MUNKAHELYEK

Az 1995-ben létrehozott díj születése körül 21 építészeti folyóirat bábáskodott, köztük olyanok, mint a Domus vagy a L’architecture d’aujourd’hui. Az „újszülöttet” végül 2001-ig a db (Deutsche Bauzeitung) gyámolította. Évente kitaláltak egy-egy pályázati tematikát is: „Ember és építészet (1995), „Fekete-fehér építészet” (1997), „Építészet kontextusban” (1999), „Víziók az építészetben” (2003).

Az idei versenyt „Munkahelyek” címmel hirdette meg a lebonyolítást 2003 óta magára vállaló stuttgarti „architektur e.v.”. Legutóbb 19 országból 663 képet bírált el a zsűri, melyet fotográfusokból, profeszszorokból, múzeumi fotógyűjtemények kurátoraiból, építészeti és fotós szaklapok szerkesztőiből, kritikusaiból és nívós napilapos szakemberekből állítottak össze. A fenti témák és ítészek által képviselt „építészeti kép” még akármilyen lehetne, de feltűnő, hogy építész nem akadt már a 2003-as zsűriben sem, és hogy az eddig meghirdetett tematikák sem magára a „műtárgyra” fókuszáltak, hanem valamiféle mediatizált építészet körül tapogatóztak. Így lehetett a zsűri valós jelszavaként azt zászlóra tűzni: „az (építészeti) fotográfia nem csak tömegmédium, hanem a digitális processzus aktuális kimenete.” Azaz hol papírkép, hol újságillusztráció, hol képernyő vagy CD digitális-virtuális képe, hol ezekből származó nyomat. Vagyis az építészet képe a pályázat fényében egyszerre látszik elszakadni az építéstől-építészettől, az objektum körüli koncepcióktól – legyenek azok művészetelméleti vagy akár gazdasági természetűek.

És a díj az építészeti fotóval együtt elszakadt már korábban is: magától a műtárgytól, a „háztól”. Hiszen a fotográfia hajnalán bekövetkezett gyors európai városiasodás, majd a 20. század embert és várost egyaránt nem kímélő háborúi az épületfotót gyakran dokumentummá alakították, a „múlt tanúja” szerepbe szorították. A másik póluson a Le Corbusier- és Lucien Hervé-féle építész–fotós társulások pedig olyan, a jövő vízióját kínáló imaginációhoz vezettek, amely a 30-as évektől az „építészeti fotó” műfaját új és autentikus tartalommal tölthette meg.

Az utóbbi évtizedekben azonban – lényegében a fogyasztói társadalom térnyerése mentén –az eredetileg a modern építészethez kötődő vízionárius esztétikai tartalmak kiüresedtek. Sokak szerint maga a modernista architektúra veszítette el hitelét. Az építészeti fotó mindenesetre jó ideig képes volt még azt a hiányt is elfedni, amit a modern kritikusai úgy fogalmaznak meg: „a modern építészet adós maradt az új formákkal”. A fotós hozzáadott értéket tett az építész munkájához. Feltételezem, ez a „szépségtapasz” szerep segítette az építészeti fotót: „termékké”, „építészeti marketinggé”, az épület eladásának eszközévé alakítani. Közben a 20. század elején az avantgárd a régi formatárat eldobta, a teória szintjén a műépítészet fogalma és gyakorlata is lecsúszott az elefántcsonttorony elit magasságaiból. Az elmélet még nem dolgozta fel, értékvesztésnek tudható-e az eredmény vagy a kultúra egyértelmű sikerének.

A modernista architektúra lelkes híveként a fotográfus e folyamatban az építész legközelebbi munkatársai közé emelkedett. Az ellentmondásos helyzetnek egyrészt megfelelni látszik, hogy az építéssel (belülről nézve, tudatosan csúsztatva: „építészettel”) foglalkozó sajtótermékek önigazolásképpen százezres példányszámot is elérnek (akár még nálunk is), másrészt az „elit architektúra” képviselete a nemzetközi kiállítási és könyvkiadói fórumokon a ma létező „építészeti fotó” által van jelen. Az alkotás-befogadás folyamatát elemző elmélet pedig szentesítette az épületlátogatás kétdimenziós formáit. A 90-es években egy ház fotó általi percepcióját például Hans-Georg Gadamer éppolyan autentikus, lehetséges befogadói aktusként interpretálta, mint a tér valós bejárását. (E folyamattal párhuzamosan az érdeklődésre számot tartó „köz”-épületek jelentős része, biztonsági okokból, már nem is nyitott térsor, csak chip-kártyával, az arra predesztináltak, még a cégen belül is „kiválasztottak” számára kötetlenül bejárható…) Az építészeti fotó elveszítette a függetlenségét, autonóm műfaj helyett alkalmazott szerepkörbe szorult.

Talán nem független a fent leírt populáris nyitás–paranoid elzárkózás folyamatától, hogy egy olyan rangos építészeti fotópályázat, mint például az Európai építészeti-fotó díj 1995 és 2005 közötti kiírásai, eltávolodni látszanak a hagyományos prezentáció, az „alkotó személyiséghez kötődő építész/fotós mű-kettős” sztárkultuszt generáló képgyártó gyakorlatától. Mert a látszólag individuális karakter egy marketing szisztéma alkotó részeként éppen fordított hatású: a megismételhetetlenül egyedi mű, az „alkotói zseni” helyett a „trendit”, a közhelyet, és így éppen az alkotás személytelenségét hozza. A díj tematikájával/elismert fotográfiáival is leképezett új szituációt nem csak a divatos technikai-kompozíciós stb. patronok pufogtatása jelzi. És nem is csak az unalomig ismert téri-képi helyzetek szekunder eseményének leértékelődése mutatja: a levegőben van a hagyományos értelemben vett „szakrális alkotás” primer világának felértékelődése, amiben – e díj esetében is – e szféra életmentő reflexeinek működését látom.

A kettős folyamatot jól illusztrálja az a párhuzamos történés is, hogy az építészeti marketing „kreatív csapata” (ez itt a munkacsoport neve, és nem értékjelző) a fotó mellett, helyett: a komputerrel támogatott látványterv felé látszik fordulni. Az eladást, az építészt ez az imázs – a piac sajátosságai szerint – „eredményesebben” támogatja. A piac szemében ugyanis az építők hitelét a CAD (computerrel támogatott tervezés) alkalmazása, annak hardware-költségei „hitelesítik”, ez a tervtechnológia ma előminősíti az építészválasztást. Mert nem csak a vásárló, de a beruházó is ebben hisz.

Ilyen formán tehát a most díjazott és most bemutatott képeket – véleményem és javaslatom szerint – tekintsék a fotográfia „életösztönének”. Mert, ha kiértékelik az építészet napi gyakorlatának CAD-képeit és a pályázat fotóit, kiderül: a fotós és a fotográfia szenzibilitását, valósághoz közvetlenül kötődő látásmódok lehetséges végtelen gazdagságát a computerrel támogatott design software-rel behatárolt virtuális kereteivel (amúgy egyre impozánsabb eszköztárával) összevetni nem lehet.

Szegő György

Díjazottak:

1. díjas: Daniela Finke, Berlin: Stewardess/Jegykezelő/Kikötői munkás/Életmentő

2. díjas: Wolfgang Dürr: US. alkalmatosságok Németországban

3. díjasok: Andrea Botto: Felüljáró bontása az új Milano-Bologna TAV expressz építése érdekében