INTENZÍV BOLDOGSÁGÉRZET

– Kérem meséljen a családjáról. Milyen volt a gyermekkora?

– Budapesten születtem, 1943-ban, de Vácott laktunk, a „postapalota” emeletén. Apám ugyanis postatisztviselő volt: Budapesten dolgozott a főpostán. Ritkán láttam, mert vonattal ingázott a munkahelyére, kora reggel indult az állomásra, és csak vacsorára tért haza. Anyám lánykorában a Kodak cég váci üzemében, majd 1945 után az ottani Kötöttárugyárban dolgozott, szintén tisztviselőként.

„Egyke” lévén a posta előtti parkban leltem játszótársakra, ahol többek között Tahin Gyulával kötöttem életre szóló barátságot. Munkamegosztásunk úgy működött, hogy amikor ő elesett, és felhorzsolta a térdét, én bőgtem helyette. Ő hősiesen meg sem nyikkant. Varázslatos hely volt a postapark: egy cukrászda és egy ósdi fényképész műterem is nézett az enyhén elvadult, bokros dzsungelra, amely télen nagy hócsaták színhelyévé vált. Szüleim és Vác változatos, szabad, hangulatokban és élményekben gazdag gyermek- és fiatalkorral ajándékoztak meg. A kisvárosi élet komótos ritmusa, a barokk terek, kis utcák, udvarok, kertek csöndje, a vasárnapi ebédfőzés finom illatai az utcákon, a nagy úszások a Dunában, később a kajakozás, télen a korcsolyázás a befagyott folyón, Tahinék mediterrán hangulatú udvara a szőlővel, a kirándulások a Pilisbe vagy a Börzsönybe, a gyalogtúrák Szentendrére, a sörözések, télen a forraltborozások a pokolszigeti Pokol Csárdában – mindez szép emlékem maradt.

– Mi miatt kezdett érdeklődni a fényképezés iránt?

– Tahin Gyuszival egyszerre kaptuk ajándékba bérmálkozásra az első fényképezőgépünket, együtt vonultunk be az elsötétített fürdőszobába „laborálni”. Már akkor elhatároztam, hogy vagy pilóta vagy fotóriporter leszek, de mivel tizenkét éves korom óta szemüveget kellett hordanom, a pilótaságról egészségügyi okok miatt lemondtam. Maradt a fotózás.

Vácott a fotográfia szó öszszenőtt a Kodak, illetve a későbbi Forte fogalmával. „A fotó egyenlő a Fortéval, a Forte egyenlő a vegyészettel”; ezért, hogy valamilyen módon a fotóhoz közel álló dolgot tanuljak, az általános iskola elvégzése után a budapesti Petrik Lajos Vegyipari Technikumot választottam. Azaz a fotográfiát először a technikai oldaláról közelítettem meg.

A középiskolai évek alatt érdeklődésem a technikáról egyre inkább a tartalom, a fotóban rejlő kifejezési lehetőségek felé fordult. Ezt részben Kocsis Iván lelkes támogatásának, ösztönzésének köszönhetem. Az általa alapított Dunakanyar Fotóklub vasárnap délelőtti, Dunakanyar kávéház-beli összejövetelei alkalmat adtak hazai és főleg külföldi fotós folyóiratok átlapozására, kiállítási katalógusok kiértékelésére, baráti beszélgetésekre. Kocsis Iván vitt be a Magyar Fotóművészek Szövetségébe is, ahol nagy érdeklődéssel hallgattam Dávid Katalin, Bauer György, Németh Lajos, Végvári Lajos előadásait, megismertem Rozgonyi Ivánt. Kocsis Iván mutatott be Réti Pálnak, s ugyancsak ő ajánlott be a Népművelési Intézet által szervezett nyári fotó-művésztelepekre, -táborokra.

A Szövetség könyvtára világra nyíló ablak volt a számomra. Külföldi folyóiratok (DU, Camera stb.) egész évfolyamait lapoztam át. A Camerában olvastam először az esseni Folkwangschule fotó tagozatáról.

– Dolgozott valahol vegyésztechnikusként?

– Igen, az érettségi után egy időre visszatértem Vácra, az Egyesült Izzóban vegyésztechnikusként dolgoztam, a TV-képernyők fényporát kevertem.

