FESTŐ-FÉNYKÉPÉSZEK, 1840-1880

A festő-fényképészek(1) témát Borsos József életművének feltárása kapcsán kezdtem el kutatni. Borsos 1862-ben telepedett le és nyitott műtermet Pesten, az ő tevékenysége jelölte ki az időhatárokat. Egy idő után világossá vált, hogy majdnem 20 éves munkássága kiválóan tükrözi a korszakot, de nem lehet kellően megérteni az előzmények nélkül. Az 1840–1860 közötti időszak ipartörténeti kutatása meglehetősen nehézen haladt. Kevés adat van, ezért a hírlapok szűkszavú leírásai adták a támpontokat, ezek alkották a magyar helyzethez való közelítés kulcsszavait. Ezek után alakultak ki az első láncszemek, melyeken keresztül láthatóak (vagy csak sejthetőek) a képzőművészek és fényképészek kapcsolódási pontjai.

E téma kutatásakor, mely nem a fényképet, hanem a fényképész személyiségét helyezi előtérbe, tanultság alapján kell tagolni a művészeket.

A fénykép feltalálásának kezdetén ügyes kezű iparművészek készítették a „fémképet” (a dagerrotípiát), elsősorban ötvösök: Strelisky Lipót aranyműves és ékszerész, Heller József vésnök, Kawalky Lajos aranyműves. A későbbi idők hírneves kísérletező fényképésze, Veress Ferenc is aranyművesként készítette mestermunkáját 1849-ben. Beck Vince is ehhez a társasághoz tartozott, szombathelyi mesteremberként tevékenykedett(2). A vegyszerekhez jól értő, gyógyszerész tanultságú és optikus képzettségű mesterekről is tudunk.

A festő-fényképészek csoportja 1840–1880 között, a fényképészet első 40 évében jelentős és meghatározó szerepet játszott. A fényképezés első évtizedeiben előnyt jelentett a festészeti előképzettség ahhoz, hogy első osztályú műveket, jelentős és sikeres életpályát, műhelyt tudjanak létrehozni. Ez a társaság vonzódott leginkább a festményhez hasonló felépítésű (beállítás, rekvizítumok, hátterek) fotográfiák készítéséhez. A művészi fotográfia megteremtésének a vágya rendkívülien erős volt bennük, festészeti akadémiai tudásukat, komponáló tehetségüket arra használták, hogy fejlesszék a technika által vezérelt új műipart. Céljuk az volt, hogy úgy tudják használni a gépeket, mint a litográfia a köveket. A festmény-jellegű fényképek az elvárásoknak megfelelően tökéletesen tudtak simulni és alkalmazkodni a festészeti stílusokhoz és a divathoz. A festő-fényképészek csoportja ki akarta emelni a műipar stásusából a fényképészetet, és azt a művészet, legalábbis a metszetek és a litográfiák mellé akarta felzárkóztatni. A folyamat értékelésében többféle megközelítés alakult ki.

Képzettség alapján tagolni a fényképészeket nem új keletű dolog, hiszen ha felütjük például az osztrák fotótörténeti lexikont, ott találhatjuk a mesterek képzettségére vonatkozó adatokat. A Geschichte der Fotografie in Österreich című kötetben ábécérendben sorakoznak a szakma jelesei. A tanultság megnevezése után elkülönítik a hivatásos gyakorlatot az amatőrtől, amely azt is jelenti, hogy számon tartják azt is, kinek volt hivatalos műhely- és iparengedélye3(.)

Találunk közöttük hírneves festőművészt, például Friedrich Amerlinget (1803–1887) és számos kevésbé ismertet is, mint amilyen például Georg Egger (1835–1907), Ferdinánd Küss (1800–1886), Josef Lőwy (1835–1902), Gustav Prükner (működött: 1843–1862), Emil Rabending (1823–1869)(4) volt.

