ÉN-KÉP

„Három éves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát.

Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él.

Az öntudatlanságot három- vagy négyévesen hagytam abba, és néha hiányzik.”(1)

Az Én-Kép kiállítás-sorozat címének már a szavai is rengeteg problémától feszülnek, igen sok kérdést sűrítenek magukba. Együttesen pedig egy többrétű, izgalmas jelenség csoportra irányítják a figyelmet.

A nemzetközi kiállítás alap-koncepciója Csatlós Judittól és László Gergőtől, a kiállítás magyar kurátoraitól ered: a manapság egyre inkább előtérbe kerülő személyes napló műfajára kérdeznek rá, s az ezen keresztül „képet” nyerő, sajátos közép-kelet európai identitásra. A kiállításon a visegrádi országok fiatal fotósai vesznek részt, akiket a helyi kurátorok válogattak ki, s az anyag ennek megfelelően több helyen is bemutatásra kerül: először Budapesten a Dorottya Galériában és a Lumen Galériában, majd a pozsonyi Profil Galériában (2005. novemberben, a Pozsonyi Fotóhónap rendezvényeként), a ?ódzi fotófesztiválon (2006. májusban) és Prágában a Langhans Galériában (2006 második felében) is.

Az én, az ön-identitás kérdése a különböző korokban különféle módokon talált válaszokat, hol a vallás, hol a tudomány, hol a politika sietett a „létbe vetett” ember „segítségére”. Ma úgy tűnik, hogy a média jóvoltából látszólag végtelenné tágult világunk valahogy mégis egyre szűkül: a személyes napló műfajának egyre kedveltebb alkalmazása is arra mutat (főként, ha egyik eredetének a szubjektív dokumentarista irányt tételezzük, amely az embert és környezetét szubjektív művészi nézőpontból vizsgálja), hogy egyre szűkebb körben tudunk „kikapaszkodni”, biztonságos határokat vonni magunk köré, amelyek végre megtartanak bennünket. Egyre keskenyedik a világból befogadható sáv, ha meg akarjuk tartani-alkotni önmagunk kontúrjait, ami pedig elengedhetetlen az életben maradáshoz.

Mindannyian önmagunkat és a hozzánk szorosan tartozókat fotózzuk a leginkább. 21. századi ős-galériákat, felmutatható ikonokat gyártunk, hogy higgyenek nekünk: igenis léteztünk, és ilyenek voltunk.

A művészet minden korban arról is tudósított, hogy mit gondolnak magukról az emberek, hol tételezik helyüket a létben, milyenek a mindenfajta értelemben vett viszonylataik; ma sincs ez másként, a fotográfiában sem. A személyes napló műfaja attól is válik igazán érdekessé, hogy szó szerint e hely-kérdést vizsgálja. Nem a rendhagyót, hanem a nagyon is hétköznapit, a legjellemzőbbet keresi, s teszi ezáltal a művészet „tárgyává”, változtatja meg ezzel a kontextusát, s helyezi új pozícióba a kiinduló témát és a nézőt egyaránt. Ennek a jelenségnek, művészi viszonyulásnak mutatta be nyolc példáját e nemzetközi kiállítás.

A cseh Daniela Dostalkova Használati utasítás az élethez című sorozata éppen ennek sora: a művész különféle tevékenységeinkről (az autóvezetéstől az evésen át a frizurakészítésig) készített képes útmutatót. A képek jobb oldalán grafikus ábrák magyarázzák a tudnivalókat, míg a bal oldalon rendszerint vizuálisan meglehetősen hideg (érzelemmentes, kevés képi elemet használó), abszolút hétköznapi példát látunk az adott cselekvésre. A látvány szempontjából kevéssé izgalmas munkák éppen ez által (hiszen stilizálás, absztrahálás történt) izgalmas problémát vetnek fel: korunk végtelenül szubjektív világának sémáit, a hétköznapjainkban megnyilvánuló közös rítusokat foglalják össze.