De a Vácot Budapesttől elválasztó 40 km-es távolságot túl nagynak találtam, közelebb akartam kerülni új barátaimhoz, az izgalmas előadásokhoz, a Szövetség gazdag könyvtárához. Minden lapomat a fotóra akartam tenni. Felmondtam az Egyesült Izzóban, és beköltöztem Budapestre, albérletbe.

Németh Józseftől vettem egy Rolleiflexet, ezzel kezdtem el szabadúszó pályafutásomat. Rozgonyi Iván cikkeit illusztráltam a Művészetnek. Így ismertem meg Kincses Marit, Vígh Tamást, Megyeri Barnát, Gyarmathy Tihamért. Rozgonyi Ivánt tekintettem szellemi és „életmesterségbeli” példaképemnek. Meleg humánuma, mély, sokszínű műveltsége, emberi-költői megalkuvást nem ismerő tartása, mindemellett könnyed, lebegő élnitudása – ezeknek a hiányát éreztem leginkább a külföldre távozásom után.

Ha jól emlékszem, a Szövetség javaslatára kaptam meg a fotós félállást az Iparművészeti Főiskolán. Feladataim nagyon különbözőek voltak: csináltam könyvekből dia-reprókat didaktikai célra, tárgyfotókat az ipari formatervezőknek, textil-textúrákat a textileseknek, belsőket belsőépítészeknek. Egy felkérésre hetenként kétszer megpróbáltam (kevés sikerrel) munkaterápia címén megtanítani a laborálásra egy akkoriban fontos politikus depresszióban szenvedő feleségét, akinek máig sem tudom a nevét.

– Hogyan emlékezik ma a hatvanas évekre?

– Ablakok nyíltak a vasfüggönyön túli világra. Minden hónapban türelmetlenül vártam a Nagyvilág számainak megjelenését, rendszeresen megvettem az ÉS-t, az Új Írást, a Filmvilágot, jártam a Filmmúzeum vetítéseire, Pilinszky János, Weöres Sándor magánlakásokban rendezett, félig illegális szerzői estjeire, olvastam a francia, német, angol, amerikai, olasz modern irodalom magyarra fordított műveit. Mindez egyelőre csak étvágyat gerjesztett egy más, kevésbé szürke, kevésbé korlátolt, szabadabb, őszintébb életformára. Az étvágy lassan éhséggé nőtt: éheztem Európa után.

Ebben az időben ismertem meg Koncz Csabát és Lőrinczy Györgyöt. Ha nem tévedek, Rozgonyi Ivánon és a Fényképművészeti Tájékoztatón keresztül, amelyben Perneczky Géza is közölte a fotóról írt munkáit. Konczcal és Lőrinczyvel az kötött össze, hogy mindhárman nevetségesnek, giccsesnek tartottuk a szocreál hamis, hatásos ellenfényben fürdő retorikáját, pátoszát, és valami egyszerűt, őszintét, elementárisat, egy új kiindulópontot kerestünk a fotóban. Kerestük egyéni utunk, kalandozásunk kiindulópontját.