Néhányan közülük többféle üzletben is tevékenykedtek: Josef Frauenlob (1805–1889) festő és képkereskedő; Amand Helm (1831–?) festő és kiadó; Wilhelm Horn (1809–1891) festő, litográfus, fotókereskedő. Találunk közöttük olyan festőt, Rudolf Carl Hubert (1839–1896), aki csak saját kedvtelésére, nem iparszerűleg gyakorolta a fényképezést. Összetett tevékenységet folytató művész volt Alois Kasimir (1852–1930) festő, rajztanár, amatőr fotográfus; Rudolf Gaupmann (1815–1877) festő, litográfus, restaurátor; Joseph Schinowsky (működött: 1844–1863) festő, sziluettező. Ez a névsor jelzi, hogy az osztrák birodalom térségeiben hasonló folyamatok zajlottak, mint nálunk. A birodalmon belül minden régióban nagyon fontossá vált ez a jól képzett, festői tanultságokkal rendelkező társaság. A lexikon pontosan nem jelzi, hogy melyik festő melyik iskolában, vagy akadémián folytatott „festői” tanulmányokat.

A pesti festők és fényképészek között a Pester Lloyd Kalender segít tájékozódni. 1859-ben huszonegy festő nevét és címét közölték. A számuk robbanásszerűen növekedett: 1860-ban már harmincnégyen voltak. 1864-ből való a leghosszabb – ötvennégy tételes – névsor. A Pester Lloyd nyilvántartása arról is árulkodik, hogy a művészeknek nem kellett az általuk megadott adatok valódiságát igazolni, bárki festőnek vagy művésznek nevezhette magát. Találunk közöttük akadémiát végzett mestereket éppúgy, mint néhány évig praktizáló, de egyébként máig ismeretlen alkotókat.

A festők gombamód szaporodása az iparrendtartás lazulásának következménye is, hiszen senki nem ellenőrizte, hogy valójában kinek mi a foglalkozása. Hasonlóan robbanásszerű növekedés zajlott le a fényképészek között is, mivel a két mesterséget lehetett együtt is gyakorolni, a festők fényképészként is szerepelhettek.

A fényképészek műtermük címével együtt szerepeltek a pesti jegyzékekben: 1859-ben tizenöt pesti „dagerrotípozó és fényképész” adatait közölték; 1860-ban már csak fotográfusokat tartottak számon, húsz mestert, 1862-ben harmincegyet. 1863-ban negyvenkét, 1864-ben huszonnyolc, 1865-ben huszonhét fotográfus hirdette magát. A számok mutatta változás hátterében a fényképész-ipar fejlődése, az anyagi gyarapodás esélye rejlik.

A festő-fényképészek első nemzedéke (1840–1860) egyes alkotóinak különleges és egyedi életpályáját nincs mód részletezni(5).

A második nemzedék (1860–1880) művészei közül az alábbiak tartoznak a festő-fényképész társaság tagjai közé: Barabás Miklós (1810–1898), Borsos József (1821–1883), Brodszky Sándor (1819–1901), Bülch Ágoston (1840–1875 után), Canzi Ágost (1808–1866), Csillagi Lajos (1829–1903), Deutsch Móric (1815–1870 után), Doctor Albert (1818–1888), Fiala (Fialla) Antal (1820–1892 k.), Glatz Tivadar (l8l8–1870), Gondy Károly (1830–1909), Gschwindt Róbert (1824–1890 k.), Klimkovics Ferenc (1825–1890), Kohaut József (1830 k.–1888 k.), Koller Károly (1838–1890), Kovács Mihály (1818–1892), Landau Alajos (1833–1884), Maszák Hugo (1831–1916), Mayer György (1817–1885 után), Mezey Lajos (1820–1880), Molnár József (1821–1899), Munkácsy Mihály (1844–1900), Nagy György (működött: 1875–1889), Oldal István (1828–1916), Országh Antal (1818–1878), Pesky Ede (1835–1910), Plachy Ferenc (Pesten működött 1840–1886 között), Pósa Gusztáv (1825–1900), Rostagni Alajos (1818–1886), Roth Imre (1813–1885), Schäffer Béla (1815–1871), Schöfft Béla (1840–1900), Schrecker Ignác 1834–1888), Simonyi Antal (1821–1892), Szathmári Pap Károly (1812–1887), Udvardy Gyula (1839–1914), Urlaky János (1827–1874), Vastagh György (1834–1922), Vízkelety Béla (1825–1864), Weber Xavér Ferenc (1829–1887), Weinwurm Mátyás (1813–1897), Wünsche Emil (1846–1890), Zichy Mihály (1827–1906), Zoó János (1822–1893 után).