Alexandra Vajd (Szlovákia) és Hynek Alt (Csehország) Férfi Nő Befejezetlen című sorozatukat egymásról készített portréik alkotják. A különböző helyszínek, frizurák, ruhák is elárulják, hogy a képek időben és térben egymástól távol eső szituációkban, kettejük közös életének más-más stádiumában készültek. Változtak közben mindketten, ahogyan változott egymást néző-megörökíteni szándékozó tekintetük is, ahogyan haladtak egymás és így önmaguk megismerésében is, logikusan, az együtt töltött időből is adódóan. Hogy merre tartanak, nem lényeges kérdés, és semmiképpen sem lineárisan végigvezethető – a sorozat címe is mutatja a művészi szándékot, miszerint nincs végpont (csak kezdőpont lehetett, bár minden kapcsolatban több kezdés is van, a „bemélyülések”, ráismerések újabb és újabb belső folyamatokat indítanak el, új dimenziókat nyitnak a közös időszámításban), a portrékon egymást néző alakok fotói emlékkép szerűen új és új módokon elrendezhetőek, az újabb szituációk-fotók visszaható fényében. Ennek megfelelően a minimalista szűkszavúsággal létrehozott portrék kiállítási módja is változó: a munkák csak párban állíthatóak ki, de teljesen helyzetfüggő, hogy éppen melyik két kép – egy férfi, egy nő – kerül egymás mellé. Hogy éppen melyik két arc, melyik két állapot nézi egymást.

Jana Hojstri?ová (Szlovákia) saját testének fotóit rendeli egymás mellé. A halvány rózsaszínes színvilágú munkákon a testrészek közeli képei első ránézésre absztraktnak tűnő, nehezen megfejthető látványt nyújtanak. Hosszas szemlélés után azonban felfedezhetőek a kapcsolódások, kirajzolódnak az intim testrészek, a magunkban végzett, alapvetően nem másik szemnek szánt tevékenységek képei. A …héttől nyolcig… sorozat egyfajta feltárulkozás, de az említett színvilág és ábrázolási mód miatt nem a mára gyakran jellemző „húsként” való lemeztelenítés lelket és méltóságot összezúzó jellegét ölti.

A szintén szlovákiai Lucia Nimcová Nők című sorozata különböző korú nőket mutat be, különböző társadalmi csoportokból, valós környezetükben, valós tevékenységeik és hangulataik közepette. Így a portrékon cseppet sem idealizált, stilizált vagy kreált szerepekben láthatjuk őket, hanem végtelenül hétköznapian, problémáikkal, örömeikkel, kócosan, leharcoltan, otthonkában, alsóneműben – azaz természetesen, ahogy otthon mindannyian: gyarlók, gyűröttek és ziláltak vagyunk, mielőtt ruháinkból, sminkünkből és frizuránkból összerakjuk magunkat, hogy újra és újra nekivágjunk a számunkra kijelölt vagy magunk kreálta színpadnak, hétköznapjaink falakon kívüli terepeinek. A nők „annyira meztelenek, amennyire azok akarnak lenni” – írja a fotóművész, s ez kulcsmondat. Szó szerint is, szimbolikusan is leírja a képek lényegét. Egy-egy nőről négy-négy képet rendel egymás mellé Nimcova, képregényszerűen sorakoztatva fel őket, így a nők különféle alakjai különféle helyzetekben tárulnak elénk.

Az a fajta közös Közép-Európa, amelyet az elmúlt évtizedek politikája, a vele járó kultúra és életmód határozott meg és uniformizált határokat is átlépve, a kiállítás darabjai közül leginkább a lengyel Igor Omulecki Gyönyörű emberek, gyönyörű helyeken című munkáiban nyer képet. Barátairól készült fotóit az általunk is jól ismert, sajátos panel- és az ennek megfelelő tárgyi közegben készítette. S a fotókat, a panel-rendetlenségben megjelenő félmeztelen, fürdőnadrágos, izzadt, fénylő bőrű férfiakat nézve csak arra gondolhatunk, hogy mennyi szeretettel teli öniróniával szemléli saját világát a művész. Hiszen ez a környezet és a benne megjelenő ember minden, csak éppen nem gyönyörű.