Az életben pedig a lehető legnagyobb szabadság megvalósítására vágytunk. Mégpedig úgy, hogy csavarogtunk, leginkább autóstoppal, többnyire Koncz Csabával és Dárday Istvánnal, „Hugóval” együtt, mert Lőrinczy már házasember volt, kötöttebb volt az órarendje. Stopolva jártuk az országot, jóformán pénz nélkül; Krakkóba utaztunk jó jazzt hallgatni, lengyel grafikákat látni. Hajlott drótdarabokat, görbe szögeket, üres meszesládákat, ódon, málló vakolatú falakat, viharvert faajtókat, titokzatos árnyékokat fényképeztünk útközben. Emberi figurát szinte soha. Lőrinczyvel a Váci utcai Muskátli presszóban találkoztunk. Wittinger Róberttel, Szentjóbi Tamással és még sokan másokkal törzsvendégek lettünk. György akkoriban a Vármúzeum fotósaként dolgozott. Feleségével, Katival Szentlőrincen laktak egy fából tákolt, csirkeól-szerű kertes házikóban, amelynek a falait szőnyegekkel tapétázták ki a hideg ellen. György kezében láttam először Leicát. Hármunk közül kétségtelenül ő volt az „intellektuel”; a fotográfia esztétikai-filozófiai kérdéseivel is foglalkozott, elméleti munkái megjelentek a Rozgonyi Iván által szerkesztett Fényképművészeti Tájékoztatóban. Mindhárman résztvettünk a Tájékoztató képsorozat-pályázatain, bizonyos sikerrel. Csaba fotói megjelentek az Élet és Irodalom oldalain is. Állandóan magával hordott tarisznyájában vitte egy szem fényképezőgépét és gyakran fotóinak egy-egy modelljét is: drótdarabokat, fémszilánkokat, kavicsokat. Ebben a tarisznyában elfért jóformán egész ruhatára, mindaz, amelyre nomádságában szüksége volt. Könnyű poggyásszal utazott. Szabad volt, mint a szél, soha nem lehetett tudni, hol aludt, hol lehet rátalálni. Néha hetekre eltűnt Pestről. Egy ilyen hoszszabb távolléte után mesélte el a Muskátliban, hogy disszidálni akart Jugoszlávián keresztül, de a a jugó határőrök elcsípték, ő néhány dollárral megvesztegette őket, és szabadon engedték. Pontosan leírta a zónát, ahol szökni akart, a határőr-járőrök rondóit, és azt is, hogy hogyan ajánlatos viselkedni, ha az embert elfogják. Tanultam a tapasztalataiból. A Muskátliban ugyan időnként szóba került a disszidálás témája, de persze senki nem beszélt egyéni terveiről.

Ezekben az időkben, a hatvanas évek első felében meleg, cinkos, megértő baráti légkörben éltünk, ironikusan szemléltük a hatalom merev, betonszürke, otromba ostobaságát, nagyokat nevettünk rajta és benne saját magunkon. Éltünk a mindennapok apró szabadság-lehetőségeivel, gúnyolódtunk az esetlen-kegyetlen Góliát mozdulatain. Nagyon becsültük egymást, egymás munkáját, életstílusát. Szerettük egymást. Nem folytattunk mélyreható elméleti vitákat. Mindenki végezte a munkáját, amikor találkoztunk, megmutattuk egymásnak az új képeket, megbeszéltük őket. Mindebben nagyfokú spontaneitás és játékosság uralkodott.

Azután felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Ez többek között azzal az előnnyel járt, hogy a tagság tényét beírták a személyazonossági igazolványba, s ez megszabadított minden más kötelező munkahely-indikációtól. Állandó munkahely nélkül ugyanis az ember aszociális elemnek számított. A szövetségi tagság tehát felszabadított a munkába járás terhe alól, így válhattam teljes mértékben szabadúszóvá. A mai napig ebben a számomra egyetlen elfogadható állapotban élek.

A játékos, félnomád életmód azonban új tervek, vágyak felé vezetett. Komolyabban akartam foglalkozni a fotográfiával, az autodidakta szint nem elégített ki. Annak idején nem létezett Magyarországon főiskolai szintű fotóoktatás. Megpróbálkoztam a Filmművészeti Főiskola operatőri szakára felvételezni, de megszakítottam a felvételi vizsgákat, mert rájöttem, hogy nincs bennem irodalmi-elbeszélő tehetség, amely elengedhetetlen a filmkészítéshez. A film nem az én utam.

Már említettem, hogy a Camera folyóirat egyik számában bemutatták a Dr. Otto Steinert (a „szubjektív fotográfia” kezdeményezője) által vezetett fotófakultást az esseni Folkwangschule für Gestaltung-ban. Levelet írtam Steinert professzornak, amiben vázoltam a helyzetemet, és mellékeltem 10-15 fotómat. A válasz pozitív volt, a profeszszor felvett az osztályába.

Ezután kezdődött a vesszőfutás. Útlevelet kértem, tanulmányi célokra. Hivatalok, rendőrség, kihallgatások… Később megtudtam, hogy a Szövetség Zinner Erzsébet és Kálmán Kata személyében megpróbált a hatóságoknál az útlevél megkapása érdekében közbenjárni, sajnos eredménytelenül. A végérvényes elutasítás után határoztam el magam a szökésre.

– A szülei mit szóltak a döntéséhez?

– Megértően belenyugodtak a terveimbe, annak ellenére, hogy egyetlen gyermekükről volt szó. Megegyeztünk abban, hogy a sikeres határátlépés után azonnal táviratozok nekik valami álszöveget.