A további vizsgálat a művészek képzettségére irányul. Felmerült annak a lehetősége, hogy közülük néhányan a pesti rajziskolában kezdték el tanulmányaikat, esetleg ott tanultak rajzolást, komponálást alapfokon. A mai Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola adattárában őrzött naplókat(6) néztem át.

1787-ben Jellinek Ferenc alapította Pesten a városi elemi iskola épületében a Pesti Rajzoló Oskolát (Königliche Stadtische Zeichenschule zu Pest), amelynek feladata kezdetben az iparos tanoncok, segédek és tanítójelöltek rajzi képzése volt. A tanulókat 1795-től minden évben egy német nyelvű beíró könyv (névjegyzék) regisztrálta, amelyet eddig még nem publikáltak. Ez a névsor a pest-budai iparélet teljes körképét adja.

Az általam kutatott időszak alatt kezdetben a céhekbe tömörült iparágak közül az építészettel kapcsolatban levő tanulók (kőművesek, ácsok, kőfaragók stb.), később az aranyművesek és asztalosok voltak többségben. Pesten 1846-ig, a Marastoni festőakadémia megalakulásáig csak néhány magán rajziskola létezett, így ez az iskola biztosította az ismeretszerzés első lehetőségeit. Tudjuk, hogy híresebb művészeink közül Markó Károly, később Molnár József és Kovács Mihály is látogatták ezt a helyet.

A naplók bejegyzései alapján konkrétan dokumentálhatjuk az iparosok tanulóidőszakát, amely rajzkészségüket, tágabban műveltségüket is befolyásolta. Az 1848-tól 1865-ig vezetett naplók szerint 1854-re 800-ról 1332-re nőtt a tanulók létszáma. 1855-ben 1437 tanítvány volt, két évvel később már 1513, viszont 1858-ban és 1859-ben egyaránt 1475. 1860-ban, a Marastoni akadémia megszűnte után megváltozott a rajztanulást választók helyzete, hiszen újra csak kisebb magán rajziskolákban folyt speciális képzés.

1860-ban 1227 fő az iskola teljes létszáma. A beíró könyv így összegzi a kissé megváltozott viszonyokat. „Az elemi tanulók hetenként csak kétszer nyernek oktatást a rajzban, a tanulók rajzolatainak évenkint szokásos nyilvános kiállítása alkalmából tőlünk is több száz díszítmény- virág s mértani rajzokat megtekintés végett fel vala állítva.”

Itt tanult Aggházy Gyula, aki ekkor még „középszerű tehetségű, határozatlan elképzelésű” növendék volt. Ide járt 8 puskaműves, 5 szobrász, 12 könyvkötő, 29 esztergályos, 7 rézöntő, 1 üveges, 2 harangöntő, 53 aranyműves, 2 alakszúró (?), 3 ékességműves, 2 véső, 1 gombkötő, 2 fazekas, 2 hangművész, 1 fésűs, 14 rézműves, 12 erőművész, 1 erőmívtan, 10 kőműves, 1 késcsináló, 2 ércznyomó, 2 opticus, 2 packfongműves, 4 pipacsináló,

3 szíjgyártó, 23 nyerges, 80 lakatos, 5 ezüstműves, 46 bádogos, 51 kőfaragó, 1 böröntös (!),

388 asztalos, 3 bodnár, 6 óraműves, 10 aranyozó, 7 szerkovács, 2 ács, 15 szobafestő.