Aneta Grzeszykowska és Jan Smaga (Lengyelország) Alaprajz című sorozata magánlakások felülnézeti képeit adja, mintha levették volna róluk a tetőt. Több fotó számítógépes összeillesztéséből állnak össze a teljes lakások, szakmailag virtuóz megoldás eredményeként. A képeken természetesen a tereket éppen használó ember is megjelenik.

A „falak mögé” pillantás e kiállításon többféle módon is megjelenik. Alapvetően ez a jelleg a privátfotó sajátja (volt), amely éppen emiatt hihetetlenül izgalmas és beszédes terepet biztosít(ott) a társadalom- tudósoknak: az ember olyan arcai, rítusai, vágyai nyernek bennük formát, amelyeket falakon kívül nem, vagy nem így láthatunk róluk, egymásról, magunkról. Az Alaprajz sorozat munkáin az építészet által használt alaprajzok „öltöznek” fel, telnek meg mindazzal, amit az előre kitalált és elrendezett formákba-terekbe a lakója vitt bele, tárgyaival, bútoraival, színeivel, jelenlétével. Ez furcsa hangulatot teremt: az alaprajz elvont, absztrakt mivolta így, pontos, apró részletekkel feltöltve, különös térélményt, szédítő látványt hoz létre. A művek a lakások elrendezésének megfelelően több darabból állnak össze, s ez a szabálytalan forma tovább bontja a látottakat. Belakottakká válnak a „tervek”, a használó saját képére formálódnak. Életünk sémáit idézte meg a cselekvések szintjén Daniela Dostalkova fentebb tárgyalt Használati utasítás-a is; itt uniformizált tereink használatára láthatunk különféle módokat. E sorozat ugyanakkor a leskelődés, a reality show-k nézőpontját is idézi.

Kerekes Gábor Ágyak sorozatán egyáltalán nem jelenik meg az ember vagy a művész alakja. Legalábbis fizikai valójának képe nem. Lenyomata, testmelege, bőrének részecskéi annál inkább, bár ezek sem láthatóan-érzékelhetően, csak az asszociációk révén. Mégis intim ön-vallomás tanúi lehetünk: az ágyakról láthatunk sorozatot, amelyekben a művész az elmúlt évek során aludt. Az ágyakról, melyek ideig-óráig „helyet” kínáltak a fotósnak, aki a lehető legegyszerűbb módszerrel készített róluk „portrékat”. (Ha belegondolunk, az ágyunk az egyik legsajátabb tárgyunk – kijelöli a helyünket; s akkor vagyunk benne, amikor nem vagyunk éber tudatunknál, vagy legintimebb dolgainkat gyakoroljuk éppen. Így az ágy sok mindent elárul rólunk, még akkor is, ha csak ideiglenesen szolgált otthonul.) Kerekes Gábor ágyai az emberi alak hiányával mindennél jobban hívják elő annak képzetét, élményét.

Fabricius Anna fotói játszanak leginkább a privát és művészi fotó határán. Használt adatok című sorozatának egyes képei polaroid méretűek és fakók, mintha évekkel ezelőtt készültek volna, s a megjelenő emberek ruháival és a fotókon szereplő kézírással együtt, egy megtalált családi sorozat képeinek is tűnhetnek. Talán azok is. Hiszen a XX. század óta a „megtalálás” is művészi gesztus, a kisajátítással a talált dolog is műalkotássá válik. De lehet, hogy mégsem erről van szó: a fiktív sztori, amely kirajzolódik előttünk, talán valós eseményeken alapul, s a szereplők talán tényleg a művész rokonai; vagy legalábbis a sorozat készítése során valóban közel kerültek egymáshoz, megfigyelő és megfigyelt…

Nyolc sorozat, nyolc példa arra, hogyan látják mai fiatalok a környezetüket és benne saját magukat, mit tartanak fontosnak, kifejezőnek és felmutatandónak. Muszáj mindezeken gondolkoznunk, nincs is más lehetőségünk, ha már a biztonságot adó öntudatlanságot nem választhatjuk.

Somogyi Zsófia