1966 szeptemberének elején Koncz Csaba nyomait követve betétlapos kiutazási engedéllyel a személyazonossági igazolványomban (útlevél nélkül) Jugoszláviába utaztam, Rolleiflexemmel és negatívokkal az útitáskámban. Minden rosszra felkészültem: volt nálam egy kis rúd téliszalámi, 20 dollár meg egy zsebkönyv Paul Klee festészetéről. Néhány napos ljubljanai tartózkodás után elindultam az olasz határ felé. Egy meleg, álmos, késő nyári vasárnap délután stopoltam egy kis határátkelőhely felé. Egy trieszti fiatalember vett fel a Fiat 500-ába. Érdeklődtem nála az útlevélvizsgálatról. Mondta, hogy nincsenek szigorú formalitások, elég felmutatni az útlevelet. Ami nekem nem volt. Odaértünk a sorompó mögött álló kocsisorhoz, és mielőtt a jugoszláv határőr kérte volna tőlünk az útlevelet, kiszálltam az autóból. Ingujjban, csomag nélkül (mindent bent hagytam a kocsiban) lassan elsétáltam a sorompót emelgető, bóbiskoló határőr háta mögött, aki rám sem hederített. Nyilván azt gondolta, hogy az egyik autó utasa lehetek, és a kollégája már ellenőrizte az útlevelemet. A két sorompó közti, körülbelül 50-100 méteres „senkiföldjén“ találtam magam. Az út közepén házikó állt, talán egy WC. Úgy tettem, mintha ott lett volna dolgom. Alig értem oda, két nő lépett ki az ajtón, és az Olaszország felőli sorompó felé tartottak. Követtem őket, mintha hozzájuk tartoztam volna. Együtt értünk az olasz oldalra, ahol az olasz határőr szintén pillantásra sem méltatott. Megérkeztem. Szépen megvártam a Fiatos fiatalembert, aki csak akkor értette meg, nagy nevetés és vállveregetések közepette, hogy éppen egy „illegális határátlépésnek” volt a szemtanúja és segítője.

Triesztben az első utam a postára vezetett, feladtam a táviratot szüleimnek, majd lementem a kikötőbe. A tengerhez. A mólón ülve lógattam a lábamat az esti szélben.

Az éjjeli vonattal Rómába utaztam, ahol Steinert profeszszor levelével a nyugatnémet konzulátushoz fordultam, beutazási engedélyért. Mivel nem volt útlevelem, nem tudtak vízumot adni. Elhatároztam, hogy Svájcon keresztül folytatom a szökésemet Németországig. Autóstoppal érkeztem Comóba, éjjel megpróbáltam egy elhagyatott kőbányán át elérni a svájci oldalt, de az olasz határőrök elfogtak.

A következő fél évet különböző menekülttáborokban töltöttem: először Triesztben, majd Latinán és végül Capuában. A trieszti tábor nagy ebédlőjében meglepetésemre több, a Muskátliból ismert fiút láttam viszont. Összeköltöztünk, a táborban is kialakítottuk a Muskátli-törzsasztalt.

A politikai menedékjog megkapása után 1967. februárban érkeztem meg Essenbe, és elkezdtem a tanulmányaimat. A nyugatnémet beutazási vízumot teljes mértékben Steinert profeszszornak köszönhetem, aki anélkül, hogy ismert volna, anyagi és erkölcsi kezességet vállalt értem a hatóságoknál. Nagy lecke ez számomra az előlegezett bizalomból és nagylelkűségből.

– Mit gondol, mivé lehetett volna, mit érhetett volna el, ha Magyarországon marad?