1862-ben az 1504 elemi tanuló között ott találjuk a festőnek készülő Holik Lajos, Pantler Gyula, Erős Lajos – az értékelés szerint „középszerű” – fiatalokat.

„A múltkor említés tétetett a lapokban bizonyos Erős Lajos nevű nagykőrösi fiatal emberről, aki ritka festészeti képességet árult el eddigi kísérletei által s őt ezért tovább képzés végett Marastoni magához vette.” – írta a Pesti Napló. Tiedge János fényképész műtermében dolgozott segédként, és mestere megengedte a tehetséges fiatalembernek, hogy néhány olajfestményét a fényképészeti műteremben a Kristóf téren kiállíthassa(7). Életének további történetéről nincs adatunk.

Rátaláltunk Goszleth Istvánra (1850–1913), aki 1862-ben, a napló bejegyzése szerint, 12 éves római katolikus, kielégítő szorgalmú, középszerű tehetségű, határozatlan célokkal rendelkező tanuló volt. Kristóf tér 3. szám alatti fényképészeti műtermét 1880-ban nyitotta meg, amelyet 1906-ig működtetett, később fia vitte tovább a vállalkozást.

Magyar képzőművészeink 1840 és 1880 között nem ebben az iskolában kezdték el tanulmányaikat. Kisebb magán rajziskolákban, egy-egy festőművész műhelyében dolgoztak, tanultak. Ha tehetségesek voltak, akkor onnan vezetett az út a bécsi vagy más külföldi akadémiára. A 19. században a képzőművészet felé ebből az iskolából nem volt kiépített, jól használható átjárás, csak véletlenszerűen találkozhatunk később híressé vált festőink itteni előtanulmányaival. Az iskola rajzoktató rendszere a sikeres iparos réteg képzéséhez jelentősen hozzájárult. A kiegyezés után szabályozták a tanoncoktatást, nagyobb teret kaptak a reáliskolák, 1871-ben felállították a Mintarajz Iskolát, majd 1873-ban a Műegyetemet. Az Iparművészeti Tanoda 1880-as megnyitása nagy lendületet adott a művészképzésnek. 1886-ban átszervezték ezt az iskolát is, és mint Fővárosi Iparrajziskola a művészi iparral foglalkozó segédek, mesterek továbbképzésére szolgált.

Érdekes adalék, hogy Mayer György, a később magyar földön is híressé vált fényképész, aki 1836–1840 között a rajzolás, a festés és a kártyagyártás fortélyait egyszerre sajátította el, kártyafestő segédként járta be Európát.

Művészeink közül néhányan nem jártak sem állami, sem magán iskolába, de kiállításokon bemutattak műveket, és jelentékeny képzőművészeti alkotásaikból jó néhány megmaradt. Őket autodidakta művészként kezeljük, mint például Csillagi Lajost, aki 30 éves korától számos képet állított ki a Műegyletben. Maszák Hugó műkedvelő litográfus, tehetséges ifjúként, Barabás Miklós veje lett, így közvetlenül tanulhatott a gyakorlott, kiváló festőtől. Nagy György kiváló rajzolási tehetsége egyetlen megmaradt rajzán fedezhető fel. Oldal István tanáráról keveset tudunk, hiszen a szegedi Szutter Károlyról szinte semmi nem maradt fenn. Országh Antal közvetlenül a szabadságharc bukása után emigrált, 30 évesen; Párizsba került, ahol a benne rejtőző tehetségének köszönhetően festéssel és fényképészettel egyszerre kezdett foglalkozni. Eddig nem derült ki, hogy vajon ki tanította, pedig kiváló tollrajzai elmélyült, alapos felkészültségről árulkodnak. A híres Schöfft festő-családhoz tartozott Schöfft Béla, aki valószínűleg már az ipar rajziskolába is járt(8). A családi műhelyben sajátította el a festészeti alapismereteket. Urlaky János az Erdélyben működő idősebb mesterektől tanult festeni, majd a Nemzeti Múzeumban lévő festmények másolásával képezte magát. A szentesi zsellércsaládból származó Zoó Jánost Kiss Bálint festőművész tanította Pesten, és megengedték neki, hogy a Nemzeti Múzeumban másolja a festményeket: nyolc bejegyzett másolatáról tudunk.

