokzatosra és fölfedezni az észrevétlenül lappangó analógiákat. Mivel 9x12 cm-es síkfilmes negatívra fényképezek, amiről legtöbbször 50x60 cm-es nagyítások készülnek, a kiemelt részletek, látványok megőrzik organikus hatásukat, architektúrájukat, sőt a részletgazdagság révén és néhol az életnagyságtól eltérő méret miatt fölerősödnek.

CODEX összefoglaló címen létrehozott munkáim számos nemzetközi és hazai közgyűjteményben és magángyűjtemény-ben megtalálhatók.’’

*

Szilágyi Lenke: ,,Most, hogy elterjedt a digitális technika a fényképezésben, engem is érdekelni kezdett. Az a téma, amin most dolgozom, fekete-fehérben nem mondana sokat, és hagyományos technikával nehéz is lenne megoldani. A fotó végső formája korábban is nagyrészt a laborban alakult ki. A számítógép használata azonban most tágabb lehetőségeket nyújt arra, hogy saját szándékunk szerint alakítsuk a képet.

Nehéz eldönteni, hogy hol a határ a fotó és a fotó alapú (vagy manipulált) kép között, és kell-e ezzel egyáltalán foglalkozni. Ez a jelenlegi munkám központi kérdése.’’

*

Eperjesi Ágnes: ,,Mindig is az érdekelt a fotóban, ami csak és kizárólag a sajátja, ami egyetlen másik művészeti ágban sem található meg. Számomra ezt sohasem a kép, a képkivágás, a képrögzítés jelentette. Az emulzió, a vegyszerek, a fény rögzítése közvetlenül a papíron, a pozitív-negatív átfordítások és ezek lehetőségei jelentették elsősorban azt a területet, ami a fotót szerintem megkülönbözteti más képrögzítő eljárásoktól.

Persze nagyon fontos, hogy mi van a képen. Azonban egy jó munka alapfeltétele számomra mindig is az volt, hogy a választott technika lehetőségei teljes összhangban és átfedésben legyenek a témával. Mindig voltak olyan munkáim, amelyek más technikát igényeltek, és nem fotót.

Tehát a téma elsődleges, de fotómunkáimban az emulzió, a vegyszerek használata-jelenléte plusz jelentéstartalmat adott a munkának, ráadásul egy nem elhanyagolható, hanem nagyon is fontos réteget. Ezért kísérleteztem sokat az emulzió felhordásával, a fény közvetlen rögzítésével (fotogram), lokalizált szolarizációval, a vegyszerek nem szokásos módon való használatával.

94-ben a Pécsi beszámoló kiállításra olyan anyagot vittem, amely első ránézésre nem is tűnt fotónak. A Paraméterek című, használhatatlan – mert önkényes beosztású – favonalzókból álló sorozatot állítottam ki. Kétféleképpen is használhatatlanok voltak, egyrészt a térben nem lehetett illeszteni őket semmihez, másrészt a beosztások nem igazodtak semmilyen elfogadott hosszmértékegység beosztásaihoz. A vonalzók beosztásait fotótechnikai úton készítettem el, emulzióval vontam be a fatárgyakat, és arra nagyítottam a beosztásokat.

Munkáimat azóta is kamera nélkül készítem. A színes fotogramok jelentették a váltást a fekete-fehérből a színes fotóba. Ami azóta is folyamatosan érdekel, az a színek komplementere, a negatív-pozitív váltás. A témák továbbra is előbbre valók ennél a fotós-vetületnél, de számomra azóta is nagyon fontos, hogy a kép témája indokolja-e a technikát, illetve fordítva. A digitális lehetőségek viszont alapvetően megváltoztatták az életemet: kihoztak a sötétkamrából. Ha nem is tudom pontosabban, mitől fotó a fotó, legalább nem a sötétben tapogatózom.’’

*

Illés Barna: ,,A Pécsi József-ösztöndíj lehetőséget adott a nyugodtabb és koncentráltabb munkára, és megfelelő kontrollt jelentett. 1999-ben még az útkeresés időszakát éltem, így a pályakezdés bizonytalanságait pontosan terelgette a kuratórium a döntéseivel. Megértettem, hogy minden egyes megjelenésnek tétje van, kifelé és önmagam számára egyaránt.

A harmadik alkalommal mutattam be Akvamarin című nagyméretű, 145x245 cm-es világító dobozomat, ami egy új út kezdetét jelentette. Megrendezett valósággal foglalkozom, melynek képei nem akarnak felismerhetően hasonlítani valamely már meglévő képi világra, de mivel »minden kép mögött létezik már egy másik«, természetesen ezeknek is vannak előzményei. Soha nem egy konkrét képet, látványt dolgozok fel, hanem egy kép vagy látvány adta ötleten át jutok el a saját fotóimhoz. A témaválasztás teljesen természetes módon történik. Vannak extrém és banális helyzetek, melyek vizuálisan egyformán érdekesek. Az Akvamarin burjánzó, »víz alatti« világától a Nektár-tenger »ürességéig«. A reptéri átvilágított poggyászoktól (Baggage) a karambol (Crash) előtti vagy utáni pillanatokat sejtető, inkább a filmes szcénák képi világát idéző fotókig. Ami ebben a legjobban vonz, az a szabadság, a szabad téma, eszköz használat és a szabad képépítés. Nincs a valóságnak beleszólása abba, hogy milyen látványt építek fel, de bizonyos értelemben mégis van, hiszen a háromdimenziós létező térből merítek, és ennek valóságot idéző ábrázolásához tartom is magam, ami rengeteg tapasztalattal jár együtt a tér két dimenzióra történő hiteles leképezése tekintetében. Ezáltal munka közben megismerem a legkülönfélébb vizuális rendszerek működési elvét is.

Az épített világ vizsgálata új irányokba is elvezetett, melyek például a létező környezet bevonásával, vagy valós szereplők instruálásával más és más kontextusba helyezik a valóságot. Jelenleg az ilyen helyzetek képi megjelenítése foglalkoztat.’’

Kemenesi Zsuzsanna

Jegyzetek:

(1) Ennek a folyamatnak időbeli elhúzódásáról abból a forrásanyagból lehet tájékozódni, amit Boros Gáza bocsátott rendelkezésemre; eszerint 1970 januárjától ismeretesek azok az előterjesztések, amelyek a fotós ösztöndíj bevezetését szorgalmazzák. Forrás: Vener Tibor.

(2) Dorottya Galéria, 1999.

(3) Forrás: Boros Géza: Adatok a Pécsi József-ösztöndíj első hat évéről.

(4) A fotóművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítását katalógus kíséri, melyet Tímár Péter, Szegő György, Boros Géza, Petrányi Zsolt előszavai kísérnek további forrásként.

*

Köszönettel tartozom Lőcsey Ágnesnek a Képző- és Iparművészeti Lektorátus archívumában nyújtott segítségéért, a felhasznált forrásokért, szaktanácsaiért. Külön köszönöm Boros Gázának (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Művészeti Főosztálya), hogy segített történelmi kontextusba helyezni a Pécsi József-ösztöndíjat.