– Nem tudom mivé lehettem volna Magyarországon. Nem tudom, hogyan tudtam volna folytatni a szabad, „lebegő”, a munkaadóktól és munkahelyektől független életformát. Inkább arra próbálok válaszolni, hogy mivé nem lettem volna. Azt gondolom, ha Magyarországon maradok, nem lettem volna riporter. Nem fordultam volna az emberek, az optikailag rögzíthető valóság felé, nem fogadtam volna el hálásan a világot mint az élet találkozásokban, színfalakban kimeríthetetlen gazdagságú színpadát. Nem fogadtam volna el a körülöttem zajló eseményeket, nem álltam volna bele bizalommal a mindennapi élet folyamába vagy akár pusztán csörgedező patakjába, hogy onnan „halásszam” ki a rám váró fotókat. Hiányzott volna belőlem a bizalom a realitással szemben. Továbbra is a „sorok között” kerestem volna a dolgok jelentését, elszöszmögtem volna a hajlott drótjaimmal, sivár tűzfalra vetített árnyékaimmal, rendezgettem volna csendéleteimet – nem jöttem volna rá a fotó igazi ízére, a fotográfus beavatkozásától érintetlen valóság ajándékozta kép kalandjára.

– Kérem meséljen az esseni iskoláról. Mit tanult ott elsősorban, azaz mi a legnagyobb haszna az ott eltöltött időnek? Van-e az évfolyamtársai közül olyan, aki nagy karriert futott be?

– Az iskolában két dolog volt rám különösen nagy hatással. Az egyik Otto Steinert professzor személyisége, a másik a fotó tanszék diákságának a nemzetközi tarkasága, összetétele. A szemeszteremben a hallgatóknak több mint a fele külföldi volt: amerikai, francia, svájci, svéd, izlandi, csehszlovák, perzsa, haiti-i. Steinert nagylelkű segítségét már megemlítettem, nélküle nem kaphattam volna meg a nyugat-német beutazási engedélyt. Hallatlan erős, autoriter személyiség volt, a minőség megszállottja. Könyörtelenül szórta ki a szerinte nem megfelelő diákokat, néha a lemorzsolódás elérte a kilencven százalékot. A munkánkban szigort, felelősségérzetet, kezdeményező erőt, világos gondolkodást tanultunk tőle. Kis csoport voltunk, a tíz szemeszterben körülbelül 15-20 diák, mind egy teremben összegyűjtve. A gyakorlati feladatok azonosak voltak az alsó és felső szemeszterek számára, így a képekről való közös beszélgetések, képkritikák során együtt láttuk egy-egy téma sokoldalú, különböző kvalitású megoldásait. Így vezetett be minket Steinert a fotó nyelvezetébe. A fotótörténeti előadásokból leginkább a sajtófotó, a képriport története érdekelt. Steinert saját gyűjteményéből illusztrálta az előadásait, többek között Erich Salomon eredeti fotóival, a Berliner Illustrírte Zeitung, a Münchner Illustrierte Presse eredeti számaival.

A diáktársaim munkáiból is rengeteget tanultam, talán még többet, mint az elméleti oktatásból. Mindenben a segítségemre voltak. Az iskolai feladatok megoldásához különböző gépekre volt szükség, s mivel egy szál Rolleiflexszel érkeztem meg Németországba, az iskolatársaim kölcsönöztek Hasselbladot, 9x12-es Sinart. Az első szemeszterben Steinert a megélhetésemről is gondoskodott: munkát talált számomra egy nyomdában. Délelőtt iskolába jártam, a délutáni műszakban pedig anyagmozgatóként dolgoztam, frissen nyomott telefonkönyveket fuvaroztam. A második szemeszterben nagyot javult a helyzetem, mert segédkertész lettem az essen-werdeni papi szemináriumban. Ez már nagyon finom munka volt, a munka kezdete előtt a szemináriumot vezető apácák bőséges ebéddel vendégeltek meg. Szerettem gereblyézni a papnevelde parkjának évszázados gesztenyefái alatt. A harmadik szemesztertől kezdve pedig már nem kellett dolgoznom délutánonként, mert elegendő ösztöndíjat (tanulmányi kölcsönt) kaptam. Hamarosan meg tudtam venni az első, használt Leica M2-met, majd egy szintén használt Nikkormatot. Követni kezdtem a ruhr-vidéki politikai-kulturális eseményeket, a fotóimat újságoknak, folyóiratoknak küldtem be. Elkezdtem publikálni. A honoráriumokból összejött egy (nagyon) használt VW is: 200 márkát fizettem érte. A felavató útján Essen és Bamberg között ki is durrant három gumija, az autópálya-rendőrség keresett számomra éjnek idején egy önfeláldozó, ügyeletes gumist.