Marastoni Jakab akadémiája 1846-tól a pesti hivatalos művészképzés elsődleges helyévé vált. A velencei mintára épült, kilenc tantermet magába foglaló „akadémia” főleg a művek másolásán keresztül képezte az ifjakat. 1846-ban a jogi tanulmányaival egy időben Zichy Mihály is eljárt az olasz mester műhelyébe. A kassai születésű Klimkovich Ferenc 1846–1848 között járt a tanintézetbe, majd 1850-től Bécsben tanult tovább. 1847–48-ban volt az intézet diákja Kohaut József, akinek máig fennmaradtak a mintalapokról készített rajzai. Schrecker Ignác 1854-ben egy fél évet járt a kurzusokra, és másodfokú oklevelet nyert fej- és díszítményrajzaiért. 1856-ban már e rövid előképzettséggel is megkapta a komáromi rajztanári állást.

Abban az időben a bécsi Képzőművészeti Akadémia képezte ki az akadémiai festészeket. A tanulmányi időszak egytől három évig terjedt.

Volt néhány művész, aki kijutott Bécsbe, de nem tudta fizetni a magas tandíjat. Ők a bécsi akadémiai regiszterekben nem szerepelnek, de életrajzukban szívesen hivatkoznak az ottani képzésre. A kialakult szokásrend szerint kész műveiket nyújtották be a Belvedere igazgatóságához, ahol festményeik kvalitását bírálták. A tehetséges fiataloknak megengedték, hogy egy-két képet másoljanak a császári képtár állományából. Így, a másolás által tanulták meg a szakmájukat. Fiala Antal temesvári művész csak a bécsi akadémiai kiállításon szerepelt egy képével. Mezey Lajos biográfiája a fenti metódust írja le; 1845–48 között folytatott ilyen „szegényes” tanulmányokat. Vastagh György 1854-ben szintén Bécsben tanult, de neve nem szerepel az Akadémia növendékei között.

Az Akadémia gyakorlata szerint általában egy félévet jártak a növendékek az előkészítő tanfolyamra, azután az antik rajztanfolyam következett egyéves időszakkal, míg a második év a történelmi festészet tanulásával telt. Az utolsó speciális egy év helyett sokan továbbvándoroltak a müncheni Akadémiára.

A szűkös anyagiak miatt néhány művészünk csak az előkészítő tanfolyamot tudta elvégezni, majd saját művek alkotása közben fejlesztette tovább festői metódusát. Barabás Miklós 1829-ben fél évet járt; Koller Károly 1857-ben a Politechnikumban töltött egy év után került a rajzolók közé; Landau Alajos 1857–58-ban volt az előkészítő szakosztály hallgatója. Udvardy Gyula 1859-ben, Bülch Ágoston pedig 1861–62-ben volt a festészeti előkészítő hallgatója.

A Kupelviser vezetése alatt álló antik rajz osztály a festői műveltség alapjait teremtette meg, valójában tehát csak az nevezhette volna magát akadémiai festőnek, aki ezt a szigorú alapozást elvégezte: Borsos József (1840–41-ben), Deutsch Mór (1834–36-ban), Doctor Albert (1841-ben), Gschwindt Róbert (1842-ben), Vízkelety Béla (1855-ben).

A festészeti kurzus kettéágazott, vagy a történelmi és tájképfestészet felé az akadémián belül, vagy Waldmüller szabadiskolájába, ahol kötöttségektől mentesen, kissé merészebben lehetett alkotni. Borsos József 1842-ben csatlakozott az Akadémia tanári karából kilépett Waldmüller iskolájához. 1846-ban Zichy Mihály, 1850-ben Klimkovics Ferenc útja szintén ide vezetett. Az akadémia történelmi festészet szakát végezte: Deutsch Mór (1836–40-ben), Doctor Albert (1842–43-ban), Kovács Mihály (1835-ben), Molnár József (1839-ben), Pesky Ede (1860-ban), Schäffer Adalbert (1841–42-ben), Simonyi Antal (1842-ben). Glatz Tivadar tájfestészet szakon végzett, míg Weinwurm Mátyás 1829-ben a rézmetszők szakosztályába került.

Számos művészünk a müncheni Akadémián folytatta tovább tanulmányait: 1834-ban Roth Imre, 1836-ban Szathmári Pap Károly, 1844-ben Pósa Gusztáv, 1865-ben Weber Xavér Ferenc, 1866-ban Munkácsy Mihály.

A külföldről hozzánk települt és huzamosabb ideig nálunk munkálkodó mesterek tanulmányi időszaka csak nehezen tisztázható. Wünsche Emil német születésű művész akadémiai festőként került Magyarországra (1876-tól a Koller cég festő alkalmazottja volt), de végzettségének nyomára nem bukkantam. Rostagni Alajos a szabadságharc után telepedett le Pesten, 1851-től már saját magán rajziskolát működtetett. Azt gondolhatjuk, hogy a római Művészeti Akadémiát végezte el, később a magyarul és olaszul írt, a test idomainak felépítését tartalmazó könyvét is ott bíráltatta el. Plachy Ferenc rimaszombati rajztanárról hivatali minősítése miatt feltételezzük, hogy volt előképzettsége. A legkiemelkedőbb tanulmányokat Canzi Ágost (Martin Kanz) végezte, hiszen a stuttgarti Művészeti Akadémia után Párizsban Ingres tanítványa volt, aki 1825 és 1834 között saját festőiskolát tartott fenn. Ennek részletei a jelenleg tanulmányozható archívumok adataiban nem bukkantak elő.

A festészeti hagyaték szempontjából más összetevők játszanak szerepet, hiszen egy-egy festői oeuvre és annak jelentősége határozza meg a művészek helyét a 19. századi magyar festészet történetében. Két csoportba szokás szétválasztani a fenti névsorban ábécérendben sorakozó művészeket:

Akadémiai mesterek: Barabás Miklós, Borsos József, Brodszky Sándor, Canzi Ágost, Doctor Albert, Kovács Mihály, Landau Alajos, Mezei József, Mezey Lajos, Molnár József, Országh Antal, Szathmári Pap Károly, Ujházy Ferenc, Vastagh György, Zichy Mihály.

Kis mesterek: Alkér Ede, Bülch Ágoston, Csillagi Lajos, Fiala Antal, Gondy Károly, Gschwindt Róbert, Klimkovics Ferenc, Klösz György, Kohaut József, Koller Károly, Maszák Hugo, Mayer György, Nagy György, Oldal István, Pesky Ede, Plachy Ferenc, Perlgrund Ármin, Pósa Gusztáv, Rostagni Alajos, Schild Sándor, Schöfft Béla, Sikó Miklós, Udvardy Gyula, Vízkelety Béla, Weber Xaver Ferenc, Weininger József, Weinwurm Mátyás, Wünsche Emil, Záhor Lipót, Zoó János.

A hírlapok hirdetéseiben gyakran hangsúlyozták az általánosan elismert képzettséget: „akadémiai festő és fényképész”-ként hirdette magát Pesky Ede, Barabás Miklós, Borsos József, Canzi Ágost és Rostagni Alajos. Ez a kezdetben kiemelt cím fokozatosan devalválódott, amikor számos fényképész kezdte alkalmazni. Sok vizitkártyát ismerünk, amelyen az „akadémiai festő” titulust, illetve annak francia vagy német megfelelőit olvashatjuk.