Essen-Werden bájos, ódon, favázas házakkal teli kisváros volt, a Ruhr folyócska partján. Partmenti sétányokkal, árnyas sörkertekkel, román kori apátsági templommal, kora barokk apátsággal, ahol a Folkwangschule működött. Az iskolának kicsit Bauhaus jellege volt, mert a képző- és iparművészeti fakultások mellett zeneakadémia és felsőfokú balettiskola is tartozott hozzá. A modern táncművészetnek olyan kiválóságai tanultak vagy tanítottak ott, mint Kurt Joos, Pina Bausch, Reinhild Hoffmann, Susanne Linke, a magyar De Châtel Krisztina. Szép és változatos volt a nemzetközi diákélet a kisvárosban, mindenkinek saját kis lakása, szobája volt – gyakran láttuk vendégül egymást. Steinert professzor hatvanadik születésnapjára ötven személyre főztem bográcsgulyást.

Volt iskolatársaim közül sokan nagy karriert futottak be: Dirk Reinartz, Axel Carp, Peter Thomann a Stern fotós gárdájába kerültek. Rudi Meisel Gerd Ludwiggal megalapította a Visum képügynökséget, Milan Horacek és André Reiser pedig a Bilderberg-et. Henning Christoph és Timm Rautert a GEO-nak, a National Geographic Magazine-nak dolgoztak.

– Tartotta-e a kapcsolatot Lőrinczyvel, Konczcal, Tahinnal?

– Tahin Gyulával és feleségével, Takács Ilonával szoros baráti kapcsolatom van. Soha nem vesztettük el egymást szem elől, ha lehet, találkozunk, hol itt, hol ott. A barátság kulináris vonalon is működik, mert mindketten remekül főznek. Emlékezetes tejfeles, füstölt sonkás fejtettbab-levesek kecsegtetnek budai konyhájukban.

Lőrinczy Györggyel és feleségével, Katival, utoljára a hatvanas évek végén futottam össze Luxemburgban, ahonnan Amerikába repültek. Essenből utaztam oda, hogy elbúcsúzzam tőlük. Katival azután a Budapest Galériában, a nagy Lőrinczy-kiállításon találkoztam.

Ha emlékezetem nem csal, Koncz Csaba meglátogatott Essenben, még diákkoromban. VW kisbuszával járta a világot, Spanyolországból jött és Indiába készült. Már nem fényképezett: zenélt, furulyázott. Amszterdamban is élt hosszabb ideig egy „elfoglalt” házban, azaz kommunában. A nyolcvanas évek közepén a balatonhenyei udvarházában látogattam meg.

– Milyen munkával diplomázott?

– A diplomamunkám az esseni és környékbeli szociális „gyújtópontokról” szólt; hajléktalanok menhelyéről, illetve munkaterápiájáról, süketnéma intézetről, szellemileg elmaradott gyerekek zenei terápiájáról készítettem riportot.

– Rozgonyi Iván azt írja az Üzenet Délről című album előszavában, hogy Önnek föl kellett fognia, hogy Nyugaton más szelek fújdogálnak. Mondana erről pár szót?

– Azt hiszem, Rozgonyi Iván a nyugati szelek alatt a demokrácia szelét érti. Egy olyan társadalmi berendezést idéz fel, ahol a valóságnak „valós” értéke van, nem kell szimbólumokba burkolni a kifejeznivalót. Ahol elég a sorokat olvasni, nem kell a sorok közöttire fülelni, figyelni. Ahol a riporteri munka valós emberi helyzeteket, igazi érzelmeket, örömöt, szenvedést rögzít, tár az olvasóközönség szeme elé. Szabad sajtó nélkül nincs szabad sajtófotó, demokrácia nélkül nincs szabad sajtó. A képriport demokráciákban született és virágzott fel: Angliában, az Egyesült Államokban, a húszas, harmincas évek Franciaországában, Németországban pedig a weimari republika alatt.

– Mikkel foglalkozott Németországban 72 és 74 között?