A festő-fényképészek téma csupán egy rövid, sajátságos fejezete a fényképészet történetének. 1860–1880 között a tevékenységük kiteljesedett, amikor vezető akadémiai képzettségű festőművészeink egy része, például Borsos József és Barabás Miklós, iparszerű fényképészeti tevékenységre tért át. Sok más festőművészhez (közel 60 művészről van adatunk) hasonlóan próbálkoztak stabil fényképészeti műhelyek kialakításával. Ennek a Walter Benjamin által „átmenetinek” nevezett(9) nemzedéknek a tagjai sokszor társultak egymással, s a festők optikussal, ötvössel, fényképésszel vagy egy másik festővel dolgoztak együtt. A képzőművészek között megjelentek a fényképet modellként használó festők, mint például Munkácsy Mihály, aki több képéhez készíttetett előre elgondolt beállítás alapján, a kompozícióba beilleszthető modellképeket.

Az 1850-es évek közepén megjelenő papírképek egyszerűsítették az ipari tevékenységet, ezzel együtt növekedett a fényképészetet gyakorló iparosok száma. A festő-fényképészek vezető szerepe tovább növekedett, tevékenységük meghatározó és követendő példát mutatott a többi iparos számára is. Egyes festőművészeink – a kassai Roth Imre, a pesti Simonyi Antal és Borsos József, a kolozsvári Szathmári Pap Károly – kötődése a fényképészethez véglegessé vált. Kimagasló egyéniségük és kísérletező kedvük festői előképzettségükkel együtt eredményezték sikeres fényképészeti életpályájukat. Az ő életművükön keresztül láthatjuk, hogyan válik a festő fényképésszé (Simonyi), hogyan lehet festőként és fényképészként egyszerre dolgozni (Szathmári).

A fényképészethez kötődő második képzőművészeti nemzedékre vonatkozó adatokat összegeztem. Közel 60 művész került kapcsolatba a fényképészeti iparral valamilyen szinten. Találkozhatunk virágzóan prosperáló, vagyont és hírnevet hozó műhellyel, és kétségesnek mondható, csak a hagyomány által táplált kapcsolattal is. Az erdélyi és felvidéki magyar képzőművészekre vonatkozóan igen szűkösen állt rendelkezésre forrásanyag, így végül 44 életrajzban foglaltam össze a sok irányban öszszegyűjtött adatmennyiséget.

A festő-fényképészek zöme 1820 körül született, életútjukat, tanulmányaikat döntően befolyásolta a szabadságharc. Sokuknak menekülés és nehéz újrakezdés jutott osztályrészül. Az ötvenes években sokféle túlélési stratégiával próbálkoztak. Az önkényuralmi rendszer szigorúsága rugalmasabbá tette őket, el kellett vállalniuk minden adódó munkát. Ezért életművüknek szerves része az általában a tradicionális képzőművészet perifériáján létező műfajok (például cégér- vagy zászlófestés) művelése is. A közepes képzettségűek a rajzoktatásban találták meg létfenntartásuk bázisát. 1860 körül új lehetőséget csillantott fel a viszonylag könnyen elsajátítható fényképezés. A festők fényképészet felé fordulását alapvetően a gazdasági kényszer mozgatta, de az új mesterségben szervező és kezdeményező készségüket is kipróbálhatták: képesek-e egy aktív műhely mindennapi rutinját jól szervezni. Hétköznapi vágyak irányították őket: a festő-fényképész olyan anyagi jólétet szeretett volna elérni, hogy üzletvezetője napi irányításával magától működjön a fényképészeti atelier, s e biztos anyagi háttérrel ő maga visszavonulhasson a múzsák birodalmába. A stratégia működőképességének záloga az volt, hogy a mester tisztázza mester és művész, festmény és fénykép viszonyát, és nem utolsó sorban saját szerepét. E tisztánlátás híján vagy belebukott a vállalkozásba, vagy társára hagyta. Festményeik szigorúan követik az akadémiai szabályokat, fényképeik viszont – a technika fejlődése révén — ezernyi részletet mutatnak meg korukból. Ahogy a fényképész mesterré vált, magához a fényképhez való viszonya is megváltozott. Idővel az üzemszerű működés egyre hatékonyabb, vagyis egyre gépiesebb „termelésre” ösztönözte a műtermeket. Csak néhány, valóban művészi képességekkel rendelkező fotográfus tudta a mechanikus munkálatokat lelkesedéssel, „művészinek” nevezhető igényességgel végezni. A színezés, a „festői” megjelenítés egyéb fortélyai a leggazdagabb műtermek drága kuriózumai maradtak.

1880 körül részben kihalt ez a nehéz sorsú, de kitartó és rugalmas nemzedék, s részben a megmaradtak helyzete is differenciálódott, hiszen megnövekedett az igény az egyedi festői munkákra. Műipari tevékenységet festői tanultsággal később nagyon kevesen végeztek.

Ekkortól már nem a festői tanultságú műtermes fényképészek teremtenek kapcsolatot képzőművészet és fényképészet között.

Szerepüket átveszik azok a többnyire a müncheni Képzőművészeti Akadémián tanuló, tanító művészek, akik a fényképet közvetlen forrásként használták magyar népi életképeikben.

Farkas Zsuzsa

Jegyzetek:

(1) A „Festő-fényképészek” című kiállítást 2005. június 10. és augusztus 10. között rendezte meg a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum. A rendezvényhez kapcsolódva azonos címmel megjelent a magyar fotográfia története könyvsorozat 40. kötete is.

(2) Zsámbéky Mónika: Beck Vince szombathelyi ötvösmester mentekötője. Savaria. Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 1981. 15. kötet p. 517-529.

(3) Hrsg.: Otto-Hochreiter-Tim Starl: Geschichte der Fotografie in Österreich. Bad Ischl, 1983.

(4) J. Hahn (1840–1900), C. Herbert (1822–1892), C. Jagemann (1819–1883), H. Klee (1820–1894), G. Koberwein (1820–1876), E. Lichtenstern (működött: 1853–1895), A. Lilienau (működött: 1855–56), E. Mahlknecht (1820–1903), A. Mansfeld (1816-?), A. Nigg (1818–1889), J. Pohenisch (működött: 1863-85), A.Raffelsberger (működött: 1862–1895, A. Schlossarek (működött: 1854–1865), O. Schmidt (1849–?), C. Schuk (?–1863), N. Stockmann (1832?–1905), J. Wawra (működött: 1840–1868), J. Weininger (működött: 1840–1847).

(5) Beck Vince (1799–1858), Beniczky Lajos (1804–1870 k.), Clarot János (1797–1855 után), Döbler Lajos (1801–1864), Döbrentei István (1796–1855 után), Glatz Tivadar (1818–1870), Gola Ádám (1810 k–1848 után), Kaán János (1829–1912), Knezevits György (1820 előtt–1870 után), Marastoni Jakab (1804–1860), Mezey Lajos (1820–1880), Nifont de Rarke (Pesten működött 1842–1843-ban), Nüppnau András (Pesten működött 1840–1848 között), Oldal István (1829–1916), Roth Imre (1813–1885), Sikó Miklós (1818–1900), Simonyi Antal (1821–1892), Szathmári Pap Károly (1812–1887), Telepi György (1794–1885), Ujházy Ferenc (1827–1921), Varsányi János (1808–1888 után), Warságh Jakab (1819–1865k.).

(6) Rövid tanulmány jelent meg az iskola fennállásának 100 évfordulójára: Dr. M. Kiss Pál: A Képző- és Iparművészeti szakközépiskola története. In.: A Képző és Iparművészeti Szakközépiskola 1778–1978. Budapest, 1978. (katalógus) Köszönöm Bodóczky István festőtanár segítségét, magyarázatait, aki jelenleg a naplókat őrzi.

(7) Pesti Napló 1862. 249. sz. október 29.

(8) A sok Schöfft nevű diák miatt ez nehezen bizonyítható.