– A diploma megszerzése után Stuttgartba költöztem, barátaim közelébe. Stuttgart azért is vonzott, mert délebbre volt, mint Essen, közelebb a mediterán világhoz; bortermelő vidék. Szabadúszó fotóriporterként kerestem meg a kenyeremet. A Fekete Erdőben, egy riport alkalmával ismerkedtem meg a leendő feleségemmel, akivel Berlinben házasodtunk össze. Gyógytornász volt, és már a házasságunk előtt munkát talált egy olasz kórházban, Sienában. Úgy éreztem, hogy ez a sors segítsége, hiszen mindig nagyon szerettem volna Olaszországban élni. A menekülttáborban eltöltött idő elég volt arra, hogy beleszeressek ebbe az országba. (Megvallom, előtte Franciaországot választottam volna.) Közhely, de igaz: Olaszország a világ egyik legérzékibb országa. Válogatás nélkül minden érzékszervünkre hat. Elég kilépni az utcára, érezni bőrünkön a levegő melegét, megpillantani egy szökőkutat, beszívni a frissen pörkölt kávé illatát. Aztán a tenger; a tájak változatossága (Szicília déli szigeteitől, amelyek belenyúlnak Afrikába, a germán kultúrát őrző Dél-Tirolig), az ételek, a borok; a végtelen, méltóságos szabadságérzetet adó tengeri vagy alpesi perspektívák, az elementáris erejű, őstörténeti jellegű napkelték és napnyugták; az aprólékosan megművelt, kert- vagy parkszerű tájak; a hétköznapi együttélés a történelem mélységes mély gyökereivel; az emberekben rejlő nagyvonalú arányérzék, könnyed élnitudás, magától értetődő identitástudat, kultúra: ez mind táplálék a léleknek, intenzív boldogságérzetet, „sűrű” életet ígérő. Ez az ígéret csalt vissza Olaszországba, és eddig nem is csalatkoztam benne.

– Mi a különbség a németországi és az olaszországi fotográfia között?

– A különbséget abban látom (ha lehet általánosítani), hogy amíg a német fotóban, és most a képriportról beszélek, máig is érezni a Bauhaus formai tisztaságra való törekvését és az expresszionizmus drámaiságát, addig az olasz fotóban – Camus-től kölcsönzött szavakkal élve – érezni a létnek „a rivolta mélyén szunynyadó igenlését”. Érezni a latin vénát. Ez áll a francia fotóra is: nem véletlenül alakult ki Franciaországban az 1930-as évektől kezdve a Humanista Fotográfia mozgalma.

– Úgy tudom, a felesége is fényképez.

– Gondolom, a feleségem alatt Paola Agosti fotográfust érti. Vele nem házasodtunk össze, csak együtt élünk. A feleségemtől elváltam, két felnőtt fiam van. Paolát majdnem harminc éve ismerem, a közös riporteri munka hozott össze vele. Majdnem harminc év telt el, amíg az élet kiszámíthatatlan játéka végre egybeszőtte sorsunkat. Paola nagy zsurnalisztikai portré-fotográfus, számos fotókönyv szerzője. Nagy utazó riporter, aki bejárta a világot, velem ellentétben, aki a repülőgépre szállás helyett szívesebben elmerülök a szomszéd utca minimális eseményeiben. Hatalmas archívumában megtalálható az utóbbi évtizedek legfontosabb politikai, társadalmi, kulturális eseményeinek a fotódokumentációja.

– Mióta jár Magyarországra? Van-e véleménye az itteni fotográfiáról?

– 1984-ben, ahogy megkaptam az olasz állampolgárságot, rögtön Magyarországra utaztam frissen sült útlevelemmel. Azóta is rendszeresen, nagyjából évente egyszer járok volt hazámba, barátokat látogatni.

Megvallom, a magyar fotográfiáról keveset tudok, különösen az utóbbi évek fejleményeiről. Annak alapján, ami eljut hozzám, úgy tűnik, hogy a magyar fotó továbbra is inkább a képzőművészetek irányába kacsingat, mintha ott keresné a legitimációját. Mintha hiányozna egy felszabadító lélegzet, egy jóleső reggeli nyújtózkodás, a művészkedő, kicsit már áporodott esztétikai légkörből való kitörés. Hiányzik a valóságra csodálkozás spontán frissessége, a fotográfiai tanúvallomás ereje. Pedig jó lenne a magyar fotókultúra életerős fájának ezt az ágát is ápolni, André Kertész, Brassa?, Escher Károly, a két világháború közötti szociofotósok által megkezdett munkát folytatni. Az is lehet, hogy mindez csak idő kérdése, mindez önmagától ki fog alakulni – hiszen a magyar demokrácia még nagyon fiatal.